Ahogy az élet körülöttünk, úgy vadul a Hortobágy is
Kota István gulyás a Hortobágyon született, a puszta a munkahelye és az élete, látja benne a változásokat, amelyek – mint azt részletezi – egyáltalán nem jó irányba visznek. Ha lassan is, eltűnőben van az a Hortobágy, amelyet a felmenőitől kapott, amelybe született, ahol kezdte a pásztorkodást. És ez nemcsak a növényzet változását jelenti, hanem a Hortobágyot éltető állattartással is mind kevesebben akarnak foglalkozni. Ugyanakkor – és ez a puszta jövőjét illetően bizakodásra ad okot – a bemutatókon, a gulyástalálkozókon, a lovas napokon mind több látogató van. Igény tehát van Magyarország emblematikus tájegységének, az ottani tradicionális munkának a megismerésére, csakhogy kiöregedő az ottani állattartók közössége.
– Nyugdíjba menni? 61 éves leszek, remélem, még vagy tíz évig bírom, aztán esetleg 65 évesen a pásztorok is nyugdíjba mehetnének, de nem, vagy csak nagyon kevesen. A sógorom 71 éves, még mindig dolgozik. Smóki Nagy Imre barátom régen nyugdíjas korú, ő is dolgozik. Életforma a pásztorkodás, amíg az ember bírja, addig megy. Szeretni kell ezt. Aki nem szereti, a nyugdíjat sem várja meg, hamar elmegy. Volt olyan, hogy egyváltáson volt csak, a másik egy hónapot kihúzott, a harmadik két évet. De olyat, aki olyan régen lenne, mint én, nem is nagyon tudok. Smóki, ő igen! – gondolkodott el Kota István ohati kis műhelyében, ahol a Cívishír felkereste az országszerte, sőt a filmek által külföldön is ismert gulyást. Most a Hortobágyi Nemzeti Park Igazgaztóság ohati részén a bivalyokra vigyáz, de volt gulyás és juhász is. Tiszacsegén született, az állattartást az édesapjától tanulta, az édesanyja részéréről a nagyapja is pásztor volt, így vitte tovább a puszta, az állatok szeretetét. Az első emlékei is a Hortobágyhoz kapcsolódtak, köztük, amikor édesapja Papegyházán volt csikós, és ahogy folyamatosan beletanult az állattartásba.
Tévé a kunyhóban, telefon a zsebben
– Több évtized van már mögöttem, 1978-ban kezdtem, voltam juhász, kondás, aztán gulyás lettem. Van egy mondás a hortobágyi pásztorok között, ami megmutatja, hogy a pásztorok között kinek hol van a helye: „Szívem a csikós, lelkem a gulyás, seggem a kanász, peckem a juhász”. Első a csikós, utána a gulyás, majd a juhász, a végén a kanász. Ezt az egymás közti kapcsolatban nem éreztetjük, nincs bajunk általában egymással. Baj abból fakad, hogy vannak úgymond „agyasabb” pásztorok, akik nem szeretik, ha a másik átmegy a legelőjére. De olyan is van, hogy a gulyás a csikóssal és a juhásszal nem jön ki, mert a ló és a birka jobban leharapja a füvet, mint a marha – beszél a pásztorélet rejtelmeiről a sokat tapasztalt Kota István, majd a mindennapi munkájára tér rá. Elmondja, alapvető, hogy az ember szeresse a jószágot, és persze értsen is hozzá. Ha ez a kettő megvan, az állatok is elfogadják. Aki nem szereti a jószágot, üti-veri, kutyáztatja, ott nem alakul ki összhang a pásztor és a rábízott állatok között, és ez senkinek sem jó. Ő eljött a szürke marháktól, most bivalygulyás, mégpedig éjszakai karámos és nem szabadállásos. Vigyázzon is bármilyen állatra a pásztor, mindegyiknél be kell tartani a jószágok napi életritmusát. Nyáron reggel 5-6 óra között indulnak a legelőre, délig, egyig legelnek, majd visszamennek az állásra négy-öt óráig, utána este kilencig, fél tízig megint legel a jószág. A bivalyok kicsit vadabbak, a legeltetésük is másabb. Ötkor indítani kell, mert a melegben, kilenc-tíz órakor már elhúzódik a fás részekre hűsölni. Délután hat óra körül engedik ismét a legelőre az állatokat, kilencig legel, utána mennek vissza az állásba. Legeltetés szempontjából kicsit könnyebb, mint a szürke marhával, a melegben jobban elvan, és a szürke nagyobb darab földet jár be naponta. Nyáron minden nap megvan a 15 kilométer – ősszel, amikor hidegebb van, még többet kell járni. Akkor reggel hétkor engedik ki a legelőre a jószágokat és este hétig kint vannak. Ahol rájuk jön a melegebb, ott megpihennek, kérődznek, aztán mennek tovább. Télen az etetés fizikálisan nehezebb, hiszen takarmányozzák az állatokat. Ha fias a marha, egy kicsit hamis, tehát arra vigyázni kell. Ellés után a borjúra figyelni, ne tapossa szét, ne törje össze az anyja. A szürke marha november vége felé kezdi az ellést, tart áprilisig, de a legtöbb télen jön a világra. Annál egészségesebb a borjú, minél hidegebb van, mert tisztább a levegő, ha pedig melegebb van, bántja a légy. Télen, a fagyosabb időben, jobban is eszik, mert fázik egy kicsit.
Pásztorokkal, gulyásokkal a hortobágyi állattartáshoz kapcsolódó ünnepek alkalmával – ki- és behajtás, pünkösd például – találkozhatunk leginkább. Akkor felveszik az ünneplő gúnyájukat és abban mutatják be a pásztorélet mindennapjainak leglátványosabb elemeit, néha versenyre is kelnek egymással. – Ezekre nem kell készülnünk, hiszen a versenyeken is és a bemutatókon is azt tesszük, ami a munkánk. Tereljük, pányvával vagy lasszóval befogjuk a teheneket, itatjuk az állatokat, és ha kell, főzünk is. A főzésre magától rájön az ember. Megmondják, hogy mit kell főzni és mennyit, aztán csinálja az ember. A vízhúzás, nyúlütés nem mindennapos. Leütöm a nyulat egy fadarabbal, megnyúzom, aztán sütöm vagy főzöm. Az a baj, hogy nyúlból is egyre kevesebb van. Meg ha a kutya hamarabb észreveszi a nyulat, akkor nincs nyúlpörkölt. Amit látunk a bemutatókon, az mind valóság. Ugyanúgy megfogjuk a marhát, a vízhúzás azonban már nem úgy megy, mint régen, hanem szivattyúval működik, az ostor és a bothasználat ugyanaz. A különbség csak annyi, hogy a mindennapokban hétköznapi ruhákban vagyunk és nem nagykalapos és bőnadrágos öltözetben – beszél a bemutatókról Kota István, majd hosszasan elgondolkodik, maga elé néz és csendesen megszólal:
– Szép, szép a pásztorélet, és az is jó, hogy sokan kíváncsiak a munkánkra, csak az a baj, hogy pásztorembernek nem nagyon jönnek, nincs utánpótlás. Nekem két fiam van. Az egyik hatodikos-hetedikes volt, amikor nagy kalapba, mellénybe öltözött, az ostort a nyakába akasztotta, hogy ő gulyás lesz. Most kijárta az iskolát, és elment rendőrnek. Ő már biztosan nem lesz a pásztor.
A kisebb fiamat nem is nagyon érdekelte az állattartás gyerekkorában. Most itt van a cégnél, traktoros lett. Neki sem jön be a pusztai pásztorélet. Nehéz a gulyássors. Fizikailag nem is annyira, inkább a kintlét, a magány. Pedig ma már ott a kunyhóban a téve, zsebben a telefon, de hiába, nem mindenki szereti a pusztát. Sokallják a kintlétet. Két nap vagyunk kint, nem úgy, mint apám idejében, hogy egy hétre mentek ki a jószágokkal. Nem szeretnek legeltetni, mert ott kell lenni. Persze, hogy ott kell lenni a jószággal: az a munka! Kérdezik az újak, mit tud nézni órákig, amíg a jószág legel. Hát a jószágot! Nézni, nincs-e baja, beteg-e a lába, férges-e. Hiába mondom nekik, hogy fizetnek érte, nem csinálsz semmit, ennél könnyebb pénzt hol keresel? Télen persze kicsit nehezebb, mert a bálával az etetéskor meg kell izzadni, meg mikor ellik az állat, kicsit veszélyesebbek. De van üszőgulyánk, az nem annyira veszélyes. Arra sem akarnak menni. A bivalyhoz meg végképp nem, félnek tőle. Pedig ki lehet jönni a jószágokkal. Az ember megismeri, melyik milyen, tudja, melyiknek mi a szándéka, gondolata, úgy közelíti meg őket. Ha hamis, azt kikerülöm, van olyan, amelyikhez 50 méterrel közelebb még nem voltam, mert ha olyanja van, felborítja az embert. Egyéniségek az állatok, van hamis, még hamisabb, a másik pedig inkább csak kíváncsi. De hát miért legyen minden úgy, mint régen volt? Hiszen a puszta is változik. Megvadul. Rengeteg növény van, ami nem oda való, azokat nem szereti a jószág, sok a tövis, a paréj, a gyom. Igazi tippanos, bodorkások, amit a marha, a ló, a birka szeret, mennek elfelé. Az időjárás is változik. Rövid és gyenge a tél, rengeteg féreg marad nyárára, ilyenkor eszi az embert és a jószágot. Ezért van, hogy nem áll a jószág se nappal, se éjszaka. Éjszaka eszi a szúnyog, nappal meg a légy háborgatja. Mínusz 20 fok kellene télen, hiányoznak azok a hideg idők. A rengeteg tövis mindenfelé az esőhiány és a meleg miatt van – összegzi a változásokat a sokat tapasztalt gulyás, majd felemleget két esetet, amikor bizony neki is akadt gondja a támadó bikákkal. Az egyik helyen éppen bikacsere volt, az újat pedig kiverték maguk közül a régebben ott lévők, és futott feléje. Annyi szerencséje volt, hogy közte és a bika között volt egy zsombékos, amin nehezebben tudott átjönni a bika. Már csak 30 méter lehetett a bika és közte, amikor beért a menedéket jelentő kunyhóba, de közben a kutyák már rámentek a támadó állatra. A másik eset egy bikaárverésen történt. Az alkalomra „ünneplőbe” kellett öltöznie, és a bika nem ismerte fel a nagykalapos, kék gúnyás öltözetében, hiszen a hétköznapi gúnyájához szokott. Ott el is ütötte a hátsó fertályát.
Lezsírozott pásztorbot és filmszerepek
Falra aggatott ostorszíjak, karikás ostorok, szerszámok, valamint sarokba állított botok között beszélgetünk Kota Istvánnal. Elmondja, ostort és bicskatartót készít nagyobb mennyiségben, ezek ugyanis kelendőek. Gulyásbotot szokott még faragni. Az ostorfonást és a bicskatartó készítést édesapjától tanulta, a botfaragás fortélyaira magától érzett rá. Készített célszerszámokat a faragáshoz. Alapanyagok vannak helyben bőven. Kimegy az erdőbe, kőrisfáról vág ágat, kicsit megcsinosítgatja, megfüstöli, hogy fekete legyen, ahhoz, hogy puhuljon, bekeni zsírral, majd a szerszámokkal szépen kifaragja. Bármit készít, elkel minden.
„Művészeti” tevékenysége a kézművességgel azonban nem ér véget. Több filmben is szerepelt már. Megkeresték, felajánlották a szereplés lehetőségét. Ő általában igen mond, hiszen a filmforgatáson sem kérnek tőle mást, mint amit a hétköznapokon tesz. Hány filmben szerepelt? Azt nem tudja megmondani. A téma viszont mindig ugyanaz: a Hortobágy, az ottani élet, a természet és az ember összetartozása.
– CH –
