Krakkó Ákos: Az ember előbb-utóbb belecsúszik a politikába
– Nem tarkította semmilyen különös hatás munkavállalása körülményeit?
– Nem tudok szolgálni semmilyen „sztorival”, kalandos történet nélkül zajlott a HírTV-hez való kerülésem. A főiskolás évek vége felé döntenem kellett, pontosan mihez is akarok kezdeni. A HírTV pedig éppen akkoriban induló csatorna volt. Tetszett mind hozzáállásában, mind irányultságában a médium: már akkor is profi médiaműhelyként tartottam számon. Huszonhárom évesen azt mondtam: – Szeretnék itt dolgozni. – Így kerestem fel (az utcáról bekopogtatva) a vezérigazgatót. Értékelte ugyan az optimizmusomat, de jelezte, ennyi azért kevés, hogy ott dolgozhassak. Egy-két próbamunka után aztán megkaptam végleges szerződésemet, ugyanis a híradó belpolitikai részlegén éppen üresedés volt: kellett egy riporter. Miután a HírTV elkezdte működtetni műholdas tudósításainak rendszerét, úgy döntötték, legyek én, aki élőben tudósítok. Ekkortájt indult el a Célpont című műsor is, ami akkor is, azóta is az egyetlen televíziós oknyomozó adás az országban. Oda is hívtak, hogy készítsek riportokat, majd megkérdezték, mit szólnék ahhoz, ha én lennék a műsor „arca”. Természetesen elvállaltam; nagy lehetőség volt számomra. Azóta öt év telt el. Öt éve végzem feladatomat a Célpontban.
– Kamaszkorában a szépírás érdekelte. Ma tényfeltáró attitűd határoz meg. A kettő azonban cseppet sem áll távol egymástól.
– A kettő így vagy úgy, de mindig összefonódik. Különböznek ugyan, főleg az én esetemben, mert amikor a munkámról van szó, akkor a munkámról van szó. Azt minden nap kötelességem elvégezni. De hazaérve ugyanúgy olvashatok, ilyesféleképpen is kikapcsolódva. Debreceni éveim alatt kifejezetten a szépírást gyakoroltam, itt végeztem alap- és középfokú tanulmányaimat. Az első debreceni középiskolám közgazdasági volt, de hamar rájöttem, hogy nem reál beállítottságú vagyok: sokkal inkább a humán területek érdekelnek. Jegyzeteket, riportokat írtam olyan médiaműhelyekbe kerülve, ahol a főszerkesztők lényegében szabad kezet adtak, az írásaimat pedig sorra megjelentették. Itteni elhelyezkedésem lehetőségét azonban kevés eséllyel latolgattam. Itt is szinte futószalagon érkezve diplomáztak a kommunikáció szakosok. Kicsi város ez ahhoz, hogy minden itt újságíró munkahelyet találjon. Mindenesetre hamar kiderült, hogy az újságírói pályát szánom magamnak, így kerültem az esztergomi főiskola kommunikáció szakára; 2004-ben végeztem. Majd a pécsi egyetemen továbbtanultam, de már munka mellett.
– Olykor túl hangosan kimondta a véleményét középiskolásként, főiskolás évei alatt pedig kialakult egy sziklaszilárd értékrend.
– Mindig is foglalkoztam a politikával, sőt, ezt adott esetben elég karakán módon nyilvánítottam ki baráti körömön belül. Szerettem elmondani a véleményemet. Az előbb említett ok mellett ez vezetett oda, hogy a közgazdasági szakközépiskolát elhagytam. Érdekelt a politika, de nem foglalkoztam vele többet, mint egy felelősségteljes, átlag magyar ember. És azt sem hittem volna, hogy ez hivatásszerűen egyszer a mindennapjaimmá fog válni. Konkrét pártszimpatizáns sosem voltam, még pártokhoz köthető civilszervezetek tekintetében sem.
– És mi csillapíthatja le az ennyire karakteres fiatalemberi ösztönt?
– Leginkább az új elérése, hogy eljuss odáig: valami újat csinálsz. A Célpont megjelenésével újfajta stílust képviselt a médiapiacon, márpedig ez egy fiatalember számára nem kis ösztönző erővel bír. Az első 5-10 riportom nem igazán politikai volt, inkább kulturális témákat ragadott meg. Olyan képek elevenedtek meg, mint az alkotói szabadság negatív megnyilvánulása a hétköznapokban: például egy szakrális intézmény közegébe olyan, oda nem illő „alkotást” helyeznek, ami valójában nem is a művészről, mint inkább a reklámról szól. Az ember egyébként előbb vagy utóbb, de akaratlanul is belecsúszik a politikába, és ez így természetes,
– Mennyiben tudta megvalósítani a HírTV-ben, hogy egy-egy témához teljesen függetlenül viszonyuljon?
– Legelső pont az objektivitás. Ám azon túl, hogy az újságíró objektívan közöl, amellett felügyelnie és számon kérnie is kell. Ha Magyarországon üzletszerűen lopják a közpénzeket, az emberek pénzét, annak hangot adni nem politikai irányultságtól függ, hanem személyes érintettségből fakad. Ha a pénz nem oda folyik, ahova kéne, úgy gondolom, az már pártpolitikai hovatartozás nélkül kell, hogy bántson. Az oknyomozót határozottan érdekelnie kell az ilyesfajta problémának. Azt viszont, hogy otthon, magánemberként milyen nézeteket vall az illető, csakis rá tartozik; ne vigye be a szerkesztőségbe. Az elmúlt 8 évben a baloldali-liberális kormányzat döntéseit igyekeztem felügyelni oknyomozóként. Úgy gondolom, ezt több, mint kevesebb sikerrel véghez is vittem.
– A Fidesz kétharmados többségű hatalma kihat a műsorszerkesztő viszonyulására is a témák válogatásában?
– Műsorunk elve ugyanaz, mint eddig volt. Az is a mi pénzünk, amit egy narancsszínű politikus lophat el, és az is, amit egy vörös. Nem teszünk különbséget, mert nem tehetjük meg. A választások után hosszú ideig lehet majd cikkezni az elmúlt 8 év bűnös tetteiről, lehet majd szaladni az eltűnt forintok után. De a későbbiekben ugyanúgy figyelni kell a hatalmon lévő kormányt.
– Érdekelne, hogy egy oknyomozó újságíró mit tehet, és mit nem tehet meg munkakörén belül. Milyen eszközökkel dolgozhat egy-egy ügy feltárása közben?
– Jelenleg ott tartunk, hogy oknyomozó újságíróként nem férhetek hozzá személyes adatokhoz. Valakik el akarnak lehetetleníteni, csak mert nem kedvező számukra az anyag, amit mi készítettünk. Január elsejével életbe lépett egy törvénymódosítás: az oknyomozó újságírók legfontosabb eszközét, a céges adatok hozzáféréséhez való jogot – tehát hogy bizonyos gazdasági összefüggéseket meglásson az újságíró – úgy szigorították, hogy ezekhez az adatokhoz egyszerűen nem férhetek hozzá, nem kapok rá engedélyt, nem tudom megnézni az adott cég tulajdonosi körét. Az információkhoz ez után csak hosszú-hosszú hivatali procedúra után férek hozzá, pedig azok ezelőtt még nyilvános adatok voltak. Ez pedig mind-mind olyan tény, ami bennem felébreszti a kérdést: teljesen szabad-e a mi sajtónk, vagy sem? Mert, ha ebből a szemszögből nézzük, akkor nem az. Az elmúlt időszak kormányzata olyan dolgokat próbált eltitkolni, amelyeknek egyébként közérdekűeknek kellene lenniük.
– Saját közegében mégis mindig eléri, hogy szabad legyen az a sajtó.
– Igen, csak Magyarországon nincs meg az oknyomozó újságírás törvényi háttere, kultúrája. A politikusok támadást látnak abban, ha egy újságíró az alapeszközével, alapvető lehetőségével él, tehát kérdez. Magyarországon megvan az a szokás, hogy aki közpénzek felett hatalommal bír, és kötelessége, hogy elszámoljon azzal, ha kérdezik, egészen egyszerűen hátat fordít, és elfut, vagy azt mondja: önnek nem nyilatkozom.
– Negyedik hatalmi ágként tartja számon a sajtót?
– Biztos, hogy negyedik hatalmi ág. Csak kérdés, hogy mennyire engedik ezt a sajtót dolgozni. Hosszan értekeznek arról, hogy létezik-e egyáltalán oknyomozó újságírás minálunk. Ha csak az elmúlt öt év feltárt eseteit nézzük, akkor azt lehet mondani, hogy igen, létezik. Még ha ennek például az idősebb politikusok nem is nagyon örülnek, akik egy más rendszerbe szocializálódtak bele, olyanba, amelyben a sajtót saját eszközként tekintették, de nem a nemes értelemben vett negyedik hatalmi ágként. Mert aki negyedik hatalmi ág, az úgy is viselkedik: őriz, szemmel tart.
Bogdán Szilvia
(Az interjú a Kölcsey Ferenc Református Tanítóképző Főiskola Lícium Médiaportálján jelent meg.)
