Hajdúhadházon az emlékezés terepévé vált a főtér
A XXVI. Doni Hősök Emléktúra résztvevőit a hajdúhadházi önkormányzata január 16-án, pénteken fogadta Hajdúhadházon, a Bocskai téren, majd megemlékezést tartott, amelyen ünnepi beszédet mondott Tölli Imre önkormányzati képviselő, tanácsnok és Fekete András alezredes, a Kratochvil Károly Honvéd Középiskola és Kollégium igazgatója.
A hajdúhadházi doni megemlékezésen a Doni Emlékmenet mintegy száz résztvevője Hajdúsámsonból gyalog érkezett meg délután a város főterére, ahonnan fáklyákkal vonultak tovább az ünnepség helyszínére. A menet érkezése és a fáklyás felvonulás adta meg az est nyitányát; elhangzott, hogy a második magyar hadsereg katonáinak szolgálata, helytállása és kötelességtudata nemcsak áldozat, hanem példa is. A megemlékezésen felidézték: a második világháborúban a második magyar hadsereget német követelésre, kormányközi egyezmény alapján küldték ki a keleti frontra. A frontra kivonuló, több mint 200 ezer emberből álló hadsereg fegyverzete és felszerelése hiányos, korszerűtlen volt, a Don-kanyarnál pedig szörnyű körülmények között, mínusz 35 fokos fagyban is „megkísérelték a lehetetlent”: feltartóztatni a Vörös Hadsereget. A hadműveletek alatt erőn felüli helytállásukról is szó esett, valamint arról, hogy megakadályozták: a szovjet hadsereg egy lényegesen nagyobb méretű katlancsatába kényszerítse az arcvonalat védő seregtesteket.
Tölli Imre azt mondta, megtisztelő és felemelő pillanat Hajdúhadház számára, hogy a főtéren köszönthetik az emléktúra résztvevőit, mert nem mindennapi esemény, amikor egy város közössége ilyen formában találkozhat az emlékezéssel, a szolgálattal és a személyes helytállással. Kiemelte: a menet nem pusztán egy útvonal teljesítése, hanem történelmi emlékezés, amely lépésről lépésre idézi fel a Don-kanyarban szolgáló magyar katonák sorsát. Hangsúlyozta, sokan fiatalon, családjuktól távol, idegen földön veszítették életüket, emlékük pedig sokáig kimondatlanul és csendben maradt a magyar családok történetében. Rámutatott: emlékezni nem gyengeség, hanem kötelesség; kötelesség azok felé, akik nem térhettek haza, és kötelesség azok felé is, akik ma viselik a magyar egyenruhát, készülnek a szolgálatra. Szólt arról is, hogy Hajdúhadház katonai hagyományokhoz kötődő város, ezért különösen fontos, hogy a menet a mindennapok helyszínét az emlékezés terévé tette.
– Hajdúhadházat már hosszú-hosszú évek óta megilleti a köszönet, mert a város a hajdúsági doni emléktúra egyik otthona. A település tiszteletet érdemel, hiszen olyan hazafiakat adott, akik közül többen a doni harcokban hősi halált haltak– kezdte beszédét Fekete András.
Rámutatott, az emléktúra egyik feladata „visszahozni” azokat a hősöket, akik innen indultak el, és talán soha nem térhettek vissza; jelezte, az sem kizárt, hogy a Donnál elesettek közül sokak nevét ma sem ismerjük. Hangsúlyozta: a megemlékezés nemcsak a múltról szól, hanem a jövő felé is tekint, mert vannak ma olyan fiatalok, akiknek fontos a hazaszeretet, a katonai értékek és az ősök tisztelete. Megjegyezte, közülük többen három napon át, közel 70 kilométert menetelnek, és ezzel „valós teljesítménnyel”, csendesen, méltó módon, emlékművek előtt fejet hajtva mutatnak példát.
A Don-kanyarnál elesettek tiszteletére megkoszorúzták a hősök emlékművét, majd a doni emlékmenet fogadása és a koszorúzás után a Városháza Dísztermében Lippai Péter dandártábornok, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem hadtudományi kara dékánja Elődeink nyomában, egy vesztes csata tanulságai címmel tartott előadást. Mint mondta, a világháború e szakaszának megítélése nem egységes, ugyanakkor bízik abban, hogy eljön az idő, amikor egyforma megítélés alá kerül mindenki, aki ott szolgált. Hangsúlyozta: tisztelet illeti meg azt, aki vállalta a haza szolgálatát. Szólt arról is, hogy 2012-ben járt a Don-kanyarban, és beszélt olyan emberekkel, akik a magyarokat megszállóknak tartották, de elismerték: a magyar katona is a hazáját szolgálta. Az elmúlt évek kutatásainak fényében felidézte a keleti frontra vezénylés körülményeit, valamint a doni események következményeit; elmondta, hogy 1943. január 12–13-án indult a szovjet támadás, január 20-ig nem volt visszavonulási parancs, a veszteség pedig 120–130 ezer fő volt. Zárásként leszögezte: nem igaz az a kijelentés, hogy oda meghalni küldték a sereget.
