Fekete Andrea: a példaadás a felnőtt felelőssége

Egy könyv a tanításról, a vele összefüggő szeretetről, s a benne megvalósuló hagyománytiszteletről, hagyományaink megéléséről. 30 éves pedagógiai munka eredménye, mely nemcsak a tanórákra, hanem a délutáni szakkörökre, a tanévközi táborokra irányul. Fő vonala a magyar népi kultúra megismerése, hagyományaink megélése, az alkotás építő ereje – ezek fontossága, értéke.

Miben segít a ma gyermekeinek a hagyományok megélése? Erre hoz példákat a könyv.

Mit tehet egy mai magyar tanító néni – vagy akár egy édesanya vagy édesapa annak érdekében, hogy a gyermekei szeressenek iskolába járni és fontosnak érezzék magukat? A mai világban egyre többet hallani arról, milyen sok a magatartási, a beilleszkedési és tanulási zavarokkal küszködő kisgyermek száma, akik nemcsak a saját, de a legtöbb esetben már a többi gyerek tanulását, iskolai érdeklődését is zavarják. Több évtizedes pedagógiai tapasztalat mutatja, hogy meg lehet fogni ezeket a gyerekeket is a többiekkel egyetemben úgy, hogy ők ezt észre sem veszik. Példát adhat egy felnőtt nekik, hogyan szerethetik az életet, a társakat, a tanulást, önmagukat. Olyan világot kell teremteni számukra, melyben öröm az alkotás, érték a tudás, tisztelet az élet. Magyar kultúránk, szerves műveltségünk nagyon sok területen megélhető.

Hagyományainkban élni, megtanít bennünket valódi közösséget alakítani magunk körül, ahol élmény a tanulás, s az öröm, a szeretet a mindennapok része és velejárója. Egész pici korban már szerepe van a mondókáknak, dúdolóknak, a meséknek, a táncnak, a játéknak. Általuk tanulunk meg alkalmazkodni, fejlődik ritmusérzékünk, megtanuljuk az irányokat, a szerepeket, a beszédet, s még mennyi mindent! Persze ezt otthon s az iskolában is bármikor elővehetjük, hiszen a hozzávalók mindig kéznél vannak, s ezekhez a tevékenységekhez szinte csak rájuk van szükség. Néha nem is gondolnánk, milyen nagy tárháza van a nevelésnek, a példaadásnak. Az ünnepeink minderre alkalmat adnak, melyek az évkörünk részei. Tanítunk vele, hiszen minden egyes megélt ünnep a nevelés része. A felelősségünk óriási – nekünk, felnőtteknek (szülőknek, tanítóknak) kell olyan gyerekeket útra engedni, akik boldog emberré válhatnak.

Kell, hogy minden kisgyermek örömet leljen a tanulásban, megtanulja magát és társait szeretni, s ezáltal tudjon olyan emberré válni, aki tiszteli eleit, alázattal végzi a munkáját, s megbecsüléssel szereti környezetét, a természetet.

A szerző könyvével segítséget szeretne adni a pedagógusoknak és a szülőknek, hogyan lehet beépíteni hagyományainkat az oktatásba, a gyermeknevelésbe, s miért is van erre szükség.

Több megvalósult projekt és program leírását, tárgyi és személyi helyi értékeket mutat be, valamint azokat a tevékenységet, melyeket a határainkon túl lévő magyar kisgyermekek oktatásáért, segítéséért tehetünk.

A könyv egyfajta segítség: bátran kibővíthetjük. Tudvalévő, hogy találunk az oktatási és néprajzi szakirodalomban rengeteg hasonló témájú könyvet, ám ezek elolvasása amellett, hogy élmény, sok időt elvesz, ha sürgősen van szükségünk valami jó ötletre. A mellékletben található segédanyagok is ötletet adnak a leírtak mellett a mindennapi oktatási-nevelési tevékenységekhez. A mellékelt cikkek azt mutatják be, hány területen építhető be a hagyomány az életünkbe.

A szeretetet, a hagyomány megélését nyilván nem tudjuk tanítani; azt csak sugározni, éreztetni lehet. Ha bennünk megvan, át tudjuk adni, mert mi magunk vagyunk a példa. Tegyük ezt meg, adjuk át nekik: értük, értünk, mindannyiónkért – magyarságunkért, jövőnkért!

A könyv ajánlóját és fülszövegét Harangozó Imre néprajzkutató tanító  írta.

Azt hiszem, az ember életében, munkájában nem a mennyiségnek, hanem a minőségnek kellene igazán fontosnak lennie. Tanítással csupán információt adunk át, ám igazából nevelni, vagy inkább növelni kellene. Segíteni, technikát adni ahhoz, hogy ki-ki a maga tálentumát kibonthassa. A hagyomány mestere nem mondta meg a tanítványnak, hogy mit csináljon. Hagyta és várta, hogy rácsodálkozzon, csalódjon és tévedjen. S ha dolga van a világban, ne átmenjen az úton, hanem végigmenjen rajta. Nem elmagyarázta hogyan is kell táncolni, hanem technikát adott arra, hogyan lehet fölvenni a ritmust, miként kell saját tartást, önálló mozdulatot tenni. Azután hagyott szárnyalni, mert ugye, valójában ezt hívják tanításnak. Nem alattvalókat képez, nem is híveket nevel, hanem útitársakat toboroz…”

A kézművesség, a dallam-, a mese- és mondavilág mind-mind természetesen módon épül be a gyermek gondolkodásába, érzelmi megnyilvánulásaiba, egész életébe, fejlesztve világszemléletét, s ez egyben felébreszti a gyermekben azt a vágyat, hogy kifejezze önmagát, tovább fejlessze képességeit.

A helyi hagyományokkal való foglalkozás nemcsak a szülőhely szeretetét, tiszteletét segíti elő, de megerősíti a gyermeket abban, hogy érezze, részese egy olyan szűkebb-tágabb környezetnek, ahol ő a gyökerekhez tartozik, nem „szélfútta” levél a nagyvilágban.”

Galéria