Debreceniek, akik a Nagysándor-telepről lettek a legnagyobbak beszállítói
– Egy cég valójában csak papír. Az igazi értéket a benne dolgozók tudása jelenti. Számunkra minden munka mögöttes célja a képességeink fejlesztése. Mint kicsiben egy holdraszállás: Kennedy meghirdette a célt 1961-ben, majd a NASA munkatársai millió közbeeső feladat leküzdésével teljesítették a végső nagy küldetést 8 évvel később. Mi is úgy tekintünk az életre, hogy minden kihívás lehetőség – fogalmaz egy kétórás beszélgetés végén Zsigmond Endre. A Zolend Kft. irodájában ülünk, ha nem is a Hold túlsó oldalán, azért annak a cégnek a debreceni irodájában, amelyik a válság kellős közepén alakult, és mára stabil középvállalkozássá nőtte ki magát a hátsó kertből. Endréről a cégtársára, Sólyom Zoltánra nézünk, stimmel-e ez így, de érződik, hogy nem most először hallja a holdraszállásos hasonlatot. A hátsó kert sem túlzás: a Zolend az ő gyerekkori, Nagysándor-telepi barátságukra épült fel, két nyughatatlan, elszánt kamasz közös vágyaira, hogy önerőből válhassanak a maguk uraivá. Ha sikerül, az már kicsit olyan, érezhették gyerekként az éjszakába nyúló beszélgetések során, mint elérni a csillagokat. De mielőtt elszállnánk, vissza a nyolcvanas-kilencvenes évekbe!
Kutyám, Jerry Lee és más négylábúak
– Egyidősek vagyunk, 79-esek, és tényleg a Nagysándor-telepen nőttünk fel. Kis falu volt a városban, a szüleink ismerték egymást, Zoli apukája épületgépészként dolgozott, az enyém szobafestőként. Ők ugyan pár évre elköltöztek panelbe, de nyaranként akkor is együtt lógtunk. Majd visszajöttek, és szinte a szomszédunkban vettek házat. Csak egy üres telek választott el, s mi az életünk jelentős részét azon a földdarabon töltöttük utána, hol csak ketten, hol többen is, hajnalokba nyúlóan tervezgetve – emlékszik vissza Endre. De nem csak ábrándoztak. A két „fater” megkövetelte a kétkezi munkát, így a fiúk nemcsak korán belerázódtak a „melós világba”, hanem még tetszett is nekik. Úgy nőttek fel, hogy „mindent meg lehet szerezni, de azért tenni kell”. Endrébe bevésődött, mennyire másként viszonyult hozzá a világ munkásruhában: a 16 éves gyerek festékfoltos overallban még a Piac utcán is „urammá” vált, ha az apja elküldte valamit megvásárolni. Másrészt kerestek is a hétvégi, a nyári munkával, ami anyagi alapot adott a tervezgetéshez.
– A Határ út és a Kishegyesi út sarkán, a mai NI helyén egy ifjúsági sporttelep volt. Rengeteg időt töltöttünk ott motorozással, kutyakiképzéseket tartottunk vagy éppen a nyulainknak szedtük a lucernát. A nyúltartásra már a meggazdagodás reményében adtunk a fejünket – nevet Zoltán. Ötven-hatvan állatot szereztek be, maguk készítették a ketreceket („Szét fognak hullani, mondta apám, de végül csak egyben maradtak. Mennyi deszkát, szeget elpüföltünk, úristen”) és sokat olvastak a nyúltartásról. A reménybeli állatkereskedőket végül egy szúnyogok által terjesztett kórság állította meg, a fertőzés gyorsan „felszámolta” az állományt. Ahogy a korukbeli fiúk, ők is rengeteget videóztak, a tekák hőskorszakát éltük a 90-es évek elején: Zoliéknál esténként ment a videomagnó, ő maga rendszerint belealudt a filmekbe, de Endre kitartóan végignézett mindent, majd kikapcsolta lejátszót, és hazament. Az, hogy ebeket tanítsanak be őrző-védő célokra, a Kutyám, Jerry Lee-ből jött, ezt is csinálták egy ideig („Olyan nem volt, hogy mi unatkozzunk”). Majd következett a horrorisztikus véget ért pontykaland.
A fiúk a Kerecsen Állat- és Környezetvédő Egyesület alapításával egészen más témákba is belekóstoltak: még mindig csak tinédzserek, de előfordult, hogy akadályversenyt szerveztek iskolásoknak a Simonyi úti fasor védetté nyilvánításának apropóján, miközben Zoliék lakásán működtették a hajdúbagosi földikutya-rezervátum információs irodáját… Az akadályverseny hozta azokat az ismerősöket, akiktől indíttatást kaptak koi pontyok tartására.
– Aranyhallal kezdtünk, a haltenyésztés „kisiskolájával”. Az egyik pince tele volt akváriummal, mi készítettük a polcokat, a levegőztetőket, a fűtőrendszert, mindent. Közben rengeteget olvastunk a gondozás körülményeitől kezdve a gyógyszerezésen át a mesterséges megtermékenyítésig. Egyszer csak szóltak, hogy a szarvasi halkutatónál áttérnek amerikai harcsára, ezért felszámolják a koiállományt. Megvásároljuk a halakat, döntöttük el. Több százezer forintról volt szó, minden létező pénzünket beleöltük, közben Zoliéknál kültéri betonmedencét alakítottunk ki. A szüleink nem mondták, hogy ne csináljuk. Őket egyébként is az jellemezte, hogy pénzzel nem, de anyaggal, munkával, tanáccsal a hátunk mögött álltak. Tűrtek, mert érezték bennünk az őszinteséget. A halak már javában nálunk voltak, amikor jött egy hatalmas eső, de akkora, hogy a fél várost elöntötte. Zoli anyukája mondja, fiúk, ezek a pontyok nem nagyon mozdulnak… Kiderült, hogy az eső feltöltötte a szivattyúaknát, a rövidzárlat okozta áramütés következtében pedig az összes halunk elpusztult. Kudarc volt, de tanultunk belőle és mentünk tovább – emlékszik vissza Endre.
Megjegyezzük, a koi a japán nyelvben a szeretet egyik szava, a koi pontyok pedig a barátság jelképei.
Akkor reggel, Tiszaújvárosban!
Zsigmond Endre a Mechwartba, majd a középiskolából a Miskolci Egyetemre ment általános géptervezőnek, Sólyom Zoltán a Péchyt követően a debreceni műszaki főiskolára járt. Endre valéta elnökként (bővebben a selmeci diákhagyományokról itt) sokat tanult a közösségek működéséről, Zoli pedig rengeteget járt hozzájuk, mert Debrecenben igazán csak a dobolás kötötte le. Nem mellesleg alapító tagja a Beholder nevű hardcore zenekarnak (a banda 2016-ben feloszlott, de Zoltán ma is dobol).
A diploma után Endre egy miskolci gépipari gyártócégnél állt munkába, ahol gyorsan megkapta egy nagyprojektt vezetését, 3 évvel később pedig már műszaki igazgató a társaságnál. A tulajdonosoknak imponált a teherbírása és a hozzáállása, a cég pedig rövid időn belül meghétszerezte a forgalmát. Megvásároltak egy tiszaújvárosi gyárat, s úgy nevezték ki oda vezetőnek, hogy tulajdonrészt kapott, de mellette a miskolci feladatokat is intéznie kellett. Mivel Endre akkor már tudta, milyen az, amikor túlfeszíti a húrt, a telefonért nyúlt. – Tisztában voltam vele, hogy ezzel a feladattal nem bírok el egyedül, olyan emberre volt szükségem, akiben vakon megbízok – mondja. Zoltán, aki akkor, 2006 végén a debreceni vérellátó műszaki vezetőjeként dolgozott, rábólintott az ajánlatára.
Nagyon rosszul működő, gazdaságtalanul termelő céget vettek át Tiszaújvárosban, ahol mellbe vágta őket a felismerés: a kétezres években még mindig vannak emberek, akik szabályosan bujkálnak a munka elől. Nemcsak ösztönző módszereket kellett kitalálniuk, hanem szembesülni azzal is, hogy olykor nem marad más eszköz, mint az elbocsátás. Bár az üzemet viszonylag hamar sikerült új vágányra terelni, végül olyan tulajdonosi elvárásoknak kellett volna megfelelniük, amire nem tudtak jó lelkiismerettel igent mondani. Tiszaújváros jó terep volt megtanulni egy gyár menedzselését, igaz ehhez az kellett, hogy reggelente ők érkezzenek először és menjenek haza utolsóként. Nem sokkal később jött a válság és a miskolci anyacég bedőlt. – Visszaestek a megrendelések, modellt kellett volna váltaniuk, de hiányoztak hozzá a képességeik. Amíg van pénz, addig sok dolgot eltűr a rendszer – zárja le az időszakot Endre. Neki ezt követően volt még egy budapesti kitérője, konstruktőrként (géptervezőként) dolgozott egy nagyvállalat kutatás-fejlesztési csoportjában, mígnem a válság miatti leépítések hatására – bár folytathatta volna – inkább visszatért Debrecenbe.
A sufnitól a Jaguárig
– Már az egyetemen is gondolkodtunk egy közös cég alapításán, de aztán hallgattunk a tanácsra, hogy dolgozzunk előtte pár évet. Aztán 2009-ben egy másikra, mely szerint „egy válságot elpazarolni vétek”. Így megcsináltuk a Zolend Kft-t, mi éppen egy Csap utcai házrészben laktunk, Endréék egy szobában a szüleinél. Nem volt nagy vízió, csak az, hogy legyünk a magunk urai és menjenek előre – meséli Zoltán, tegyük hozzá, ekkor már mindketten házasemberek.
Ajánlatokat küldtek szét, megmozgatták a kapcsolataikat, így jött az első munka: légtartályok készítése. Ez úgy nézett ki a gyakorlatban, hogy drága tervezőprogram híján Endre a megrendelő irodájában számítógépen „összerakta” az elkészítendő eszközt, majd Zoltánnal megcsinálták a Nagysándor-telepen. Előfordult, hogy a fiúk hajnali kettőkor még tartályokat festettek, de kezdtek jönni a megrendelések. Közben előfordult persze, hogy nem a megállapodásnak megfelelően fizették ki őket, de ez sem szegte a kedvüket. Forgácsoló- és esztergagépet vásároltak, egyre több olyan munkához jutottak, amihez már segéderőre is szükség volt. 2011-et írtunk, mikor beütött az első százmillión felüli meló.
– Egy hollandiai központú világcég kért tőlünk ajánlatot egy 400 ezer eurós kivitelezésre. Majd szóltak, hogy el kellene menni Rotterdamba. Mivel minden bevételünket fejlesztésére fordítottuk, erősen osztottunk, szoroztunk, hogy vajon megéri-e az utazás a szállásfoglalással blindre. Ott aztán kihajtogattak elénk egy akkora műszaki rajzot, hogy… Rámutattunk egy kisebb részre, mondván, azt szívesen elkészítjük, mire a fejüket rázták: sorry, az egészet nekünk kellene megcsinálni. Egy autóipari cégek által használt hatalmas olajszűrő berendezésről beszélünk, amelyekre a CNC-gépek működtetéséhez van szükség. Számunkra az alapvető problémát az jelentette, hogy egy ilyen gyártás elkezdéséhez már az anyagok beszerzése is sokmilliós tétel, amit nekünk kellett volna finanszírozni. Hiszen a megrendelő nem ad előleget. Végül sikerült megállapodnunk abban, hogy kifizetik a berendezés szakaszosan elkészülő egységeit. A visszafelé utat így is végigtelefonáltuk, hiszen a válság miatt olyan időket éltünk, amikor esélyünk sem volt banki hitelhez jutni. Magánkölcsönből fedeztük a tízmilliós indulást, amit 3 hónapra vissza kellett adnunk kamatostól. Így került a projekt sínre. Huszonnégy órában ezen dolgoztunk, időnként a szívinfarktus határán. Csarnokot béreltünk, embereket vettünk fel: már a Hollandiából való visszatérést követő hétfőn harmincan álltak sorba munkafelvételre. Végül minden rendben ment, 24 kamionnal vittük a gépet a tengeri szállítás előkészítéséhez, az olajszűrő ugyanis az amerikai Florence-be ment, egy kormányműveket gyártó üzembe – beszéltek „az első nagy találatról”, amely később remek referenciaként szolgált a Zolend számára.
Itt tettek szert a nemzetközi jó hírre, aminek köszönhetően nemsokára már az Opel szentgotthárdi gyárában dolgoztak. Majd Angliában, ahol a BMW és a Jaguár megrendelésére dolgoztak. Előfordult, hogy adott évben ők készítették el a legnagyobb Európában gyártott berendezést a maga 25 méteres hosszúságával, 3-3 méteres magasságával, szélességével, ami végképp beírta őket a „szűrőgyártás nagykönyvébe”. Ekkor már nemcsak kivitelező, hanem tervezők és telepítők is, vagyis a nagyméretű eszközök helyszíni össze- és beszerelését is vállalják.
– A megrendelőnek nem nyávogásra, hanem megoldásokra, az örökké felbukkanó problémák leküzdésére van szüksége. Rendre kiderült, hogy hibás tervek alapján dolgoztunk, ezért átvettük a tervezési feladatokat. Ha pedig már mi terveztünk és kiviteleztünk, értelemszerű volt bővíteni a portfóliót a telepítéssel. Így alakult ki a mai kínálatunk. A hozzáállásunk volt az, ami a rengeteg munkát hozta. Probléma van? Küldd el a zolendeseknek, majd ők megcsinálják, hallottuk vissza – emeli ki Endre és Zoltán. Ők úgy látják, egyszerűen a tudást adják el különböző piacokra.
Maguk gyárosok, mondta nekik egyszer egy beszélgetőtársuk, amikor a munkájukról faggatta őket. Igen, tulajdonképpen tényleg gyárosok vagyunk – mondták utána saját maguknak.
Ha nem is a holdraszállás, azért egy debreceni hátsó kertből ez sem rossz.
Ratalics László
