Keresem azt a pár milliót

A téli ünnepkör három nagy tanulsága:

1. Jó kocsonyának lelátni az aljára.
2. Pálinkát vízzel kell inni, nem másik pálinkával, ha nem akarjuk, hogy meztelenre vetkőzzön a személyes világegyetem.
3. A nézését meg a járását című megzenésített világirodalmi remekre a legkomolyabb értelmiség is eldobja az agyát.

Ezen felismeréseken túl a karácsony-szilveszter kommunális csúcsdísze mégiscsak az volt, hogy a magyar önmagához és a világhoz is képtelen felnőni. A Facebookot szenteste és december 31-én naplemente után az információért való szánalmas esdeklés beborította, mint Sanghajt a füstköd. Hol van nyitva dohánybolt? Miért nincs? Melyik éjjel-nappali üzemel? Az miért nem? Csak ott? Hát az nagyon messze van. Hol lehet alkoholt venni az év utolsó napján 18 óra után? És egyébként is minden kereskedő vérfertőzés határozott szándékával húzza le a bugyit arról, aki megszülte.

A megválaszolatlan kérdések közül kiüvölt, hogy miért nem épp a tejföl hiányzik otthonról... Rejtély továbbá az is, hogy ha egy hosszú hétvége előtt reggeltől estig laposra nyomják egymást az emberek a piacon és a boltok pénztárainál, amikhez három napra – a 10 millió létminimum alatt élő országában! – olyan kosarat tolnak, hogy abban benne van Észak-Borsod GDP-je (alap: 16 tekercs vécépapír, 6 liter kóla, kétszer 80 deka, formára préselt mirelit pulykafalatka), utána miért áll a sor az utcán a környék egyetlen vasárnap is nyitva tartó pékségénél kenyérért? És miért esik kétségbe egy nemzet már csak a puszta tudatától annak, hogy most 72 óráig ehhez meg ahhoz majd nem lehet hozzájutni. Nem 25 évig, 72 óráig!

A tervezés és a belső fegyelem nem az erősségünk. De nem csak vásárláskor, további szociális aktusok terén is előszeretettel kinyalatjuk a fenekünket – ha nem mással, akkor saját magunkkal: ha 7.30-ra kell beérni a munkába, 7.40 még simán belefér, ugyanakkor a buszsofőr is két perc pluszt betud az iskolásoknak vagy a lámpahangolásnak, és 10 perccel rendelés vége előtt már nem ér odaérni az orvoshoz, mert legfeljebb az utolsó kenetet adja fel. Vagy: fél napra kiesik a kábelszolgáltatás? Nincs víz? Áramszünet? Vége a földi létezésnek. Hirtelen agresszívak és felsőbbrendűek leszünk, mert aki fizet valamiért, az automatikusan lehet állat. Bármekkora.

Mindenki mindenben úgy ellazult, hogy ebben a tekintetben a társadalmat nagyjából két elérett befőttes gumi tartja össze. Ilyen színvonal mellett isteni csoda, hogy úgy ahogy, mégis működnek a dolgok. A valamennyi rétegében megengedővé vált világban ugyanis elfelejtettünk viselkedni, tűrni, várni, hallgatni, nem pánikba esni. És hiba esetén személyes alázás helyett megoldásokat keresni.

Mondhatnánk, ezért nem tartunk ott, ahol Japán és Svájc vagy a németek, lenne is benne igazság, de a pontosságra épülő gördülékenységnek még megannyi, unásig ismételt – gazdaságpolitikai, de akár földrajzi – feltétele van. Mielőtt azonban gazdaggá, stabillá és példává akarnánk válni, elég lenne egész egyszerűen nem idiótának lenni. Olyannak, aki nem szarja össze magát attól, hogy májkrémet meg cigit majd csak holnapután vehet, vagy ma lemarad a Fókusz Pluszról. Csak egy pár millió ember kellene hozzá, aki megérti: a zárva azt jelenti, hogy nincs nyitva.

Nagy kérés.

Bereczki-Csák Helga