Papok ízlelgették a harcot egy debreceni ketrecben
– Laci azt mondta, előfordult, hogy eltörte az ellenfele karját a mérkőzésen…
– Ajjaj, nem is egyszer! (nevetés)
– Hogy több ilyen volt? Hát… az rossz. Látod, nekem mint hívőnek ez már nem fér bele. A pontozás még igen. De súlyos sérülés okozása…? Nem, mert sérti a másik méltóságát. Néztem Lacit az edzés elején, ahogy üti-veri a bokszzsákot. Elképzeltem, hogy egy ember van a zsák helyén. Nem biztos, hogy túlélte volna azt a sorozást.
– Ó, dehogynem! (nevetés)
Két pap ül egy ketrecharcossal az oktogonban, vagyis az MMA közvetítésekből ismerős nyolcszögű küzdőtérben. Nem a Magyar Művészeti Akadémiára gondolunk, hanem napjaink népszerű küzdősportjára, amely a „kevert harcművészetek” angol megfelelője (mixed martial arts) után kapta a nevét.
– Tényleg kell ahhoz valami elborultság, hogy helybe menj a pofonért. A ketrecharcra születni kell, csak úgy senki nem válik azzá. Vagy van hozzá véred, vagy nincs: ez az, amit nem lehet tanítani.
– Én is harcos vagyok: a lelkekért küzdök és a bűnösökért. Isten harcát vívom a prédikátoraként, hogy az emberek őt válasszák a sátán helyett. Hogy hová áll, azt az ember dönti el. De segíteni kell, hogy a jó irányba forduljanak. Egy idegen város idegen házában idegenként kaptam a hivatásomat: bekopogtattam az evangélium hirdetésének szándékával, ezt csináltam abban az időben, mire egy síró nő nyitott ajtót. Azt mondta, egész éjjel Istenhez imádkozott és az öngyilkosság forgott a fejében. Nagy bajban volt, de akkor azzal, hogy erről mit sem tudva bekopogtam, nagy örömöt vittem az életébe. Ma is tartjuk a kapcsolatot. Mi történt volna, ha nem találkozunk? Hiszen valójában nem voltam tudatában ennek a kopogtatásnak a fontosságával. Úgy tartom, ekkor kaptam a hivatásomat.
– Katonatiszt volt az édesapám, gyermekként ebbe az életbe nőttem bele. Pedagógusként végeztem, aztán úgy alakult, hogy az Úr lelkipásztornak hívott el. Tizenöt éve vagyok tábori lelkész, több külföldi missziót végigcsináltam. Hiszem, hogy az Isten szolgálatban akar látni.
Aki egy órával korábban érkezett a Menyhárt téren működő Ronin Fight Academy nevű klubba, annak elég szokatlan látványban lehetett része. Már ha annak számít, hogy egy fehér leples, kámzsás figura szökdécsel a tatamin jókora piros bokszkesztyűkben, erősen izzadva, ám annál lelkesebben. S nem az Assassin's Creedből, a világsikerű számítógépes akciójátékból lépett ki, csak a Füredi úti római katolikus plébániáról sétált át. Ő Tokodi László, a vállalkozó kedvű domonkos szerzetes, aki a cikk elején kicsit belehalt abba, hogy a Ronin alapítója és vezetőedzője, Szögyényi László régebben holmi végtagokat tört az oktogonban. Beszélgetőtársuk Sajtos Szilárd református tábori lelkész.
De milyen vallású Szögyényi?
– Se ateista, se hívő nem vagyok, nekem senki nem mondja meg, hogy miben higgyek. Hiszem, hogy a dolgok nem teljesen véletlenül történnek, az is letagadhatatlan, hogy létezik a jó és a rossz. De túl öntörvényű vagyok valamilyen rendszer elfogadásához. Nem személyesítem meg az istent, mint sok vallás, nem is eredeztetem valamilyen néptől. Ha nagyon kellene, azt mondanám, a taoizmus áll hozzám közel. Bár tisztelem a hitet, nem tartom teljes bizonyosságnak a Bibliát, hiszen egy szent könyv is értelmezhető különbözően. Miként a legtöbben a vallási kérdéseket is a maguk beállítódottsága szerint értelmezik.
Papok ütőtávolságban
Míg Tokodi atya mindent beleadott az edzésen, Sajtos Szilárd inkább csöndesen beszélgetett az ismerősökkel. Szögyényi síppal vezényelte a feladatokat. Körülbelül tízen tréningeztek a családias teremben, s mivel ez a nyílt edzés ideje volt, néhány érdeklődő figyelte az állóképességet, gyorsaságot fejlesztő páros gyakorlatokat. Különleges alkalomra látogattunk el: a „Szólj be a papnak!” elnevezésű, az egyházat a személyesebb, közvetlenebb oldaláról megmutatni kívánó programsorozat újabb állomásán az erőszak volt a fókuszban.
„Ha megütik arcod jobb felét, fordítsd oda a balt is” – hirdeti Jézus Krisztus evangéliuma Lukács szerint. De mit kezdjünk ezzel egy MMA-klubban? Könnyű válaszuk erre az atyáknak sincsen.
Tokodi szerint nem is feltétlen azt kell ezen érteni, hogy az ember veresse össze magát. A hangsúly inkább azon van, hogy adott helyzetben felismerjük, miként lehetünk igazságosak. Igazságosak, ami a keresztények számára a legfőbb erény: mindenkinek megadni, ami embersége szerint jár. Igazságosnak lenni azonban, valljuk meg, nehéz, hiszen erényességet kíván: bátorságot, mértékletességet, okosságot. Ezek nélkül félő, igazságosak sem lehetünk. Tehát a cél növekedni az erényességben, úgy az egyháznak és a harcosnak, mint nekünk.
– Egyre inkább úgy gondolom, hogy az erőszakosság nem vallási, hanem hitkérdés, annak a nagyon is egzisztenciális voltában. Az igazságosság, amire a saját életünkben hivatkozunk, nem az az igazságosság, amiről Krisztus beszél – vélekedett a tábori lelkész, aki ezen a vonalon haladva tévútnak nevezte az erőszakot és a háborúkat. Akkor is, ha azokat éppen valamilyen magasztos ideológia, az igazságosság, a felszabadítás nevében vívják. Arról is beszélt, hogy családterapeutaként megéli a hétköznapi értelemben vett igazságosság fonákságát. Hiszen egy párterápia alkalmával mindkét félnek „igaza van”, s nincs kívülálló (mint például egy bíróság), aki eldönti, hogy kinek van igaza jobban…
Könnyebb volt válaszolnia a többszörös magyar bajnok Szögyényinek arra, hogy milyen szerepe van a hitnek a ringben.
– Bár alapvetően a munkában hiszek, tény, hogy a harcban kulcsszerepe van a lelkületnek. Előfordult, hogy feladtam bunyót, pedig testben bírtam volna még. Máskor szétvert fejjel sem fordult meg bennem a vereség.
Úgy voltam vele, hogy a szüleim, a barátaim előtt, ha megdöglök is, nyerek.
Profiként több ellenfelem tekintetében tetten értem a félelmet, azaz sikerült őket pszichésen dominálnom. A meccs már akkor eldőlt. Hiába dolgozik valaki nagyon sokat, ha nem hisz magában eléggé, a fejében lévő blokk miatt nem fog nyerni.
Tűnődött-e már Szögyényi azon, hogy a ring választásával mi a célja? S ment-e előrébb a világ a küzdősportok által? – kérdi a rendezvény egyik vendége.
A Ronin alapítója nem dimenzionálja túl. Míg mások focizni akartak, ő az öccsével csak erre tudott gondolni. S bár a szülei mást szántak volna neki, éppen az édesapjától örökölt makacssága hajtotta mind a profi sport, mind az edzőterem létrehozása felé. Azért csinálom, mert szeretem, látom benne a kihívást – ez a Szögényi-féle velős válasz. Mint folytatta, egyre több olyan gyereket visznek hozzá, aki a szülő szerint „hiperaktív, viselkedészavaros, nem lehet vele bírni”. Ő meg úgy veszi észre, hogy „kilencven százalékban semmi bajuk, szinte rájuk sem kell szólni, csak elevenek, virgoncak, legfeljebb kissé neveletlenek”. – A testünk mozgásra van kitalálva. A sport tartást ad, tiszteletre, fair playre nevel, önbizalmat ad – sorolta, megjegyezve, stabil jellemmel „idegbeteg, lövöldöző felnőtt sem lesz belőlünk”.
Istennek tetsző tevékenység-e a küzdősport?
A domonkos szerzetes a veszélyt az erényességeknek híján lévő mentorokban látja, míg paptársa a családterapeuta látásával másként közelít. – Mindig azt igyekszem kitalálni, hogy az adott személynek vajon miért jó csinálnia azt, amit csinál? Miért veszekszik a férj? Miért a feleség? Szerintem a sport űzésének kérdése is olyasmi, aminek a miértjére nagyon személyes válaszok születnének, s jó, ha ezt meg tudjuk magunknak fogalmazni – válaszolt. Hozzátette: 42 évesen eljár kondizni, mert azzal szembesült, hogy kihízta a Levi's farmerjait. – Az edzőteremben aztán visszaköszönnek a divatos társadalmi ideák. Egy férfi valóban attól maszkulin, hogy izmos? Egy nő tényleg a gömbölyű fenekétől feminin? – kérdezett vissza.
Kifelé menet a Ronin közönségét nem kérdeztük arról, hogy miért jönnek házhoz a pofonért. De aki sportol, az a miértre vonatkozó önvizsgálatot ezennel végezze el! A punnyadók sem kivételek!
Ratalics László
