Kárpátalja vesztett, Debrecen nyert egy dolgos magyar családot

Lassan már egy éve annak, hogy Oroszország háborút indított Ukrajna ellen – emberek milliói kényszerültek arra, hogy hátrahagyják otthonukat, és Európa békés felében leljenek ideiglenes vagy állandó otthonra. Merthogy egészen biztosan nem tér mindenki haza, leginkább azok a kárpátaljai magyarok nem, akik a háborús meghívó elől menekültek Magyarországra. Mert félnek a megtorlástól. Debrecenben is sokan találtak menedéket, mint például Csaba, aki a családjával együtt már az orosz invázó első napján, azaz 2022. február 24-én átlépte az ukrán-magyar határt.

Beszélgetésünk során Csaba kertelés nélkül beszél a kárpátaljai magyarok helyzetéről, az ukrán korrupcióról, és bár nem tervezi, hogy valaha is hazatér, arcát és nevét nem vállalja, mert a fél; a rokonság – köztük a testvére és az idős szülei –, még a beregszászi járásban élnek, és azt mondja, az ördög nem alszik, nem szeretné, ha keresetlen szavai miatt a családtagjait vegzálnák.

Ez is Debrecen… Szégyen!

A Laktanya utcai Tallérosban beszélgetünk; Csaba a szomszédban lakik albérletben. Azt mondja, kis lakás, de hármuknak pont elég – a nagyobbik fiú már kirepült, Budapesten tanul. A kisebbik fiú egy helyi református iskola hatodik osztályos nebulója. Hithű reformátusokként nem volt kérdés, hogy egyházi iskolába járatják a gyereket. Apropó, albérlet! Csaba rengeteg lakást megnézett a feleségével, azt mondja, közel hatvanat, és többször is megesett, amikor a főbérlők számára kiderült, hogy az ukrajnai háború elől menekültek, kikosarazták őket, mint vakami élősködőket. Sokkal nehezebb volt albérlet találni, mint munkát Debrecenben! Csaba ipari alpinistaként dolgozik, az asszony pedig eladóként helyezkedett el. Ha nincs a háború, a család sosem hagyta volna el a Beregszász melletti, többségében magyarok lakta települést. Most azonban 46 évesen úgy érzi, soha többé nem látja már a két kezével felépített házát, a sok-sok éven át gondozott portát, mert az ukrán-orosz konfliktus sohasem rendeződik, és neki magyarajkúként semmi köze az egészhez, mégis azonnal besoroznák, ha hazamenne. 

Reggel elment dolgozni, majd kitört a háború

Háború! Kezdjük az elején, mert az tényleg izgalmas. Tavaly február 24-én Csaba szobafestőként éppen Ungváron dolgozott, amikor reggel hívta a felesége a rossz hírrel, hogy Oroszország megtámadta Ukrajnát. 

– Na és? Kelet-Ukrajnában eddig is háborúztak, minket az eddig sem zavart különösebben – válaszolta egykedvűen Csaba, de aztán percek múlva jött az újabb telefon, és óva intették attól, hogy hazamenjen, mert már mentek érte. Reggel fél nyolckor állt Ungváron ecsettel a kezében, amikor ráeszmélt, hogy összedőlt a világ körülötte. – Hívtam az asszonyt, hogy pakoljon össze nekem némi ruhát, és hozza el a határhoz. Azt mondta, ők nélkülem nem maradnak otthon, ők is jönnek. Akkor gyertek, mondtam. Kilenc órakor találkoztunk Lónyán. Mi akkor még át tudtunk jönni a határon, később már a férfiakat nem engedték. Úgy léptem Magyarország területére, ahogy reggel elindultam dolgozni, munkásruhában. Nem volt ott idő öltözködni – meséli Csaba könnybe lábadt szemmel. 

Hiába zárták le a katonaköteles férfiak előtt a határt, így vagy úgy Kárpátaljáról szinte mindenki elmenekült, akit be akartak sorozni az ukrán hadseregbe, vagy nagyon sokan bujkálnak. Szerencsére minden kárpátaljai magyarnak van valamilyen kapcsolata Magyarországon, ha nem családi, rokoni, akkor baráti, vagy éppen munkahelyi, hiszen sokan dolgoztak itt a rendszerváltás óta eltelt évtizedekben. Csabáék azért választották Debrecent, mert a sógora már régebb óta itt él, és viszonylag közel van Kárpátaljához, ami azért fontos, mert a határon időnként találkozhatnak a szülőkkel, de csakis a határ magyarországi oldalán. 

Csaba kitart amellett, hogy soha többé nem teszi a lábát Ukrajnába. Az egyik focis társát a napokban temették. A fronton esett el 24 évesen. Azt beszélik a faluban, hogy a buszról vették le, és úgy vitték el a frontra, miközben a hivatalos ukrán kommunikáció szerint senkit nem visznek a harcmezőre kiképzés nélkül…

Nem bírja a tétlenséget

Az első napokban még élt benne a remény, hogy ez csak egy villámháború, és hamar rendeződik a helyzet odahaza, de amikor látta, érezte, hogy erre semmi esély, lélekben is fel kellett dolgoznia a menekültstátuszt. (Tudjuk, ez nem a helyénvaló kifejezés, hiszen Csaba és a családja – élve a határon túli magyaroknak felkínált egyszerűsített honosítás lehetőségével – már évek óta magyar állampolgárok is, azaz ők Magyarországon nem menekültek, hanem legfeljebb vendégek). A tétlenségnél nincs rosszabb Csaba számára, ezért két hét után elkezdte böngészni az álláshirdetéseket. Szigetelőmunkára jelentkezett – szobafestőként ez a kisujjában van, gondolta –, de azt nem mondták neki, hogy mindezt harminc méteres magasságban kell végezni. Az első munkanapján szembesült ezzel, de nem olyan fából faragták őt Kárpátalján, hogy az ilyen „jelentéktelen részletek” miatt feladjon bármit is.

– Nem félek én a magasságtól. Miért mondtam volna nemet? – jegyzi meg nevetve, amikor látja, hogy nagyot nézek az elhelyezkedésének történetén, nevezetesen azon, hogy a tízemeletes paneltömb tetejéről lóg le. – Az azonban nagyon jólesett a lelkemnek, hogy a kollégák rögtön befogadtak, és azóta is mindenben segítenek, amiben csak tudnak – folytatta.

– Van, aki nem segít mostanság egy kárpátaljai magyarnak? – vágok közbe, mire ő: – Vannak Debrecenben is, akiknek büdös ukrán vagyok, míg más a keblére ölel, ha megtudja, hogy kárpátaljai magyar vagyok. Vegyes a kép. Mindenesetre nem hangoztatom, hogy honnan származom, bár a tájszólásom miatt előbb-utóbb azért rákérdeznek társaságban.

Politika, magyarellenesség és ukrán korrupció

Csabának érdekes viszonya van az ukránokkal. Bár 46 évig élt Kárpátalján, ukránul nem tud, mert amikor ő iskolába járt, ukránt nem tanítottak, csak oroszt. Amikor a rendszerváltás, vagyis a Szovjetunió szétesése után elvitték katonának, ott is mindenki oroszul beszélt. Ma az ukrán nagypolitikát – a magyarokkal szembeni jogtiprások miatt – elítéli és megveti, de az egyik legjobb barátja ukrán. A kisembereket nem teszi felelőssé a politikusok gazembersége miatt. Beregszászon és környékén sok orosz is él, mégpedig békében az ukránokkal és a magyarokkal. Az ukrán nacionalizmusnak nyoma sem volt sokáig, aztán az utóbbi öt-hat évben valami gyökeresen megváltozott. Elkezdődött a „magyarozás”. Az ukrán rendőr például azóta már csak azért is megbüntet, ha van sapkád, meg azért is, ha nincs. Ha magyar vagy, mindenképpen fizetned kell a közúti ellenőrzés során – mondja Csaba, aki utóbb már be sem kötötte magát a biztonsági övvel, mégpedig azért, hogy ha megállítja a rendőr, azért büntesse meg, ne valamilyen mondvacsinált indokkal.

Az ukrán korrupcióról van némi fogalma annak, aki turistaként már járt Kárpátalján, ám Csaba szerint azt magyarországi fejjel, szocializációval elképzelni sem lehet, mi zajlik valójában Ukrajnában, és az a legszörnyűbb, hogy ez még ebben a háborús helyzetben sem változott. Elmesél egy példát! Tőlük 18 kilométerre van Mezőkaszony, ahol felhúztak egy kacsalábon forgó luxuspalotát wellnesshotel címén. Most telt házzal működik. Gazdag ukránok a vendégek, akik a háború kitörése óta mindennap termálmedencés partikkal múlatják az időt, míg szegényebb honfitársaik esnek el a fronton, vagy a fél országban nincs áram és fűtés. – Van az a pénz, hogy ne keresse ott őket senki! – teszi hozzá kárpátaljai barátunk.

A szívfájdalom

Csaba és a családja addig egészen biztosan marad Debrecenben, amig a kisebbik fia – aki 12 éves – el nem végzi az iskoláit. Meggyőződése, hogy a magyar oktatás sokkal jobb, mint az ukrán. Ez a nagy öröm, de van súlyos bánat is. Szívfájdalma, hogy a két kezével felépített családi háza most ott áll üresen, berendezéssel együtt. A kemence is árválkodik, ahhoz szokott, hogy egy házi kacsa, vagy egy tepsi csülök sül benne mindegyik hét végén. Nincs már jószág az udvaron. Az utolsó disznót nemrég vágták le. Legalább a rokonság lakjon jól belőle...

A szülők néha benéznek a portára, bár félő, hogy előbb-utóbb beköltözik valaki illetéktelen. Az egész utcában nincs élet – mondja –, a szomszédok közül is mindenki elment. Csak az öregek maradtak, és a háromgyerekesek, mint a testvére – rájuk még nem vonatkozik a hadkötelezettség. Ha ez változik, ők is veszik a sátorfájukat. Egyébként Kárpátaljáról az ukránok is menekülnek, nemcsak a magyarok. Csaba Debrecenben több ukrán szót hall, mint otthon. Minden boltban, bevásárlóközpontban találkozni ukránokkal. – Ha nem hiszed, menj be a Fórumba, és állj tíz percet! – mondja.

A honvágy és a keserűség okozta szorongásos állapoton tompít az, hogy a gyerek szereti az iskolát, kétnaponta könyvtárba jár, mert imád olvasni, a felesége a testvére közelében van, ő pedig szereti a munkáját, a munkaközösséget. Egyébként az asszony ragaszkodott Debrecenhez; Budapesten – ahol már korábban dolgozott – jövedelmezőbb munkát is talált volna – jegyzi meg.

Budapest nélkül van élet, de foci nélkül nincs!

Ami a legjobban hiányzik Csaba életéből, az a focizás. Otthon hetente kétszer jártak kispályázni a helyi öregfiúkkal, tavaly február óta azonban labdába sem rúgott. Bár van kivel meginni egy sört, egy focicsapatra való barátja még nincs Debrecenben, és nem ismer olyan társaságot, ahová csatlakozhatna, de ha már nem tudja űzni, akkor legalább nézi! Futballrajongókért azonnal a DVSC bérletesei közé csatlakozott, de ugyanúgy rendszeresen a helyszínen szorít a DVSC női kézilabdázóinak és gyakran találkozunk vele a DEAC jégkorongozóinak találkozóin is.

Egyik szemünk sír, a másik nevet. Kárpátalja elvesztett egy dolgos magyar családot, Debrecen pedig nyert egyet, egy szurkolót is, és még annál sokkal többet.

Cs. Bereczki Attila

[Beillesztett cikk: Így élnek a magyarok a háború peremén – Beregszászról jelentjük]