Ha véget érne az éjjel, ami soha nem érhet véget

Boldog döbbenettel teli remegéssel figyeli az ember azt a – minimum szokatlan – homogén szeretetet, amire a saját életéből csak onnan tud példát felhozni, amikor a falusi juniálison addig kizárólag a BRAVO magazinban látott Zoltán Erika élőben lépett fel. Ott aznap este mindenki szerelemre született: egyesültek a bármilyen Capuletek és Montague-k. Nagy tételben áramlott a csí. Így megy ez: életre szomjas nyári éjszakán, ha zene van, látványosság és közös akarat, az ősi harag köddé, a nehéz vér nagy vödör vízzé válik.

A magyarok szívében a labdarúgó válogatott az utóbbi hetekben valamennyi zűrös érzést csomómentesre kavart, mégpedig azzal, hogy megszűnt az én és a te, lett helyette mi. Lett helyette most vagy soha. Lett Messi helyett Böde, Neymar helyett Szalai. Mondhatnánk, hogy ilyen kevés kell a boldogsághoz, pedig sok. Az egyik oldalról kézben tartott játék, erő és hit, igen. A másik oldalról mez, tenyér, edzett hangszál, sör, társaság, igen. De leginkább az, amit a marseille-i utcába égettek a szurkolók: egy irányba kell menni. Annak meg nem a cipő és a térkép a feltétele, hanem a szándék. A nagyban gondolkodás puszta mersze, amit olyan ritkán engedünk meg magunknak. És olyan ritkán enged meg nekünk a gürizés. Mi megnyugszunk abban, hogy a kétnaponta ránk törő öngyilkos gondolat, az elnyomás, a paranoia teljesen természetes létállapot.

A magyar lélekben azért nem felszabadult, mert nem szeret az lenni. Szörnyű hír, de attól fél: boldogságra nincs orvosság. Ha nincs, hát nincs! Más választás híján akkor most egy kicsit haljunk abba bele – mielőtt másba –, hogy együtt lehetünk, hogy a gyerekek lelkesen ugrálnak az ágyon (nagyáááádááám), hogy nem kell viselkedni, hogy megölelheted a melletted állót akkor is, ha tegnap belevágtad volna a kést. Sőt, akkor is, ha majd holnap is belevágnád.

Alig szól ez a fociról. Arról szól, hogy a nyamvadt beszariságot tegyük le egy kicsit. Hogy szabad. Hogy lehet.

Tartson soká! Tartson akkor is, ha véletlenül véget érne az éjjel, ami soha nem érhet véget.

Bereczki-Csák Helga