Ahol kenyér és víz lesz az asztalon karácsonykor

„Gyere el a jászolhoz még ma éjjel! Találkoznod kell Isten szeme fényével. Ne keress itt pompát, gazdagságot, keresd azt, ki megváltja a világot!” – énekelte harminc hátrányos helyzetű gyermek csilingelő hangon Pintér Béla dalát az Opre Roma Egyesület karácsonyi ünnepségén, a Bodaszőlői Integrált Közösségi és Szolgáltató Tér termében december 20-án. A 14 órakor kezdődő rendezvény előtt 20 perccel már megtelt a tér, romák és magyarok együtt várták, hogy elkezdődjön az ételosztás a népkonyhán – van, akinek ennyi étel jut egész nap. Az idősek és a fiatalok fegyelmezetten álltak a sorban. Rutinosak.

„Csak bízhatom abban, hogy reggelre nem fagyok meg”

A sorban állt egy alacsony, vékony asszony, aki csendben, megtörten várt. Piroska 63 éves, 22 800 forintból él. A zömében romák lakta Lórántffy-kertben lakik, 15 ezer forint lakbért fizet egy kis présházért. – Fizetek hatezer forint életbiztosítást is, hogy ha meghalok, a két gyerekemnek legyen miből eltemetnie. Rákos vagyok, tüdődaganatot állapítottak még két éve, a szívemmel is baj van. Sajnos sokszor éhezem, tüzelőm sincs. Én így várom az ünnepeket – kezdi, miközben törött szemüvegét tisztogatja. Azt is meg kellene csináltatni, 24 ezer forint, nem telik rá. Piroskának két fia van, egyik súlyos cukorbeteg, jelenleg is kórházban van. – Közmunkás voltam, de amióta kiderült a betegségem, nem vesznek vissza. Emlékszem, hoztam minden nap a táskám, úgy tettem, mintha lenne benne étel, de nem volt. Amikor mások reggeliztek, én kimentem a szobából, hogy ne is lássam. 

Négy-ötéves koromban megtanultam éhezni. 

A szüleim elhunytak, heten voltunk testvérek. Nem kerültem intézetbe, a nagyobbak neveltek fel minket. Sajnos már négyen meghaltak – sorolja Piroska. Azt mondta, ha koszos a ruhája, az egyesületnél kimossák neki, innen kap olykor tartós élelmiszert, használt ruhát. Mindennek örül, amit adnak, s minden napért hálás, amit megér. Egyetlen vágya, hogy születendő dédunokáját láthassa. – Nem kívánom senkinek azt, amin én keresztülmegyek napról napra, évről évre. Hogy mivel fűtök? Semmivel, drága! Kaptam egy paplant az egyesülettől, azt terítem magamra. Csak bízhatom abban, hogy egyik reggelre nem fagyok meg – sírja el magát. Piroska láthatóan beletörődött a sorsába, és ezt nyíltan ki is mondja. Pedig korábban tisztességes munkája volt, több mint 10 évig az utcákat takarította Debrecenben, de a rák ledöntötte a lábáról. Időről időre újra munkába áll, 30 napot kell ledolgoznia minden évben, hogy a 22 800 forintos segélyt megkaphassa. – Kiskoromban volt utoljára fenyőfám – bejglit, halászlevet nem is tudom, mikor ettem utoljára – mondja csendesen, szinte magának, felidézve az emlékeket. – Idén csak kenyér és víz lesz az asztalon karácsonykor. De legalább jó ez a kis ünnepség, pár órára elfelejtem, milyen nyomorúságos az életem. Ilyenkor melegben vagyok, sokan meg is ölelnek. Jólesik a lelkemnek – közli, s elindul az épület felé.

„Nem számít, hogy én eszem-e”

A 44 éves Julinak hiába van több szakmája is (virágkötő, szíjkészítő, keramikus), nem tud elhelyezkedni, alkalmi munkákból tartja el két, még otthon élő gyermekét. Két nagyobb lánya már kirepült, róluk nem kell gondoskodnia. – 1998 óta élek a telepen. Februárban lesz 5 éve, hogy a férjem tüdőembóliában meghalt, akkor csúszott ki a lábunk alól a talaj. Addig is nehéz volt, de legalább a keresetére számíthattunk. Az erdőn dolgozott. Most 70 ezer forint a jövedelmünk, ennyi a családi pótlék és az árvasági. Én minden munkát elvállalok, ami jön, ezer forintos órabérben dolgozom. Ganézok, tyúkólat takarítok, fát hasogatok. Soha nem féltem a munkától, csak a két gyerek jóllétét nézem – sorolja Juli, aki körülbelül 150 centi és 45 kiló. Elcsukló hangon mondja: négy éve állított utoljára fenyőfát, a gyerekeknek is akkor vett utoljára ajándékot. – Idén lesz ajándék. Amit kinéztem nekik 15-15 ezer forintba kerül. Hogy mondjam… kellemetlen, de kimondom: megoldom, lesz ajándékuk. Zenélős gitárt, biciklit, telefont szeretnének, de az túl sokba kerül – sírja el magát, ám az ajándékszerzés részleteibe nem akart beavatni. Juli egyébként Cegléden született, majd egy nagykátai intézetbe került, onnan nevelőszülőkhöz. A saját szüleit soha nem ismerte. Szerencsésnek mondja magát, hogy – ha nem is vér szerinti, de – vannak rokonai. Sajnos nevelőszülei betegek, idősek, ám ha nagyon megszorul, egy kis támogatásért fordulhat hozzájuk. – Az egyesülettől is sok segítséget kapok. Ruhát, ételt, jó szót adnak. Ha nem lennének, még nagyobb gondban lennénk. Nem szégyellem azt sem, hogy a népkonyhára járok, hiszen a gyerekeimnek enniük kell. Nem számít, hogy én eszem-e, csak nekik legyen. Arra nevelem őket, hogy tanuljanak, mert akkor kitörhetnek innen. Zselyke katona akar lenni; örülök neki, arra mindig szükség van – fordul sarkon, hogy az idő közben elkezdődött ünnepségen láthassa a lányát a színpadon. Énekelni fog.

„Kisiklott az életem”

Az ajtó mellett egy visszahúzódó, nyugdíjas korúnak tűnő nőt pillantok meg. Szatyorral a kezében várja, mikor kerül sorra. Mint kiderül, Jutka csak 55 éves, beszéde akadozó, figyelme gyakran terelődik másra. – Amikor édesanyám meghalt, nagyon depressziós lettem. 2010-ben volt egy balesetem, akkor majdnem meghaltam. Három gyerekem van, de nem tartják velem a kapcsolatot. A legkisebb nevelőszülőknél van, róla sem tudok semmit. Hogy ne legyek egyedül karácsonykor, átjönnek a barátaim. Egyébként összetartó közösség van a telepen. Letépek az udvari fenyőből pár ágat, azt viszem be, mégiscsak legyen egy kis hangulat – mondja. Ő is 22 800 forintból él, télen hősugárzóval fűt, el is megy rá 20 ezer forint havonta. Ha tud, egyszeri segélyt kér az önkormányzattól, tartós élelmiszert az Opre Roma Egyesülettől, szeretetszolgálatoktól. – Segítjük egymást, ahogy tudjuk. Hétfőtől péntekig népkonyhára járunk, hétvégén megesszük a maradékot. A vizet a közkútról hordom. Megvan amúgy a kereskedelmi szakmunkásképzőm. Dolgoztam a Debrecen Áruházban, a Tevánál, utána a Dehusznál, majd itt voltam közmunkás. Csak hát kisiklott az életem – itt véget is ér a beszélgetésünk, Jutka kerül a sor elejére, megy az ételéért.

Vastaps és könnyes szemek

Közben én is bemegyek az épületbe megtekinteni a karácsonyi műsort. Az idei különleges alkalom, hiszen a rászoruló gyerekek a Solymári Református Egyházközösségnek köszönhetően ajándékokat is kapnak. Mindenkire vár egy-egy cipősdoboz, tele meglepetéssel, édességgel. Sokuknak csak ennyi jut. A teremben körülbelül 200-an énekelnek dicsőítő dalokat, miközben egymás kezét fogva sírnak, imádkoznak. Kérik az Isten segítségét, egészséget, szeretetet. Ezután a társaság két részre oszlik, a gyerekek kézműves foglalkozásra sietnek, a felnőttek pedig Dani Eszter lelkész igehirdetésére figyelnek. Lázár Ervin egyik meséjén keresztül beszél a jóról, a gonoszról, a cselekedeteink súlyáról. – Karácsony az Isten fiának testet öltésének ünnepe, az Isten szeretetét, földre érkezését, a Megváltó születését ünnepeljük. A sok csillogáson túl ezt az időszakot megtöltjük tartalommal, hogy rámutassunk Isten szeretetére, aki többet akar adni a kalácson és a szaloncukron túl. Azt szeretné, hogy az ő világossága beragyogjon az életünkbe – mondta a Cívishírnek Eszter, aki már 10 éve rendszeresen jár Bodaszőlőre. Sokáig vezette a zsinati misszió irodáját, melyhez tartozott az országos cigánymisszió, így került kapcsolatba az Opre Roma Egyesülettel, és annak alelnökével, Lakatos Krisztiánnal.

A folyosón eközben nagy sürgés-forgásra leszek figyelmes. Gyerekek és tinédzserek lázasan készülnek a fellépéseikre. Megbeszélik, ki mikor kerül sorra, utolsó simításokat végeznek a koreográfián, majd Krisztián sorban felkonferálja őket. Vannak, akik énekelnek, mások táncolnak, furulyáznak – teszik mindezt olyan átéléssel, hogy az embernek könny gyűlik a szemébe. „Ha pásztor lennél vagy bölcs, kétezer évvel ezelőtt élnél, vajon mit tennél, mondd csak mit tennél, a jászolhoz ugye eljönnél? Vajon mit tennél, mondd csak mit tennél, a jászolhoz ugye eljönnél?” – énekli a színpadon harminc gyerek a legszebb ruhájában, csillogó szemekkel, gitárkísérettel, s a teremben minden felnőtt a zsebkendőjét markolássza. Ezután 15-18 éves fiatalok előadják a színdarabjukat: Jézus születése és feltámadása. Anyagi helyzetükhöz mérten a kellékek is szegényesek: a kisded egy törölközőbe csavart plüsskutya, Jézus töviskoszorúja pedig egy régi adventi koszorú. De ez senkit nem érdekel, a történet és az előadásmód mindenkit magával ragad. A hosszas felkészülés jutalma a vastaps. Ezután kiosztották az ajándékokat, és a gyerekek könnyes szemekkel ölelték dobozaikat, alig várva, hogy kibonthassák azokat, meglátva, mit rejtenek.

Az idei tél sokkal nehezebb

– Ez már a harmadik karácsonyi ünnepségünk, ahol lelki segítséget is kaphatnak a rászoruló családok, akikkel kapcsolatban vagyunk. Körülbelül 150-200 ember jött el – kezdi Lakatos Krisztián. – Az estét egy közös vacsora zárja, székelykáposztát főzünk a kertben. Szeretnénk, ha ma mindenki jóllakna. Körülbelül 100 család tartós élelmiszert is hazavihet. Nehéz az idei tél, kevés felajánlás érkezik. Szomorú, de mikuláscsomagot sem adhattunk a gyerekeknek, ugyanis nem volt mit – jelenti ki. Az Opre Roma Egyesület krízishelyzetben lévő családoknak segít évek óta; gyógyszerrel, élelmiszerrel, ruhával, különböző foglalkozásokkal. – Adományokból tartjuk fenn magunkat, az idén egyetlen pályázaton sem nyertünk. Összesen 12 állandó tagunk van, akik havi 200 forintos tagdíjat fizetnek. Ennyit tudnak. De ez nem elég semmire. Ismétlem, az idei tél sokkal nehezebb a korábbiaknál, hiszen az itt élők nagy része most még közmunkán sincs, nem vették fel őket. Tavasszal még 70-80 ember volt, most 20. Ebből 3 roma, korábban ők negyvenen voltak. Ebből kifolyólag a telepen is nehezebb az élet. Nincs tüzelő, a fúrott kutak elfagytak, 2-3 kilométert gyalogolnak a közkútra. Mi próbálunk segíteni, de ha nem kapunk adományt, mi sem tudunk – tárja szét a karját.

Nagyon nagy szükségük lenne paplanokra, ágyneműhuzatokra, tartós élelmiszerre, tüzelőre, cipőkre, kabátokra, gyógyszerekre.

– Rengeteg egyesületet felkerestem Debrecenben is, azt mondták, már nem férünk bele a keretükbe. Úgy érzem, magunkra maradtunk, senki nem segít ezeknek az embereknek. Kérem, jöjjenek el, nézzék meg, hogy hogyan élnek itt az emberek. Szívesen elviszek bárkit a telepre, hogy beszélgessenek az ottaniakkal. Lássák meg, jó emberek ők is, akik rossz helyzetbe kerültek. Örökölt sors az övék, amiből nehéz kitörni, de próbálkoznak. Az idő előrehaladtával egyre több a beteg, rossz egészségügyi állapotban lévő, idős ember – fejti ki. Krisztián legnagyobb félelme, hogy egyik reggel hiába kopogtat ismerősei ajtaján, senki nem fogja kinyitni azt, mert megfagytak. Mint mondja, itt az emberek fát sem mernek lopni, mert 72 órára elviszik őket a rendőrök, majd pedig pénzbírságot szabnak ki – amit nem tudnak kifizetni. Szociális fára pedig hiába adnak be kérelmet, elutasítják őket, mondván, nincs rá keret. – Karácsony előtt pár nappal mindig megyünk kántálni. A telep egyik végéről indulunk, és csatlakoznak hozzánk a lakók. Tudjuk, senkinek nincs semmije, így vendégvárással sem készülnek. Képzeld, tavaly volt olyan család, ahol egyetlen bejgli volt. Felvágták, de a gyerekek addig nem ettek belőle, míg oda nem értünk. Természetesen nem fogadtuk el az édességet, de jólesett a lelkünknek a kedvesség. Ahogy eljöttünk, a gyerekek két kezünkben fogták a bejglit, úgy ették. Nagy kincs ez itt! – mondja Krisztián, és már el is tűnt, hogy elkezdhesse osztani a székelykáposztát.

A 44 éves Klementina a folyosón megfogta a kezem, és csak annyit mondott: „nehéz ez az élet, de bíznunk kell a szebb jövőben. Isten megsegít minket, túléljük ezt a telet is”.

Fogarasi Renáta