Meglepetés

Odaült az ablak mellé, a földre. Az állát feltette a párkányra, a mellkasát csak úgy fűtötte a radiátor, a réseken át szinte rohangált a huzat. Hangosan nevetett magán, milyen átéléssel tudja nézni a szomszéd házak tetejét és azokat a boldogtalan varjakat, amikből olyan sok van, hogy félni lehet tőlük. Minden alkalommal várt, mintha valaminek kötelezően történnie kellene ebben a tekintélyes méretű egyhangúságban. Aztán addig ült ott, hogy egy este történt is.

Az ablaküvegen megnőtt egy árnyék, szája volt meg szeme – úgy megijedt, a fenekével kezdte szorítani a padlót. Mi a lidérces franc? Nem is ivott semmit. Lehetett volna tintafolt vagy…, na, persze, mikor is látott utoljára tintafoltot? Inkább elkent festékre, keletlen tésztára hasonlított a pofa, most már szempillája is volt, és grimasza. Meghátrált; biztos megőrült. Anélkül, hogy a szemét levette volna a lényről, idegesen nyúlt a telefonja után a zsebébe, de ülve nem ment bele a keze. Hát segítsen már valaki! A figura ekkor nagyobb lett, sőt valahogy szebb is. Végül lecsúszott az üvegről, mellékuporodott a padlóra. Semmit se csinált. Ott ültek jó sokáig. Így kapta meg saját magát karácsonyra.

Aki csak csendbe, csak rendbe érkezik. Szeretni kell, akarni, várni. 

Szép ünnepet!