Debreceni 21-es: Böőr Zoltán. Van, ki e nevet nem ismeri?

Debreceniek, akik nagy utat jártak be, mire ide- és odaértek, ahol most vannak. Sorozatunkban a helyi közélet megkerülhetetlen alakjait mutatjuk be olyan címszavakban, amit maguk választanak. Mi csak kérdezünk. Huszonegyet. Ezúttal Böőr Zoltán debreceni futballikontól.

Cívishír: Ezer éve hallottunk felőled. Mi újság?
Böőr Zoltán: Én tudom, mi újság Debrecenben, hiszen rendszeresen olvaslak benneteket. Köszönöm szépen, jól megvagyok, Dunakeszin élek a családommal. Egyébként hogy jutottam eszetekbe?

Cívishír: Éppen a minap jutottunk arra a következtetésre egy illusztris asztaltársaságban, Loki-fanatikus futballrajongókkal, hogy Sándor Tamás, Dombi Tibor és Madar Csaba mögött vagy inkább mellett a legfontosabb alakja vagy az elmúlt negyedszázad debreceni labdarúgásának, azaz hivatalosan is ikonná avattunk.
Böőr Zoltán: Köszönöm szépen !  Ha ilyen kiválóságokkal emlegettek egy lapon, az nekem már önmagában egy hatalmas elismerés. Most nehezem találom a szavakat, ez sokkal több mint jóleső érzés, egyszerűen boldoggá tesz. Nekem mindig is a szurkolók visszajelzése volt a legfontosabb, hiszen az jelentette az igazi megbecsülést, elismerést, ha pedig az ember meg is marad a szurkolók emlékezetében, akkor az azt jelenti, hogy valamit jót csinált, maradandót alkotott.

Cívishír: Tudjuk még fokozni! Ugyanebben a rovatban Sándor Tamás beválasztott a debreceni álomcsapatába!
Böőr Zoltán: Tudom, olvastam. Tobe kétségtelenül minden idők legjobb Loki játékosa, egy igazi zseni, szóval óriási megtiszteltetés, hogy bekerültem a csapatába!

Cívishír: Csak semmi szerénység! Kevés 21-szeres válogatottat tud felmutatni a debreceni futball!
Böőr Zoltán: Csak egy egyszerű vidéki gyerek vagyok a debreceni Szabadságtelepről, és nekem valóra vált az álmom, a DVSC élvonalbeli futballistája lehettem már egészen fiatalon.

Cívishír: Üstökösként robbantál be Lokiba a kilencvenes évek második felében. A kezdetekről milyen emlékeket őrzöl?
Böőr Zoltán: Amikor a csapat 1993-ban feljutott az NB I-be, tizenöt éves voltam.  Sose felejtem el a Videoton elleni hazai mérkőzést! Zsúfolásig telt ház volt az Oláh Gábor utcai stadionban, én pedig Benyával, Benczik Zsolttal mentem ki, a B-közép sűrűjében tomboltuk végig a 90 percet, szinte semmit nem láttam, mert akkor sem voltam magasabb, mint most, de így is örök élmény marad. 

Cívishír: Az is jó sztori lesz majd az unokáknak, amikor neked tombolt először a B-közép! Mi volt a belépő?
Böőr Zoltán: Tizenhét voltam, amikor Herczeg Bandi bá’ szólt, hogy a felnőtt csapattal kell edzenem. Az első napon be sem mertem lépni az öltözőbe, inkább a vendégöltözőbe mentem, ott talált rám Tobe, azaz Sándor Tamás, aki szólt, hogy nyugodtan menjek át. Hirtelen együtt találtam magam négy fal között a kedvenc játékosaimmal, a példaképeimmel. Ezt a jelenetet sem mossa el az emlékezet soha!

Cívishír: Mi pedig arra emlékszünk, hogy a korosztályos válogatottakban szépen végigjártad a ranglétrát, tehát nem csak úgy, az utcáról hívtak be a nagy Loki öltözőjébe.
Böőr Zoltán: Egy fiatal futballistának mégis meghatározó élmény, mindenképpen az addigi legnagyobb, amikor a felnőtt csapat keretéhez hívják. Ezt sokan nehezen tudják feldolgozni, azt hiszem, én megőriztem az alázatosságot és még magasabb fokozatba tudtam kapcsolni.

Cívishír: Olyannyira, hogy meglehetősen hamar alapemberré váltál, a korosztályodból ez keveseknek sikerült. Az alázat fontos, de még kevés. Mi volt a titkod?
Böőr Zoltán: Támadó szellemű játékos voltam, akkor éppen erre volt szükség. Több társammal együtt megkaptam a bizalmat Garamvölgyi Lajostól, ami a képességeim mellett Herczeg Andrásnak is köszönhető, valamint annak, hogy Tobe, Kicsi és a többiek előttünk bebizonyították, lehet a fiatalokra számítani, építeni. Nyilván tudom azt is, hogy kezdetektől nagyon odatettem magam, hiszen hamar, már az első edzésen tudatosult bennem: a profi foci más kávéház, mint az ifjúsági bajnokság. Nem csak a meccseken, hanem az edzéseken is csúsztam-másztam, s bár nem voltam egy robosztus alkat, hamar bebizonyítottam a szakmai stábnak és a csapattársaimnak, hogy velem lehet csatába menni. 

Cívihír: Sok csatát megvívtál egy évtized alatt piros-fehérben. Melyik a legkedvesebb emlék?
Böőr Zoltán: Egyértelműen az 1999-s kupadöntő és az első bajnoki cím. Azt sem felejtem el soha, amikor kimentünk melegíteni a váci stadionba, tátva maradt a szánk, de szó szerint! Annyi debrecenit addig még nem láttunk idegenben. Sejtettük, hogy sokan lesznek, de akkor is meglepetés erejével hatott az a kép, ami bennünket fogadott. Az emlék továbbá azért is kedves, mert ez volt a klub történetének első címe. Ugyanakkor az első bajnoki cím is fantasztikus élményt jelentett 2005-ben. Több tízezer ember jött ki ünnepelni a főtérre, a legkisebbektől a legidősebbekig. Felemelő érzés volt, hogy annyi embernek tudtunk örömet szerezni.

 Cívishír: A válogatott szerepléseidről is tudnál ilyen lelkesen mesélni?
Böőr Zoltán: Érdekes ez a kérdés, mert akkoriban – én 2001 és 2005 között játszottam a válogatottban – korántsem volt ennyire fókuszban a nemzeti csapat, mint most. Ráadásul amikor meghatározó játékos lehettem volna, akkor megsérültem. Van tehát hiányérzetem, nem tagadom, de azért rendkívül büszke vagyok, hogy 21 alkalommal magamra ölthettem a címeres mezt. Még gólt is rúgtam világbajnoki selejtezőn San Marinónak.

Cívishír: A rovat állandó kérdése az, hogy van-e az a pénz, amiért elhagynád Debrecent? Te elhagytad! Volt az pénz?
Böőr Zoltán: Nem a pénzért hagytam el Debrecent, a Lokit, ezt szögezzük le! A 2004-es évet sérülés miatt szinte teljesen kihagytam, aztán Beráneknél már nem számítottam alapembernek, amit tíz év után nehezen tudtam feldolgozni, nem is akartam szenvedni, sem fizikailag, sem lelkileg.  A klubnak és nekem is kapóra jött a győri ajánlat, mert sérülten is kellettem nekik, és bár régen volt, emlékszem, kevesebb pénzért szerződtem oda, mint amennyit a DVSC-ben kerestem. Abban az időben stabil hátterű klubnak számított a Győr, ez volt a döntő érv, nem a pénz.

Cívishír: A Győri ETO aztán összeomlott, mint a kártyavár. Sok szélhámosság borzolta az idegeket a magyar fociban, de ez még abban a közegben is rendkívülinek tűnt. Mit láttál akkoriban, érződött már a Questor-botrány szele?
Böőr Zoltán: Akkor még semmi előjele nem volt a Questor-botránynak.  Én egészségben, boldogságban éltem meg a győri szereplést, az akkori tulajdonos ügyeivel nem foglalkoztam. Most sem ítélkezem senki fölött, úgy gondolom, mindenki azt kapja, ami jár neki. A magyar labdarúgást sajnos sok szélhámosság jellemezte az elmúlt évtizedekben, és nekem kellemetlen ez kérdés, mert két és fél évig a Győr alkalmazottja voltam, onnan kaptam a fizetésem, ráadásul 20 év után szereztünk egy bronzérmet, ami akkor nagy sikernek számított, szóval inkább a jóra emlékszem.  Az emlékeimben az él igazán, hogy amikor a DVSC a Levszki Szófia ellen harcolt a Bajnokok Ligája főtáblájáért, akkor karnyújtásnyira voltam a visszatéréstől, de egy ártalmatlan szituációban, egy győri edzésen elszakadt a térdszalagom, és kútba esett a hazatérés Debrecenbe. 2015-ben ugyanez a balszerencse ért, akkor is közel volt a visszatérés, és akkor is elszakadt a térdszalagom. Akkor akasztottam szegre a cipőt végleg.

Cívishír: Te legalább elmondhatod, hogy játékosként éltél meg focilázt Debrecenben. A mostani nihilhez mit szólsz?
Böőr Zoltán: Erre a kérdésre, ne haragudj, nem tudok válaszolni. Ebben a sportban sok szereplő van, játékos, edző, klubvezető, szülő, szurkoló. Vélhetően mindenki tehet róla, a szurkoló kivételével.

Cívishír: A szurkoló azzal szabotálja a magyar focit, hogy nem jár meccsre. Itt egy csodálatos stadion, amelyik kong az ürességtől. Akik meccsre járunk, szinte személyesen ismerjük egymást, gyerekestül, asszonyostul, anyósostul…
Böőr Zoltán: Tényleg nem tudom az okát, de a világ is sokat változott, és ahogy tudom, nem csak Magyarországon jelent problémát a mérkőzések látogatottsága. Ráadásul a digitális világ nagyon sokat dolgozik azon, hogy különböző eszközökön kövessék az emberek a mérkőzéseket, nem pedig a helyszínen. Pedig az igazi élményt ott éli át az ember. Például szeretem hallgatni a Tankcsapdát a kocsiban és otthon is, de a koncertélményt nem pótolja semmi. Csak azt tudom, hogy amikor én aktív debreceni labdarúgó voltam, akkor miért jöttetek ki a meccsre. Őszinte, támadó focit játszottunk, ezért! Tényleg kitettük a szívünket és a lelkünket a pályára, rajtunk azt látta mindenki, hogy az utolsó erőnkkel is küzdünk. Ezt várja el a szurkoló a csapatától. Ez a minimum.

Cívishír: Tényleg jobb volt a Loki focija a te idődben! Vagy csak a nosztalgia mondatja velünk?
Böőr Zoltán: Rendkívül szerencsésnek érzem magam, hogy ebben a korban születtem és játszottam, és hogy ezeket a fantasztikus élményeket megéltük a szurkolókkal, ami nekik is, nekünk is egy életre szól és mesélhető az unokáknak. Kétségtelen, hogy kevésbé volt a taktikus a játék, mint most. Annak idején sokkal szabadabban támadhattunk, bevállaltuk, mert bevállalhattuk a nyílt sisakos küzdelmet. Mára azonban a magyar foci is sokat fejlődött, még ha nem is érjük el a legjobbak szintjét. Lehet, hogy ez a fejlődés most a látványosság rovására megy, vagy nem is tudom. Nagyon nehéz okosat mondani ebben a kérdésben. Egyet azonban biztosan tudok. A magyar futball minden szereplőjének meg kell becsülni ezeket az anyagi és infrastrukturális körülményeket azzal, hogy keményen, alázatosan dolgozik a mindennapokban. Mindenkinek a saját környezetében kell maximális teljesítményt nyújtania és akkor az eredmények is jönni fognak. De ehhez elengedhetetlen egy sokkal szigorúbb kontroll, aminek egyáltalán nem kell a jó hangulat rovására menni. 

Cívishír: Apropó! Te éppen hol dolgozol a magyar fociért? Legutóbb az Újpest klubmenedzsereként emlegettek…
Böőr Zoltán: Tavaly nyáron eljöttem Újpestről, tehát momentán sehol. Nyitott vagyok arra is, hogy valami teljesen mást csináljak, mint a foci, amiben harminc évig éltem.

Cívishír: Lazuljunk! Tősgyökeres debreceni vagy, a feleséged pedig nyírségi. Mi a fenét kerestek ti Budapesten?
Böőr Zoltán: Dunakeszin, az más! Amikor Újpesten játszottam, akkor albérletben laktunk, majd a REAC-ba szerződtem, nem kellett váltani, költözni. A feleségem Budapesten dolgozott, a gyerek itt járt óvodába, nem gondolhattam csak magamra. Később Dunaújvárosban futballoztam három évig, ingázni kényelmesebb volt, mint költözni. Amikor 2015-ben abbahagytam az aktív játékot, jött a második gyerek, és már annyi minden ide kötött, hogy itt ragadtunk. A másik ok, hogy nem is nagyon kerestek, azaz csábítottak haza, Debrecenbe. Ízig-vérig debreceni vagyok, tehát az én életemben sosincs kizárva, hogy egyszer visszamegyünk.

Cívishír: Mi a legjobb és a legrosszabb Debrecenben?
Böőr Zoltán: A legjobb hazamenni. Találkozni a családdal, barátokkal, régi arcokkal, a régi utcákkal, terekkel. Annyi minden változott már, hogy sokszor csak ámulok és bámulok, de akkor is ismerem a város minden pontját. A szülővárosomról csak jót tudok mondani, rosszat nem. Annyit azért megjegyeznék, hogy amikor kimegyek a teraszra Dunakeszin, akkor látom a Pilist és a budai hegyeket, négy év után sem rossz látvány. Vagy amikor Budapestre kell mennem akármilyen ügyben, akkor általában a rakparton megyek, de csak azért, hogy lássam a Dunát. A Keleti-főcsatorna után egész jó. Debrecen azonban a szülővárosom, a legkedvesebb marad a halálomig.

Cívishír: Diszkó vagy rock? Görögsaláta vagy csülökpörkölt? Melyik három könyvet vinnéd magaddal egy tízéves száműzetésre?
Böőr Zoltán: Csak a rock! Általában a Rock FM-et hallgatom, vagy éppen Tankcsapdát, Metallicát, Iron Maident. Szeretem az olyan feltörekvő magyar zenekarokat is, mint a The Grenma vagy a Dorothy.  A görögsalátát is megeszem, de nincs benne hús, tehát marad a csülökpörkölt. Azt szeretem, amivel jól lakom, mert férfi vagyok. A száműzetésre először is az Egri csillagokat vinném, majd egy Loki-enciklopédiát, végül pedig egy személyiségfejlesztő könyvet, hátha tanulnék valamit belőle…

Cívishír: Melyik a világ második legjobb sportja?
Böőr Zoltán: Egyértelműen a tenisz. Játszani is, nézni is. Roger Federer a kedvencem, egyszer a feleségem meglepett egy túrával, benne egy Federer-meccsel, óriási élmény volt!

Civishír: Búcsúzóul halljuk Böőr Zoltán debreceni álomcsapatát!
Böőr Zoltán: Horváth Béla (Balogh János) – Bernáth, Gojan, Komlósi , Szatmári (Selymes) - Dombi , Szabó János (fájdalmasan keveset játszottunk együtt, pedig a legjobb belső középpályás lett volna hosszú időre, csak peches volt, mert a nagyszerű Sándor Csaba volt a posztján, ráadásul meg is sérült gyakran), Sándor T. - Böőr (muszáj betennem magamat, ebben a csapatban játszani akarok!) – Bajzát, Kerekes. Vezetőedző: Garamvölgyi Lajos.

Cs. Bereczki Attila