Bojti múlt: sutban a gyerek, góré alatt a tyúk

Bojt, Bojt, Selyembojt! – így emlegették még fél évszázaddal ezelőtt is az országhatárhoz közel lévő települést. És hogy Bojtnak nemcsak a közelmúltja, hanem a régmúltja is gazdag volt, azt az autópálya építését megelőző régészeti ásatások igazolták azzal, hogy Európában is egyedülálló aranygomb kollekcióra leltek a területet kutató szakemberek. Ha nem is ennyire messzire, de azért a „Selyembojt” időszak fénykorába visz bennünket vissza egy különleges épületegyüttes a település központjában. Látogatásunk azért is időszerű, mert egy évtized elteltével, a múlt hétvégén tartotta a mintegy 550 lakosú falu az elszármazottak találkozóját. Az események egyik központi helye a tájház volt, amely erre az alkalomra nemcsak szebb és mutatósabb lett, hanem Fekete Sándorné, a tájház önkéntes tárlatvezetője az egyik szobába kiállította a „mini Bojtot”.

A falu utcáit megrajzolta egy több méter átmérőjű kartonlapra, majd több hónapig tartó munkával az összes épületet – természetesen valósághűen – megformálta papírból.

Nem volt olyan vendég, aki ne csodálta volna meg a település háromdimenziós térképét. Fekete Sándorné és Bereginé Szegedi Hajnalka polgármester az összes utca minden egyes házának egykori és mai tulajdonosának nevét is összeírta. A vendégek szívesen böngészték a hatalmas papíríveket.

Stafírungot a lánygyereknek

A téma legavatottabbját, Fekete Sándornét kértük, hogy a tájházon keresztül mutassa be a régi bojti, azaz a selyembojti életet. A tájházat egy középmódos, tehát nem a legszegényebb, de nem is a leggazdagabb helyi lakos házából alakították ki bő egy évtizeddel ezelőtt. Az 1800-as években épült, a tulajdonosa Buti János volt. Egykor Bojtot leginkább jómódú emberek lakták, köszönhetően a szorgalmunknak, találékonyságuknak, no meg Nagyvárad közelségének, ahol a terményeiket, állataikat el tudták adni. Kiderült, Buti János mindhárom fiának épített egy kőlábakon álló tornácos házat. Ma is áll mindegyik, igaz, azokat új tulajdonosaik átalakították. A falu tájházát a műemlék-felügyelőség útmutatása alapján, az oda nem illő részek elbontásával, eredeti formában történő kiegészítésekkel, pályázaton nyert támogatásból építette át az önkormányzat; így ma már eredeti állapotában tudja fogadni a látogatókat.

A kaputól az épületbe téglajárda vezet. Ugyanilyen téglákkal rakták le a hosszú tornácot is. És ahogy illik egy gazdag településhez, Bojton is volt egykor téglaégető. Évszám és a tégla tulajdonosának monogramja díszítette a bojti téglákat. Ugyancsak téglalábakon áll a tájház udvarán álló galambdúc. A galamblakot amiatt építették magasra, hogy a macska ne tudjon feljutni a fészkekhez.

A házba lépve a pitvarban, vagy ahogy Bojton mondják, a pitarban találjuk magunkat. Ezt nevezik konyhának is. Két részből áll: a belső, az úgynevezett füstös konyha rész, itt csak a gazdasszony tartózkodhatott. A közlekedő részbe kitettek egy kis asztalt, az asztalszéket, annál ettek a gyerekek. A gazda és a gazdasszony mindig a nagy asztalnál evett, ha volt cselédjük, akkor ő szolgálta fel az ételt. Mindig a füstös részből tüzeltek, onnan fűtötték mindkét szobában a kemencét. A tájház pitvarát korabeli edények, használati tárgyak díszítik, azokat a bojtiak hordtak össze.

– A tájháznak két szobája van, az alsóház és a felsőház – részletezi Fekete Sándorné. – Általában több generáció lakott együtt a házban. A szobákat olyan nagyra építették, hogy a szekérbe való, 4-5 méter hosszú kast ott meg tudják kötni. Ez volt a téli foglalatosságuk. A felsőház, azaz az utca felőli rész volt a tisztaszoba. Ezt csak akkor tartották meg, ha nem élt együtt több generáció. A leggyakoribb azonban, hogy három generáció lakott egy fedél alatt. A felsőházban mindig a legidősebb pár élt, az alsóházban a középső korosztály a gyerekekkel. Amikor már az öregek közül az egyik meghalt, az özvegyet kiköltöztették a nyári konyhába, ami ugyancsak két részből állt. Az elől lévő konyhában végezték az úgynevezett piszkos munkát, tehát ott kavarták a moslékot, nyáron itt volt a befőzés. A mögötte lévő kis szobában pedig élt az idős ember. Ugyanúgy kemence fűtötte. A nagy házban - mivel több generáció lakott együtt a szobában - a legkisebb gyermeknek a sutban ágyaztak meg, ott aludt. A kemence torokkal csatlakozott a kéményhez. Az volt a macskák helye. Szükség is volt rájuk, mert főleg a nyári konyhában tárolt takarmány miatt egerek is lehettek. Fontos bútora volt a háznak a komód. Bojton nem tulipános ládában, hanem a komódban gyűjtötték a lánygyermek stafírungját. A régiek azt mondták, hogy addig nem mehet férjhez a lány, amíg meg nem szőtte a saját stafírungját. De volt egy olyan mondás is, főleg ahol három-négy lánygyermek is volt, hogy amikor a kislány átlépte a küszöböt, el kell kezdeni a stafírungot gyűjteni, hogy minden lánynak legyen, mire férjhez mennek.

A tájház épületének hátsó helyisége a magtár. Innen lehet felmenni a padlásra. De nem is padlásfeljáró volt a fő funkciója, hanem raktárként szolgált. Ha volt cselédje a családnak, akkor reggel a gazdasszony kinyitotta a kamrát a hatalmas kulccsal, kiadta az aznapi főznivalót, vagy ami még onnan kellett, és utána bezárta. Az épület udvar felőli folytatásában fonott kerítés választja el a kukoricagórét és a gémes kutat.

– Itt van a górénk, amit legtöbbször a kerítés hosszában építettek, hiszen így spóroltak. Nagyon sokszor előfordult, hogy májusban kihirdették, hogy aki abban a hónapban nem fejti le a tengerijét, azt megbüntetik. A legtöbben májusig tárolták ugyanis a góréban a tengerit, hogy lássák, nekik még van, tehát dicsekedtek egy kicsit. A góré is lábakon állt, annyira emelték fel, hogy egyrészt a kukorica ne nyersüljőn fel, másrészt pedig alatta a baromfiknak kialakították az ólat. Ez azért is szerencsés volt, mert a lepergő szemeket a szárnyasok felszedegették. A fonott kerítés nagy divat volt.

Érdeklődő mindig van

– Ezt a tájházat mi legtöbbször közösségek fogadására hasznosítjuk – ezt már Bereginé Szegedi Hajnalka polgármester mondja, akit a tájház hasznosításáról kérdeztünk. – Sok iskolás és felnőtt csoport érkezik hozzánk, és őket vendégül látjuk, foglalkozásokat is tartunk nekik. Próbáljuk a nagyon régi játékokat kicsit modernebb köntösbe öltöztetve átadni nekik, hogy jól érezzék itt magukat, akár egy egész napon át. Ha csak a száraz szöveget mondjuk, az a gyerekeket nem köti le. Nyári táborok is vannak a helyieknek, de az idén is és tavaly is mi adtunk otthont a Gombos Ferenc fotóművész által vezetett bihari fotóstábornak. Egyetemisták a szakdolgozataikhoz gyűjtenek anyagot a tájházunkban. Egy gazdag település volt Bojt, jómódú családok éltek itt, de már sajnos az idő eljárt felettünk is.

CH