Az ember magáról mindig nehezen hiszi el, hogy tényleg jó
Cívishír: A Debreceni Magiszter Gimnáziumban dolgozol egy olyan osztályban, ahol a gyerekek egy része autista.
Szántóné Fábián Kriszta: Két éve indult ez az osztály az intézményben, én is akkor kerültem ide. Nem könnyű a feladat, hiszen tizedikesek a gyerekek, kamaszkorban vannak, ami eleve hoz magával sok dolgot, de érzékenyítéseket tartunk, az elfogadásra neveljük őket. Nem mondom, hogy egyszerű, hiszen sok dolgot kell tolerálni mindkét félnek, azonban azt mondhatom, jól működik a rendszer. Vannak nehézségek, de hol nem? Az osztálylétszám 18 – 6 autista fiatal van, délutánonként fejlesztő foglalkozásokat tartunk. Egy-két kiborulás néha előfordul, olyankor kimegyünk, beszélgetünk. A hormonok most már dolgoznak, a fiúzás is terítéken van. Úgy mondanám, cicaharcok adódnak, de igyekszünk ezeket elsimítani. Van egy külön szobánk, ahova be szoktunk ülni megbeszélni a részleteket, ott vannak a „meghallgatások”, békítő tárgyalásokat is tartok.
Cívishír: Az osztály másik fele hogyan fogadta az autistákat?
Szántóné Fábián Kriszta: Elfogadók, bár nyilván nem mindig értik, mi miért van, de ez fordítva is igaz. Tudták, hova jönnek és azt, hogy nincs mitől tartaniuk, mert az autisák nagyon szerethető, különleges gyerekek, csupán másképp kódolják az élet dolgait. Azt nem tudom, otthon mennyit beszélgettek róla, de mi elmondtuk, hogy mire lehet számítani. Minden gyereket, aki oda jött, ért sérelem az előző iskolájában, van, akinek ez a második középiskolája. Ebből adódóan megértőbbek, mert nekik is voltak gondjaik.
Cívishír: Korábban állami gondozott gyerekekkel és idős emberekkel foglalkoztál.
Szántóné Fábián Kriszta: Mindig is szerettem a kihívásokat: a Debreceni Reménysugár Gyermekotthonban kezdtem dolgozni, ahol az első év lelkileg kemény volt; nem mondanám, hogy megedződtem. Nem tudtam soha szalagmunkában foglalkozni a gyerekekkel. Ugyan mondták, hogy ne engedjem magamhoz közel őket, de úgy gondolom, vagy teljes szívvel csinálom vagy sehogy. Ha odajött, megöleltem. Tudtam, neki ez a család. Nyilván nem normális családmodell, de valahol mi voltunk a szülei. Akkor még nem voltam édesanya, el is gondolkoztam rajta, ha így tudom őket szeretni, akkor hogy fogom a sajátomat. Elérzékenyül az ember, amikor nevelőszülőhöz kerül egy gyerek vagy örökbe fogadják. Nehéz volt elengedni, tudatosítani kellett magamban, hogy jó lesz neki, hisz családban fog nevelkedni, rendben lesz az élete. Voltak sorsok, láttam, min mentek keresztül már 4-5 éves korukra. Ezt követően anyaként már nem tudtam visszamenni az állami gondozott gyerekekhez, ezért idősekkel foglalkoztam. Mentális gondozást végeztem, pszichiátriai betegekhez is jártam, majd a hallássérülteknél 8 évig segítettem a nevelő-oktató munkát beszédjavító osztályban.
Cívishír: Az a hitvallásod, hogy szeretni kell a gyerekeket.
Szántóné Fábián Kriszta: Aki iskolában dolgozik, tudja, rengeteg türelemre van szükség, de sok szeretetet kapok, ami mindenért kárpótol. Semmi különöset nem szoktam csinálni, csak éreztetem velük, hogy szeretve vannak és meghallgatom őket. Ezek apró dolgok, mégis a mindent jelentik. Manapság nincs idő arra, hogy jobban a dolgok mélyére lássanak az emberek. Nem akarok pálcát törni senki felett, nekem is van két gyerekem. Hajlamos arra az ember, hogy nem mindig képes reálisan látni a dolgokat és olykor támadásnak veheti a segítségnyújtást. Szerencsére nyitottak a hozzátartozók és így a jó, hisz így tudunk együtt dolgozni. Kell hozzá a szülő, a gyerek és mi, pedagógusok, hogy változást, fejlődést érjünk el. Kőkemény munka. Nem teljesítménycentrikusak vagyunk – a normál életre akarjuk felkészíteni a gyerekeket.
Cívishír: Nem élnek vissza a diákok a közvetlen viszonnyal?
Szántóné Fábián Kriszta: Érzik, hogy szeretem őket, és ha szeretet van, nem is akarnak átlépni azon a határon, ami már nem megengedhető. Első évben még elég szabad szájúak voltak, ám ma már ott tartunk, hogy az ajkukra csapnak, ha nem odaillőt mondanak, vagy azonnal elnézést kérnek. Hamarabb megérzik ők, ha visszaéltek a helyzettel, mint én. Olyan helyzetbe még nem kerültem, hogy kakaskodni próbált egy diák. Az autistákra jellemző, hogy utánozzák a környezetüket, ezért fontos, hogy példát mutassunk.
Cívishír: Festesz, rajzolsz és írsz is. A gyerekeket is az önkifejezésre buzdítod?
Szántóné Fábián Kriszta: Mindenkinek van tehetsége valamihez. Csak rá kell találni. Mindegy, milyen a végeredmény, csak csináljon valamit. A mai világban minden művészet; az is, ha a széken van egy szivacs és az is, ha be van vonva nejlonnal egy fa. Az a fontos, kiből mit váltunk ki, mit lát meg abban, amit készít. Ha meglátom a tehetséget a gyermekben, akkor ott vagyok és támogatom. Nem mindenkinél sikerül, mert nem mindenki befogadó, de ott motoszkál bennem, hogyan tudnám a tehetségét előcsalogatni. Valaki írni tud, valaki táncolni, más énekelni, rajzolni. A tehetség kibontakoztatása fontos, erre is törekszem. Ezt csak szívvel-lélekkel lehet csinálni. Mindig is úgy voltam vele, ha ez nem megy, elhagyom a pályát. Szerencsére még vannak olyan tanárok, akik elég elhivatottak és fontosnak tartják a tehetséggondozást.
Cívishír: Viszonylag későn kezdted az önmegvalósítást.
Szántóné Fábián Kriszta: A kreatívkodás gyerekkoromtól bennem volt, csak idővel elfelejtődött, aztán 6 évvel ezelőtt kiszakadt belőlem minden, amit elfojtottam vagy nem mertem megmutatni. Miután magamat is elfogadtam, akkor döntöttem úgy, hogy megmutatom az ismerőseimnek a műveimet. A fogadtatás olyan lesz, amilyen, de hagyni akarok magam után valamit. Először rajzoltam, jobb agyféltekés rajztanfolyamra jártam. Elég szkeptikus voltam ezzel kapcsolatban, és ehhez társult, hogy elég fegyelmezetlen tudok lenni. Ott komoly mérésekre van szükség, én viszont hamar késznek láttam a rajzaimat. Utóbbi még mindig jellemző rám, fékeznem kell magam; ezért is jelentkeztem a Nyíregyházi Egyetem képalkotó szakára, hátha jobban el tudok mélyülni a részletekben, mert én az az odakenős típus vagyok. Nagyban és azonnal látom, amin épp dolgozom, nem tudok rajta hetekig pepecselni. Még. Igyekszem a tehetséges, fiatal csoporttársaimhoz felnőni. Kezdetben grafittal dolgoztam, majd, miután ráuntam a portrékra, kipróbáltam a színeset, és így jött a festés. Egy idő után ez is elfelejtődött, és jött az írás.
Cívishír: A Régimódi történetek, amit saját gondozásban adtál ki.
Szántóné Fábián Kriszta: Nagymamám gyerekkorunkban sokat mesélt a háborúban megélt dolgokról. Az első sztori, amit papírra vetettem, az ő egyik visszaemlékezése volt. Kíváncsiságból megosztottam azt a közösségi oldalamon, és pozitív fogadtatásra lelt. Utána jöttek a hétköznapjaim történései, legtöbbször szarkasztikus megfogalmazásban. Rákapcsolódok az emberekre, a külvilágra, nyitott füllel és szemmel járok. Amikor meghalt a nagymamám, nagy űr keletkezett bennem, a Régimódi történetekkel előtte akartam tisztelegni. Azt gondoltam, kicsivel könnyebb lesz nekem is, a lelkemnek, ha kiadatom ezt a kis könyvecskét. Bevallom, nem lett könnyebb, de legalább adhattam valamit, amire esetleg büszke lehet onnan fentről. A műben a nagymamám elbeszélései mellett saját sztorikat is lehet olvasni, amiket átalakítottam régimódi stílusba, és így készült el a 27 novellából álló kis csendes útitárs. Azért is íródott, hogy ha ránk telepednek a hétköznapok gondjai, akkor legyen azt mivel lesöpörni. Bereczki Lívia tervezőgrafikust felkértem, hogy szerkessze meg a könyvet, készítse el a tördelést és a grafikákat.
Cívishír: Tervezel újabb könyvet kiadni?
Szántóné Fábián Kriszta: A következő projektemet "Hétközlapjaim" címen szeretném megvalósítani, ahol a viccesebb sztorik kerülnek előtérbe. Emellett egy életrajzi könyvet is szeretnék írni a testvéremről, Kovácsné Fábián Máriáról, aki súlyemelő magyar bajnok. Ő is későn kezdte az önmegvalósítást, 42 évesen állt fel a dobogó felső fokára. Úgy látszik, nálunk ez családi hagyomány: gyerekek, karrier, majd „én”.
Cívishír: Az írás és a festés mellett táncolsz is. Soha nem fáradsz el?
Szántóné Fábián Kriszta: 41 éves voltam, amikor a lányom tánctanárától kérdeztem viccesen, mi lenne, ha velünk, szülőkkel csinálna egy senior csoportot? Ezt ő komolyan vette, így megalakult a Younger's-csoport. Amikor felszabadultak az energiák és kicsapódtak a parkettre, az szenzációs volt. Szabadságot adott, jó volt a testnek és a léleknek. A tánctanárunkat gyerekkorától kezdve ismerem; a véletlenben nem hiszek, szerintem a sors intézi így, hogy az életünkben a fontos szálak végül összeérnek. A koreográfiáinkkal mindig egy történetet mesélünk el, ezért is szeretem annyira. Ugyan pár hónapot ki kellett hagynom, de hamarosan újra mozgásba lendülök. Manapság könnyebb dolgom van, a gyerekek már egyedül járnak iskolába és szerencsére a férjem is elfogadó. A lányom, Szonja 14 éves, gyönyörűen fest, kicsi kora óta tevékenykedik mellettem, Boldizsár pedig a középiskola 9. évfolyamára jár, angol tagozatos, korábban drámát is tanult és csodálatosan énekel. Az ember magáról mindig nehezen hiszi el, hogy tényleg jó. Tudom, mi az, amiben kicsit jobb vagyok, és mi az, amit még csiszolni kell. Van önkritikám.
Cívishír: Szeretnél példa lenni a negyvenes nők körében?
Szántóné Fábián Kriszta: Nemcsak nekik, de a gyermekeim szemében is szeretnék az lenni. Motiváció, hogy lássák, ennyi idősen is bele lehet kezdeni új dolgokba, hogy tudják, mennyi lehetőség van, amivel élhetnek. Ami az emberben van, azt adja ki magából, ne rejtse el, próbáljon élni vele, hisz az önmegvalósítás nagyon fontos. Ezt én is sok évig elhanyagoltam. Minden okkal történik, így az is, hogy most kezdtem el aktívan festeni. Édesanyám halála után éreztem, hogy ő ott munkálkodik bennem. Figyelmeztet a teendőimre és arra is, hogy fessem ki magamból a fájdalmat. Nehéz megtalálni a középutat, hogy meg is gyászoljam és hogy mellette tegyem a dolgomat. Így nemcsak önmegvalósítás most, hanem terápia és örömszerzés is. Egyetlen célom van a közösségi oldalon is, az, hogy kicsit jobb legyen. Nem vagyok lájkvadász, sokáig azt sem tudtam, mit takar ez a kifejezés. Azt látom mindenhol, hogy bele vannak keseredve az emberek az életbe, így próbálok egy kis vidámságot csempészni a szürke hétköznapokba, amit a vírushelyzet csak erősít. Sokan szokták mondani, velük nem történik semmi. A válaszom erre az, hogy ha csukott szemmel és füllel kémlelik a világot, akkor nem is fog. A művészetben nem illúzió a szabadság és az alkotói szabadság határtalan.
Fogarasi Renáta
