Jakkel Rudolf: Az őszinte pillanatok mindenkinek jól állnak

Felkapták az utóbbi időben a nevét Debrecenben, és bár jól esik neki a kérdés, hogy szerinte is így van-e, tapintatosan hárít. Pedig olyasvalamit hordoznak a portréi, ami megnyugtatja az embert. A kimondatlan békéjét annak, hogy ilyenek vagyunk – szépek, szabálytalanok, olykor gyűröttek. Jakkel Rudolfot látványról és ízlésről kérdeztük, és a tökéletes pillanatról, amiből rengeteg van. De az is lehet, hogy csak egy. Szerencsés ember: a családja mellett a természettel és kutyákkal is együtt él, ráadásul rajongva szereti a munkáját.

Cívishír: Sokféle módon fejezheti ki magát egy kreatív ember; mindig a képi világ vonzott?
Jakkel Rudolf: Gyerekkorom óta a vizuális élmények jelentik a legtöbbet. Sok mindennel foglalkoztam, de mindig az szerzett örömöt a munkámban, ha valamilyen módon képi világokkal foglalkozhattam. Nagyon hálás vagyok a rajzfilmrajzolói időknek, amiket a digitális korszak beköszöntével váltott a grafikus/webdesigner korszak, úgy érzem, ezeknek köszönhetek a legtöbbet. Ha visszanézek, akkor szinte mindig képekben gondolkoztam, az tett boldoggá – így azt kell mondanom: igen, mindig a képi világ vonzott.

Cívishír: Aki – akár csak kedvtelésből – szívesen nézeget portrékat, az tíz elé letett képből jó eséllyel felismeri, melyiket készítetted te. Bár nehéz megmagyarázni, mi alapján. 
Jakkel Rudolf: Örülök, ha így van, bár a miértre nem lesz egyszerű választ találnom. Szerintem aki sok időt, energiát fordít arra, hogy megmutassa, miként látja a dolgokat a világban, annak idővel kialakul egyfajta "vonalvezetése", ami tükrözi a látásmódját. Azok a portréim, amiket a magam kedve szerint készíthetek, általában sötét, meleg tónusúak, és sokszor mondják, hogy festményszerűek. Talán emiatt lehet a különbség, de ezt azok tudják megmondani, akik felismerik egy-egy képem.

Cívishír: Látvány és forma tekintetében nehéz az egyensúly megteremtése ember és természet között, mert látszik, ha valaki nem illik bele a környezetbe. Lehet ez ellen okosan tenni?
Jakkel Rudolf: Lehet, sőt kell is. Ha külső helyszínen kell embereket fotózni, akkor tudatosan illik helyet választani, ami mindig megbeszélés tárgya. Fontos tervezni. Szeretek információt kapni a helyszínről, a ruhaválasztásról, a kiegészítőkről. Ez mind nagyban befolyásolja azt, hogy milyen fotó készül majd egy adott emberről egy adott környezetben.

Cívishír: Annak ellenére, hogy földrajzilag minden lapos, megannyi igéző fotózási helyszín létezik Debrecenben és környékén. Van személyes kedvenced?
Jakkel Rudolf: Nagy kedvencem egy viszonylag új fotózási helyszín, a Csereerdő Szíve. Bátran merem ajánlani minden olyan párnak és családnak, akik szeretik a természetes, autentikus környezetet. Amellett, hogy nagy területen alapvetően remek fotós spotok találhatók, nekem plusz garanciát jelentenek a dekorációk, amik gondoskodnak azokról az apró részletekről, amiktől egy kép egyedi és különleges lesz. Emellett mindenkit igyekszem arra is bátorítani, hogy inkább lépjen ki a Debrecen nyújtotta lehetőségekből –gondolok itt a Nagyerdőre, Vekeri-tóra, és utazzon akár kicsit, akár többet olyan helyszínekre, ahol olyan képek születhetnek, amiket nem fog viszontlátni az ismerősei fotói között.

Cívishír: Ne szépítsük: a napraforgós, szénabálás, templomromos, levendulamezős, vasúti sínes kompozíciók mintha egy kissé elcsépeltté váltak volna mára. Mi formálja az ízlést?
Jakkel Rudolf: Igaz, de hiszek abban, hogy ezeket meg lehet mutatni úgy, hogy ne váljanak sablonos képekké. A vizuális ízlést talán legfőképp a divat formálja, ahogy bármi mást. Egy alkotó munkájának abban kell kimerülnie, hogy olyan divatot teremtsen, ami pozitív irányban formálja az ízlést.

Cívishír: Érezted már úgy, hogy megörökítetted a tökéletes pillanatot? Egyáltalán: van olyan?
Jakkel Rudolf: Rengeteg tökéletes pillanat van, kezdve akár egy apró pillantástól. Vannak olyan pillanatok, amiktől megdobban a szívem, és tudom, hogy különleges dolgot látok, de nem tartok külön egy képet sem mint A Tökéletes Pillanatot. Persze, lehet, hogy ez azért van, mert még nem kaptam el...

Cívishír: Kismamafotókat nemigen találni az albumodban. Sokan ellenérzéssel viseltetnek a tematika iránt, mondván, ennek az állapotnak a bensőségessége magánügy – mit gondolsz róla?
Jakkel Rudolf: Valóban nincs ilyen fotózásom – ez eddig kimaradt valamilyen okból. A közösségi média térhódítása miatt úgy gondolom, hogy az emberek többsége igyekszik megmutatni az élete jelentős és kevésbé jelentős pillanatait is. Nem gondolom, hogy egy-két, pocakos kismamafotónak ellenérzést kellene kiváltania bárkiben, viszont szerintem is túl intim és bensőséges ahhoz, hogy egy teljes fotósorozatot osszunk meg a nagyvilággal.

Cívishír: Sikerül bánni munka közben a kisgyerekekkel? Néha nagy munka fél percre megállítani őket vagy előcsalni egy mosolyt. 
Jakkel Rudolf: Remélem nem egyoldalú, de a válaszom igen! Előfordul, hogy könnyen vagy épp nehezebben sikerül megtalálni a megoldást. Senkinek nem lehet épp akkor jó napja – gyerekeknél ez hatványozottan igaz. Szinte mindenkinél működnek kis trükkök, amikkel meg lehet oldani helyzeteket, amikkel a jó pillanatokat megfogni, de ehhez türelem kell, mert ezekre a dolgokra ott és akkor kell rájönni. Lehet, hogy másoknak vannak általánosságban működő trükkjei, én általában minden fotózás előtt kérek egy kis időt, hogy valamilyen szinten szokjuk és megismerjük egymást. Nem fordul elő, hogy tiszta ruhában menjek haza kisgyerekes, családi vagy kutyás fotózásokról. Jellemzően hajlamos vagyok mindenkit abból a szögből is fotózni, amiben ő él, ahonnan ő látja a világot. Ha ehhez bele kell hasalnom valamibe, akkor ahhoz a képhez az kellett. Talán ez az én módszerem.

Cívishír: Mondja meg egy szakértő, akit viszonylag sokat, és leginkább más szemszögből nézi őket: mikor a legszebb egy nő? 
Jakkel Rudolf: Mindig. Bár szerintük soha. Esetleg elvétve, de ha fényképezik, akkor épp nem... A szépség relatív. Ha számomra az lenne a szép, amit a fodrász, a sminkes és még sokan mások összeraktak, akkor nagyon kevés képet készítenék emberekről. A szépség nekem nem csak külsőségeken múlik. Nyilván az is számít, de az őszinte pillanatok mindenkinek jól állnak. Reggel, ébredéskor is lehet szép a nő egy gyűrött mosolytól. Ha valaki tisztában van magával és szereti önmagát, elfogadja magát olyannak, amilyen, annál semmi sem fogja szebbé varázsolni. Itt kérek elnézést minden fodrásztól, sminkestől és kozmetikustól, természetesen az ő munkájuk elengedhetetlen.

Cívishír: A képeiden és a privát életedben is hangsúlyosak az állatok. Kezdődött ez valahogy?
Jakkel Rudolf: Gyerekkoromban sokáig nem engedték, hogy kutyám lehessen. Később megtört a jég és azóta is mindig van mellettem legalább egy kutya (mióta saját családom van, azóta több is). Divat a kutyatartás, de nekem valamiféle terápiás célt szolgál, pótlékot, ami kell ahhoz, hogy boldog legyek. Egy nehezebb nap után nem sok dolog tesz úgy helyre, mint egy huskyval való birkózást a fűben vagy a nappali közepén. Ezzel el is árultam, hogy nálunk ők családtagok, akár bent is lehetnek, együtt élünk.

Cívishír: A karitatív fotózás érzékeny témákkal is szolgálhat. Hogy lehet úgy megmutatni a hiányt, a nélkülözést, hogy az ne sértse senki határait?
Jakkel Rudolf: Igyekszem úgy megmutatni dolgokat, hogy a pozitív oldaluk kerüljenek előtérbe akkor is, ha esetleg néhány dolog elébe állna. Ha sérült vagy hátrányos helyzetben élő emberrel találkozom, akkor nem az a cél, hogy erre hívjam fel a figyelmet, hiszen ez nyilvánvaló. Az én dolgom az, hogy megmutassam, ő is olyan is, mint bárki más. Úgy érdemes láttatni a valóságot, hogy közben az előjelek között megpróbálunk egyensúlyt teremteni.

Cívishír: Van-e olyan hely/dolog/esemény, amit még feltétlenül látnod kell?
Jakkel Rudolf: Nemrég megkaptam az újságíró-igazolványt mint fotóriporter. Reményeim szerint ez segíteni fog abban, hogy képeket készíthessek olyan helyeken, ahova eddig nem juthattam el, ám ezekről nem szeretném lerántani a leplet. Amit látnom kell? Még nagyon sok embert szeretnék látni a fényképezőn keresztül. Ha valaki azt mondta volna nekem öt évvel ezelőtt, hogy rajongani fogok a portréfotózásért, biztosan kinevetem. Mára viszont ez a legnagyobb élmény a munkámban, hobbimban – nevezzük bárhogy. 

Bereczki-Csák Helga