Záhonyi határszemle: nagyítóval kerestük a menekülteket

Február 24-én Oroszország megtámadta Ukrajnát. A háború kirobbanását követő napokban, hetekben a második világháború óta nem látott menekültáradat indult Ukrajnából a szomszédos országokba. Március 7-én a záhonyi határátkelőnél azt tapasztaltuk, hogy a segélyszervezetek önkéntesei a vasútállomás mellett felállított sátorban meleg étellel és itallal várták az embereket, az asztalok roskadásig voltak tisztálkodószerekkel, ruhákkal, pipereárukkal, pelenkával, a környéken pedig tolmácsok – táblával a nyakukban – segítettek a jegyvásárlásban vagy útbaigazítást nyújtottak, hiszen a menekültek jelentős része azonnal továbbutazott Budapestre vagy külföldi úti célja felé.

Október 11-én ismét autóba ültünk, és megnéztük, a szabolcsi kisvárosban mi a helyzet, hány menekültet látnak el, és megkérdeztük, a helyiek hogyan élték meg az elmúlt fél évet. Debrecenből Záhonyba tartó utunk során ukrán rendszámú autóval csak elvétve találkozunk: tizenegyet számoltunk a majd' kétórás út alatt.

Az Országos Rendőr-főkapitányság közlése szerint naponta több ezer személy lép be Magyarországra az ukrán-magyar határszakaszon, így megdöbbenve tapasztaltuk, hogy a vasútállomáson, a közúti határátkelőhelyen, de még a városban sem találkoztunk sok emberrel, menekülttel pedig egyáltalán nem. A hivatalos adatok szerint a nap folyamán – október 11-én – mintegy 9 ezren érkeztek Ukrajnából az ukrán-magyar (5189 fő) és a román-magyar (3879 fő) határszakaszon, közülük 164 embernek állítottak ki ideiglenes tartózkodásra jogosító igazolást, továbbá az ukrajnai háború elől kedden 115 ember, köztük 31 gyermek érkezett Budapestre vonattal.

Délelőtt 11 órakor a vasútállomáson körülbelül 20 ember várakozott, legtöbbjük Nyíregyházára tartott. Javarészt idősekkel telt meg a terem, a jegypénztárakban dolgozóknak nem sok dolguk akadt. Az épület előtt két fiatalt szólítottunk meg. A húszas éveiben járó nő azt mondta, ő Ukrajnában lakik, Ungvártól nem messze, havonta egyszer jár Magyarországon; ilyenkor az ismerőseit, barátait látogatja meg. Teljes nyugalomról számolt be, amelyet ritkán egy-egy bombariadó tör meg. – Élelmiszert, vizet tudunk venni, semmiből nincs hiány. A családból senkit nem hívtak be katonának, igaz, egyiknek sincs katonai végzettsége. Az ismerőseim, barátaim közül senki nem vesztette még életét, remélem, ez így is marad – mondta. Barátja, a szintén húszas éveiben járó férfi úgy emlékszik, a záhonyi határátkelőhelynél június környékén "tűntek el az emberek és a segítők". – Fura, hogy mindennap kiadják a statisztikát, miszerint több ezren jönnek naponta Ukrajnából, mindezt úgy, hogy "ukrajnai háború". Azt kellene megnézni, hányan kérnek menedékjogot, és kiderülne, mennyi az ingázó és mennyi a menekült – mondta, hozzátéve, a hétvégén a fővárosban, a Keleti és a Nyugati pályaudvaron is járt, ahol csak néhány menekülttel találkozott.

Az utcán sétálva egy helyi lakost szólaltattunk meg. Az ötvenes éveiben járó nő meglátása szerint változó, mennyi menekült van a vasútállomáson, de a februári, márciusi "roham" nyár elejére megszűnt. Volt, hogy menetjegyet sem tudott venni, annyira tele volt az épület. – Inkább reggelente van mozgás, busz hozza őket az állomásra. Taposnak mindenkit, nem is minősíteném a viselkedésüket. Őszintén szólva örülök, hogy a városban egyet sem látok! Nagyon bunkók, nem alkalmazkodnak senkihez. Az a véleményem, hogy ide járnak kihasználni minket! – mondta felháborodva.

Kiemelte, a háború kirobbanásakor tényleg az életüket féltették az ukránok, de meglátása szerint ez két hónap alatt lecsengett, azóta csak "kihasználják a rendszert".

– Tavasszal a többség magamutogatóan segített, de ahogy lement a médiafelhajtás, mindenki elszivárgott. Könnyítettek a lelkiismeretükön azzal, hogy kimentek kenyeret kenni, mert az könnyű megoldásnak tűnt. Én nem jópofiztam senkinek – jegyezte meg. – Mindenki csak a dicsőséget akarta, még jobb színben feltüntetni magát, de amint nem volt reflektorfény, odébbálltak. Egy-két segélyszervezet maradt mára, ahogy az lenni szokott. Meg is kérdeztem néhány embertől, miért nem a helyieken segítenek, hiszen itt is van elég rászoruló. Értük miért nem fogott össze a település? – tette fel a kérdést. Azt tapasztalta, a menekültek nem tisztelik a záhonyiakat, emellett illetlenül viselkedtek az utcán. – Május óta javarészt romák vannak, akik pofátlanok. Ide jönnek azért, hogy a mi adónkból, a mi támogatásainkból éljenek, és szemernyi tiszteletet nem mutatnak, sőt, hazahordják az adományként kapott termékeket. Úgy tudom, a jegypénztárosok is unják már őket. Nem tudnak viselkedni, nem akarják megérteni a dolgokat. A segítők valóban empatikusabbak velük, ez tény, de ők ezért vannak itt, ez a munkájuk – jelentette ki.

Azt mondta, az ismerősei, családtagjai is hasonlóképpen látják a kialakult helyzetet, és általunk arra kéri a döntéshozókat, az őszi-téli időszakban másik várost jelöljenek ki a menekültek befogadására.

– A pártok mutogatnak egymásra, acsarkodnak mindenen, de az itt élőket, a záhonyiakat senki nem kérdezte meg, hogy akarjuk-e őket. Tudjuk, háború van, de ez akkor sem megoldás, hogy az emberekre rászabadítunk olyanokat, akikkel nem akarunk együtt élni. Azt meg pláne nem, hogy akinek a környékén nincs is háború, jön felmarkolni a segélyt, az élelmet, a ruhát, majd továbbáll. Miért kellene elviselnem azt, aki célzottan azért jön, hogy kihasználja a hülye magyart? – kérdezte karját széttárva.

Az üres utcán haladva egy boltba tértünk be – az eladó szerint a helyiek "unják már a cirkuszt", szeretnének visszatérni a nyugodt, megszokott ki életükhöz. – Akik Ukrajna belső részéből jöttek, ahol tényleg háború van, azok csak átutaztak, nem maradtak itt a nyakunkon hetekre, hónapokra. Egy-két éjszakát időztek, és mentek a Dunántúlra vagy külföldre – kezdte a beszélgetést, miközben a kávénkat kortyolgattuk. Meglátása szerint februárban, márciusban minden új volt, hetekbe telt hozzászokni a kialakult helyzethez, az elején pedig az egész településen káosz uralkodott. Külföldi segítők jelentek meg, a kamionok egymás után hordták a segélyszállítmányokat. – Nyár elején a szeretetszolgálatok elmentek az állomásról, hosszú hetekig csak a hivatal sátra volt kint, de úgy tudom, most az is üres. Néhány hónapja már csak elvétve találkozom menekülttel a városban, inkább csak diákokkal. A menekültek mindent tönkretettek, ez a hír járja Záhonyban. A művelődési házban is el voltak szállásolva, a sarokba székeltek, vizeltek, ezt hallottam. Tudja, jár itt a szó! A szakközépiskolában ugyanezt csinálták. Most a régi iskolában vannak, a szeretetszolgálat alkalmaz ott felügyelőket. Ott állítólag most rend van – jelentette ki.

Létezett-e valaha Ukrajna?

Egy boltba betérő nő is kinyilvánította véleményét. – Zelenszkij nem sajnálja a népét? Miért hagyja, hogy emberek haljanak meg a pénzért? – tette fel nekünk a költői kérdést. Szerinte az uniós országok döntő többsége is hibás, mert ha nem küldenének pénzt és fegyvereket, hamar véget érne a háború. – Függetlenséget akarnak, de Ukrajna soha nem létezett. Nem pártolom Putyint, minden háborút ellenzek, de Oroszország csak a magáét akarja vissza! – mondta felháborodva, hozzátéve, úgy látja, Amerika minden áron tönkre akarja tenni Oroszországot, a gazdaságot, és emiatt szenvedünk most mi is – mutat az ezer forintos kenyérre a boltban. – Szárnyal a dollár, az unió is egy dobot ver Amerikával. Tessék, ez következménye; nincs cukor, nincs liszt, közelharcot vívok a boltban az olajért – fakadt ki.

Vasútőr: most csend van

A vasútállomásra visszasétálva kerestük azt a pontot, ahol élelemhez juthatnának a menekültek, hiszen több tábla is jelzi a hely létezését. Az egyik segítő, az ENSZ Menekültügyi Főbiztosságának (UNHCR) kékmellényes munkatársa azt mondta – angolul –, jelenleg nem tudnak ilyen helyről a környéken, keressük fel a Híd Kárpátaljáért segítőpontot néhány utcával arrébb. Az egyik vasútőrhöz léptünk, aki az üres peronon álldogált.

– Most csend van, de nem tudjuk, mi várható a következő hetekben, hiszen újra felerősödtek a bombázások – kezdte beszélgetésünket, majd felelevenítette a tavaszi állapotokat. Elgyötört, kilátástalan helyzetben lévő asszonyok és gyerekek zokogtak a bőröndjükre borulva, remegő kezű nők szorongatták a meleg teát pokrócba bugyolálva. – Ma már egyből kiszúrjuk, ki az, aki fél, aki tényleges segítségre szorul. Hónapok óta alig látunk ilyen embert. Kevesen érkeznek, naponta 70-210 menekült jön vonattal, nincs az a nagy roham, mint tavasszal, ezért felesleges is lenne fenntartani az ételszolgáltatást az állomáson – fogalmazott, hozzátéve, a segítőponton minden támogatást megkapnak a rászorulók. Azt tapasztalja, a vasúton érkezők többnyire Németország felé veszik az irányt, legalábbis ezt mondják. – Az utóbbi hónapok nem a tényleges menekültekről, rászorulókról szóltak. Ahogy lecsengett a médiaérdeklődés, mindenki eltűnt, a tolmácsok is nemrég jöttek vissza, mi kértük őket. Beszélek ukránul, oroszul, de az Ukrajnából érkező egyetemisták többsége angolul kommunikál, nekik nem tudunk segíteni – tudatta.

Egy másik vasútőr meglátása szerint ahogy "csitult a helyzet" (2-3 hónapja) rengetegen mennek vissza Ukrajnába. Azt mondta, többen térnek haza, mint ahányan érkeznek Magyarországra.

– Segélycsomagok is alig jönnek már. A Református Szeretetszolgálat hoz adományt, ruhát, orvosságot, ezt tudjuk. Pedig a kezdet kezdetén volt itt olasz, német, holland önkéntes is, de szép lassan eltűntek, magunkra maradtunk. A záhonyiak összefogtak, segítettek, ahol tudtak, de ezt mi sem bírjuk – fogalmazott, hozzátéve, a következő hónapokra is készül az önkormányzat, hiszen az állomás mellett egy szigetelt konténerépületet alakítanak ki, mert tavasszal sem tudták felfűteni a sátort, ahol élelemmel várták a menekülteket. Készülnek a hidegebb napokra. – Úgy láttam, sokan kihasználták a helyzetet. Volt olyan, hogy annyi csomaggal állt tovább a magát háború elől menekülőnek nevező személy, hogy abból egy négytagú család 2-3 hónapig elélt volna. A pelenkákat kezdetben nem darabra adták, hanem csak ki voltak téve. Annál is pelenka volt, akinek nem is volt kisgyereke. És ez csak egy példa. Mostanában a nehéz anyagi helyzetben lévők is megjelentek. A környékükön nincs háború, de átjön a segélycsomagért – mondta felháborodva.

Elmondta azt is, hogy a peronon, a vonatra várva rendszeresen beszélget a menekültekkel. Többen is elárulták, hogy időről időre továbbállnak más országokba, ahol a támogatásokat igénybe veszik, majd pár hónap múlva hazatérnek, és kezdődik az egész elölről.

– Lejár a segély Németországban, utána hazamegy, két hét múlva újra elindul, csak épp Hollandiába vagy Franciaországba. Ez az igazság, ezt kell megírni! A francia média volt itt nemrég három napot. Ők abban a hiszemben voltak, hogy 10-12 ezer menekült jön át egy nap. Megkérdeztem, ti honnan kapjátok ezt az infót? Azt mondták, a kormányzat ezt kommunikálja – sorolta.

Rafináltak

– Szerintem a segélyszervezetek is tanultak a korábbi hibákból – vette át a szót az előző férfi. – Ha jön egy újabb menekültáradat, valószínűleg nem lesz olyan mértékű habzsi-dőzsi. Úgy tudom, az Unicef nemrég "letolt" egy csapatot, hogy miért nem adnak enni és inni a menekülteknek itt, miért nem adnak segélyt. De elmagyarázták, ez így nem igaz, továbbá a mostanában érkezők egy része szimplán bűnöző. – Rafináltak, kihasználják a helyzetet. Most 100 eurós bankjeggyel fizet a jegypénztárban, korábban meg ingyen jeggyel utazott... Ugyan már! – legyint, majd tovább áll. Elmenőben még visszaszól: – Itt már mindenki unja, hogy itt vannak. Kinyílt a zsebünkben a bicska, de nem tehetünk semmit. Csak figyelünk és tűrünk.

Van otthon 11 gyerekem...

Ezek után a saját szemünkkel is látni akartuk, kik is élnek a menekülteket segítő ponton. Utunkat a régi iskolaépület felé vettük. Az épület előtt két férfitól kaptunk útbaigazítást, hogy kit keressünk. Az előtérbe belépve egy mosolygós nő fogadott minket, aki rögvest az ötös szobában lévő családhoz kísért, akik útlevelükre várnak, hogy hazamehessenek. – Egy hete vagyok itt a négy unokámmal. Az egyiknek ellopták Budapesten az útlevelét. Azt várjuk, hogy elintézzék a papírmunkát, új iratokat kapjon, és hazamehessünk – kezdte a Szolyván élő asszony. Kiderült, a lánya a háború kezdetén jött el otthonról a gyerekekkel, de egyedül "nem bír velük", így a nagymama gondjaira bízná, míg ő a fővárosban dolgozik. – A mi környékünkön még nincs háború, de nem messze rakétáznak. Muszáj mihamarabb hazajutnom, van otthon 11 gyermekem, a legkisebb 6 éves. Most egyik sem jár iskolába, szünet van, csak házi feladatot kapnak. A család többi tagja vigyáz most rájuk – mondta bánatosan. Megtudtuk, lakóhelyén víz és élelem is van, de felkészültek arra is, hogy átmeneti hiány lesz valamiből, ezért bevásároltak, az elemózsiát a környéken lévő bunkerbe vitték. Mi várható? Oroszország győz, vagy Ukrajna ellenáll, és ő kerül ki győztesen a háborúból? – tettük fel a kérdést. Az asszony mély levegőt vett: – Az Isten megad minden jót, béke lesz, Ukrajna megmarad. Bízunk Istenben, hogy segít nekünk.

Hálálkodott, mikor szóba került, milyen körülmények között kénytelen várni a hőn áhított dokumentum érkezését.

– Nem vagyunk sokan, rajtunk kívül egy férfi van még itt. Az ő papírjait is ellopták, vár. Odesszába szeretne hazajutni. Mi jól elvagyunk, örömmel fogadtak minket a záhonyi segélyponton. Köszönjük a népnek és Istennek, hogy megsegít minket! – kulcsolta össze két kezét. Ezután a műanyag fegyverrel játszó unokáját vette ölébe az emeletes ágy alsó matracán. A többi gyerek a telefonon játszott, látszólag nem zavarta őket jelenlétünk. – Rokonom még nem halt meg, de a sógorom lábát meglőtték. Nemrég operálták, most otthon pihen. Ezért is sietnék haza, hogy tudjam ápolni – zárta gondolatait, majd jó utat kívánva elbúcsúztunk tőle.

Az előcsarnokból nyíló folyosón egy nő az adományként kapott ruhákat válogatta. Azt mondta, változó, mennyien töltik az épületben az éjszakát. – Közmunkaprogramban vagyok, itt segítek. Most a segélyszállítmányokat pakolom, máskor meg más a feladatom – jelentette ki, hozzátéve, egyre kevesebb adomány érkezik, várják a felajánlásokat.

Hazaindulás előtt megnéztük, a közúti határátkelőn mekkora sorok vannak, hisz ha a napi több mint 5 ezer határátlépő minimális része érkezik csak vonaton, akkor úgy gondoltuk, kígyózó kocsisorokkal fogunk szembesülni. Tévedtünk. Húsz perc várakozás alatt mindössze két magyar rendszámú személyautó lépett be az ország területére, így továbbra is nagy talány: hol van ez a több ezer ember? Mindenki Beregsurány felé vette volna az irányt?

Fogarasi Renáta