Kerékpározás Debrecenben: elindultunk Nyugat felé

A DSI Debrecen kerékpáros szakosztályának sikereiről rendszeresen hírt adunk a Cívishíren, ezúttal pedig a szakosztály vezetőjét, Nagy Zoltán láttuk vendégül a szerkesztőségben, hogy kibeszéljük a debreceni kerékpársport múltját, jelenét és a reményteljes jövőt.

Európában a kerékpársport fejlettsége és egy ország társadalmi, gazdasági fejlettsége között szoros összefüggés mutatkozik. A világ élvonalába tartozó kerékpáros nemzetek (például Nagy-Britannia, Franciaország, Olaszország, Spanyolország, Hollandia, Dánia, Belgium, Olaszország, Norvégia) egyben magas GDP-vel és fejlett jóléti társadalommal rendelkező országok. Ezt a képletet az sem cáfolja vagy árnyalja, hogy momentán a legjobb országúti kerékpáros, a Tour de France négyszeres győztese, Tadej Pogacar történetesen szlovén, mert Szlovénia egyértelműen a legfejlettebb és leggazdagabb volt szocialista ország, amely mind az egy főre jutó GDP, mind az életszínvonal tekintetében megelőzi a kelet-közép-európai régió összes és a volt Jugoszlávia többi tagállamát.

Ha úgy tetszik, Nagy Zoltánon, a DSI Debrecen kerékpáros szakosztályának vezetőjén nagy a nyomás, hiszen egy „nyugatias”, komoly tőkét igénylő sportágban kell a cívisvárost a hadszíntéren tartania.

No de kicsoda Nagy Zoltán? A helyi sportberkekben jártas debreceniek számára ismerősen cseng a név, de bizonyára többen most találkoznak vele először, ezért egy rövid bemutatkozásra kértük.

„1970-ben születtem Debrecenben, és azóta is debreceni lakos vagyok. Itt sportoltam végig, és bár voltak budapesti ajánlataim, maradtam lokálpatrióta. 1985-től 1990-ig kerékpároztam versenyszerűen a DSI-ben, majd felnőtt korba lépve a DVSC-ben. Andó János irányításával kezdtem, és azt hiszem, sikeres pályafutás van mögöttem. Ifjúsági koromban már felnőtt hosszútávú magyar bajnokságot nyertem, majd felnőtt világbajnokságon szerepeltem. Az 1989-90-es rendszerváltás a sportot is érintette, és miután nem láttam azt a lehetőséget, hogy én ebből egzisztenciát fogok tudni teremteni, abbahagytam a versenyzést. A munka világában helyezkedtem el, közben családot alapítottam, három gyermekem született. A kerékpársporttal a 2000-es években találkoztam ismét. Kijártam versenyekre, és szomorúan tapasztaltam, hogy a sportág méltatlan körülmények között van. Eleinte középkorú kortársaimmal kerékpároztunk, majd amikor megjelentek mellettünk a fiatalok, gondoltuk, egyesületet kellene létrehozni, akkor ugyanis a DSI-ben már nem működött az országúti kerékpáros szakosztály. 2013-ban megalapítottuk a Debreceni Kerékpáros Sport és Szabadidős Ifjúsági Egyesületet (DKSI), ahol utánpótlás-neveléssel kezdtem el foglalkozni. Közben pedagógusi diplomát szereztem, majd elvégeztem a Testnevelési Egyetemen a szakedzőit is. 2021-ben került vissza a kerékpárszakosztály a DSI-be, és a DKSI-vel kéz a kézben zajlik a munka”

– vázolta fel Nagy Zoltán nagyvonalakban azt, hogy milyen utat járt be a debreceni sportéletben.

A DSI Debrecen égisze alatt ma már nem csak országúti kerékpározásra van lehetőség, hanem terepbiciklizésre és cyclocrossra is, hiszen a pallagi pálya megépítése által forgalomtól elzárt területen lehet hódolni a szenvedélynek két keréken.

Múltidéző

Az iránt érdeklődtünk a szakosztályvezetőnél, hogy mennyi időt kell visszamennünk, hogy az első debreceni kerékpáros egylet életébe csöppenjünk.

„Amikor a 19. század végén megjelent a kerékpár Magyarországon, rendkívül nagy felfutása volt. Tudomásunk van arról, hogy Debrecenben több kerékpáros pályát is építettek, az egyiket például a Vágóhíd utcán. Több egyesület is működött, köztük a Postás SE, ha már a postások kerékpárral hordták ki a levelet. Mindez azt jelenti, hogy komoly kerékpáros élet zajlott a városban. Ezt a lendületet a bicikliadó törte meg, vagyis inkább drasztikusan visszavetette a sportág fejlődését helyben. A DSI-ben, ha nem is rögtön az elején, de már a hatvanas években megalakult a kerékpáros szakosztály. Akkoriban került ide Békéscsabáról Andó János, akinek nagy szerepe van abban, hogy mi most itt a debreceni kerékpársportról beszélgethetünk. Ő volt a sportág szíve és motorja Debrecenben, a legnehezebb időkben is”

– mondja Nagy Zoltán, aki már átvette a stafétát Andó Jánostól, és büszke arra, hogy ütőképes csapat formálódik az irányításával. Legutóbb például arról adtunk hírt, hogy a Magyarhertelend és a pécsi Misina-tető között megrendezett Országúti Hegyi Országos Bajnokságon két debreceni lány kiemelkedő eredményt ért el: az U19-es korosztályban Lambert Luca ezüstérmet szerzett, míg a női elit kategóriában Tóth Réka a dobogó harmadik fokára állhatott fel.

Debrecenben hegyimenők?

Segítene a bringásoknak, ha mondjuk Ondódon és Nagycserén is volna legalább egy kis domb? – kérdezzük, mire Nagy Zoltán azt feleli: kisebb emelkedőknek megfelelnek a felüljáróink.

„Nekem annak idején volt olyan edzésem, hogy Faraktár utcai felüljárón tekertem fel és le”

–  mondja nevetve Nagy Zoltán, és ez nem tréfa! Hozzáteszi: ő ugyan Debrecenben nevelkedett és edzett, de az ország egyik legjobb hegyimenőjének számított versenyző korában, hiszen az egy adottság is. Azt mondja, az alap állóképességet az Alföldön is meg lehet szerezni, de azért járnak edzeni a Bükkbe, a Mátrába is. Évente négy-öt alkalommal „magaslati” edzőtábort is tartanak Mátraházán.

Élet a DSI bringásainál

A DSI Debrecen kerékpáros szakosztálya ma úgy áll fel, hogy Nagy Zoltán szakosztályvezető, edző és intéző egy személyben. Társadalmi munkában ugyan kap szülői segítséget, de a szakmai munkáért egyedül felel.

„Azt kívánom – azért dolgozunk –, hogy a debreceni kerékpárosok közül minél többen kerüljenek be a válogatottba, és jussanak ki világversenyekre, ami annak idején nekem megadatott sportolóként, pedig az nagyon más világ volt. Én évente négy-öt alkalommal jutottam ki külföldre annak idején, versenyeztem a berlini fal tövében is, de a nyugati oldalon, ami abszurd és szürreális élmény volt, hiszen egy erre a célra kialakított kilátóból átláthattunk a falon Kelet-Berlinbe, ahol szinte még a nap sem sütött. Nagy volt a kontraszt a két világ között ugyanabban a városban. Az egyik fele egy modern világváros, a másik pedig a nagy szürkeség”

– elevenítette fel Nagy Zoltán, aki hozzáteszi: a régi világban a DSI még biztosított kerékpárt is a versenyzőinek, még ha nem is legjobb fajtából, de ma már erre nincs lehetősége a klubnak.

Az országúti kerékpározás bizony hobbi szinten is drága mulatság, versenyzői szinten pedig különösen az. A DSI-be jelentkező fiataloknál is fontos, hogy milyen biciklijük van, de Nagy Zoltán elmondása szerint senkit nem utasítanak el. A szakosztálynál ugyanis alapvető küldetés a kerékpározás alapjaira való tanítás.

„Vannak nyílt napjaink, a DSI is tart ilyeneket, és azt kell mondanom, nem természetes, hogy mindenki tud biciklizni, aki azzal is közlekedik. Tőlünk nyugatabbra szülői kötelesség is, hogy a gyerek elsajátítsa a megfelelő technikát, valamint közlekedési kultúrát. Látjuk, nálunk még a felnőttek közül sincs mindenki tisztában a kerékpározás írott vagy íratlan szabályaival. Szóval nekünk a küldetésünk kettős, nemcsak versenyzőket nevelünk, hanem megtanítjuk a fiatalokat a hatékony és biztonságos biciklizés alapjaira, a helyes testtartásra, az optimális pedálozási technikára és a magabiztos kanyarodásra

– fejtette ki a szakosztályvezető, hogy milyen kihívásokkal szembesülnek nap mint nap. Mint pedagógus, súlyos társadalmi problémának tartja azt is, hogy a mai fiatalok fejét átprogramozta a digitális világ, és képtelenek huzamosabb ideig koncentrálni.

A legkisebbeknek heti két gyakorlást tartanak a DSI-nél, ahol őket kerékpáros technikára tanítják. Nagy Zoltán szerint ez azért rendkívül fontos, mert a Montessori-pedagógia szerint is a finom- és nagymozgások – amilyen például a kerékpározás – alapvető jelentőségűek a gyermek testi és idegrendszeri fejlődésében. A fizikum erősítése 12-13 éves kortól kezdődik. Olykor alapvető állóképességi edzést tartanak, aminek az a lényege, hogy nem nagy intenzitással, de hosszabb távot teljesítenek, máskor nagyobb intenzitásokkal rövidebb résztávokon kerékpároznak, például minden kilométerkövet egy sprinthajrának tekintenek, vagyis kilométerenként 10 másodperc maximális erőkifejtéssel zajlik, és ennek számos variációja szerepel az edzéstervben – tudjuk meg Nagy Zoltántól, aki meglepett bennünket azzal, hogy 56 éves létére ő is rendszeresen együtt teker a tanítványaival, és csak akkor követi őket autóval, amikor hosszabb távú és idejű a tréning.

Irigykedjünk a szlovénokra és a szlovákokra?

Igaz, hogy a magyar kerékpársport büszkélkedhet Valter Attilával, aki a Giro D’Italián az összetett versenyben vezetőnek járó Maglia Rosát (rózsaszín trikót) is viselhette néhány szakasz erejéig, de miért nincs nekünk Tadej Pogacarunk, Primoz Roglicunk vagy éppen Peter Saganunk? – tettük fel a provokatív kérdést.

Nagy Zoltán erre azt mondja, a jobbtól nem szégyen tanulni, és ennek szellemében rendszeresen részt vesznek a szlovákiai versenyeken, de járnak Szlovéniába, Szerbiába és Ausztriába is.

„Azt gondolom, nagyszerű eredménye a magyar kerékpársportnak, hogy Valter Attila és Vas Kata Blanka személyében olimpiai negyedik helyezettünk van. Ez annak tükrében különösen jó eredmény, hogy Magyarországon a kerékpársport gazdasági háttere korántsem olyan jó, mint más sportágaké. Itthon a klubok próbálnak néhány fiatalt támogatni, de elsősorban a szülői áldozatvállalás szükséges a profivá váláshoz. Ez igaz Valter Attilára és Vas Kata Blankára is. Valter Attila édesapjával együtt versenyeztem annak idején, ő edzette a fiát. Peter Sagant is addig vitte versenyről versenyre az apukája, míg szerződést kapott egy nagy európai profi csapattól. Az otthon, a család lelki és anyagi támogatása elengedhetetlen a jó teljesítményhez”

– így Nagy Zoltán, aki hozzáteszi, ma egy jobb versenykerékpár árából autót lehet venni, nem is akármilyet, így sajnos ma a szülőnek kell anyagi áldozatot hozni a gyerek érdekében, ha versenyezni akar, mert egy klub önmagában erre nem képes.

Nagy Zoltán örömmel tapasztalja, hogy egyre több kerékpárost látni Debrecenben, és nem baj, ha valaki csak közlekedési eszközként használja a biciklijét. Ebben is kezdünk hasonlítani a gazdaságilag fejlettebb nyugati országokra. A Benelux-államokban vagy a Skandináviában nem érzi magát kisebbrendűnek az ember, ha kerékpárral megy dolgozni, még akár öltönyben is. Ott jellemzően egy háztartásban egy autó van, amit a hét végén vesznek elő a nagybevásárlásra vagy kirándulásra – teszi hozzá.

„Nyugaton sokkal előrébb járnak a kerékpáros kultúra megélésében, de sok minden nem pusztán pénz kérdése, hanem a szemléleté. Örömteli azért, hogy a tendencia változik. Még messze vagyunk mondjuk Hollandiától, de legalább elindultunk az úton, és aki biciklizik, már felismerte a stresszmentes, egészséges és költségmentes városi közlekedést. Azon túl, hogy versenyzőket nevelünk, az a legfőbb célunk, hogy minél többeket vegyünk rá a biciklizésre – legalább próbálják ki a kerékpározást mint közlekedési eszközt”

– fogalmazta meg küldetésük lényegét Nagy Zoltán, a DSI Debrecen kerékpáros szakosztályának vezetője, aki természetesen az interjúra is biciklivel jött. Végül arra kérte az autóvezetőket, hogy legyenek toleránsak a kerékpárosokkal a városban és azon kívül is, mert előbb-utóbb ők is, vagy a gyermekeik is kerékpározni fognak, és tekintsék őket partnerként a biztonságos közlekedés érdekében.

Cs. Bereczki Attila