Fele királylányság

24. rész: A nagy a kicsi, a kicsi a nagy

Visszagondolok, mi annak idején hogyan utánoztuk a felnőtteket: felhúztuk a magas sarkút, magunkra kentünk 15 deka rúzst és csókolóztunk az ajtófélfával – legalábbis én –, amikor Koós Jánostól szólt a Mondjátok el Máriának... című nem épp rockklasszikus. Játszottunk boltosat, útszéli dudvákkal zöldségeset, na és falusi lakodalmat rózsaszín neglizsében, pitypangból font koszorúban. Előfordult az is, suli után hazakísértek a fiúk, és mivel ez már olyan nagyos és filmbe illő volt, jól beleírtuk a naplónkba.

Ehhez képest Dóra táskákat gyűjt, amiből egyet felkap, megrázza a haját, és azt játssza, hogy azzal válogatásra jár; úgy értem, castingra. De most csak a táska az érdekes. A mi családunkban – görcs csak görcsöt szül alapon – senki nem gyűjt semmit. Mikor először lett bőrtáskám, már elmúltam 30. Szeretem a szépet, de semmit sem halmoztam fel soha. Ezt a női mintát Dóra úgy értelmezte, hogy ő is szereti a szépet, de neki minden napon más a szép, hát legyen miből válogatni. Vásárban, turkálóban, „örökségből” ezért mindig táskát kér, ami minél nagyobb, annál jobb. Funkciója szerint használja: szállít bennük valamit. Hogy mit, azt nem lehet tudni, mert belenézni soha nem enged. Abból szoktam rájönni, hogy mi hiányzik itthonról. Általában egy frottír fürdőköpeny, kispárna, selyemsál, pár kövér plüssjáték. De leggyakrabban egy gyerekmintás pléd. Nagy. Kiterítve megvan talán akkora is, mint egy fél pingpongasztal. Ez a pléd valamelyik táskába gyömöszölve még az óvodába is Dórával megy. De ott nem veszi elő, sőt: ki sem cipzárolja a táskát. Hozza, viszi, cipeli. A múltkor több napra távolsági busszal utazott, oda is ment vele a pléd – ezért kellett két hátizsák egy helyett. És ez így történik már több mint egy éve. Megoldható helyzet, tolerálható mánia, persze, és még mindig jobb, mint ha két kiló mirelit csirkecombot hurcolna magával, de most, hogy szeptembertől iskolába megy, a végére akartam járni, mi húzódik ennek a ragaszkodásnak a hátterében – vagy ha nem, a plédet is beíratjuk az első osztályba. Veszünk neki tornacipőt, tolltartót meg minden…

Úgy taktikáztam, hogy előbb leszálltam a témáról. Vinni akarja a plédet? Vigye! Ahova megy, ott legfeljebb szólok előre, hogy ne faggassák erről, neki eggyel több csomagja van, kész. Úgy sejtettem, hogy Dóra valamit az otthonából (annak hangulatából, biztonságából) akar átmenteni a pléddel, bárhová is visz az útja. Aztán sokára, egy este finoman rákérdeztem: mire kell neki a pléd, ha elő sem veszi. Azt válaszolta: – Megvéd engem. A félelemtől. És nem veszem elő, de bármikor elővehetem. Alábújhatok, ha megtámad egy maci. Vagy medve.

Hát igen: Dóra úgy nagy, hogy közben még kicsi. Bár olykor én is szeretnék egy ilyen mindent hárító takarót.

Rozi jóval korábban mondott szavakat, mint lépett kettőt, mostanra viszont szépen összerakott, egyszerű mondatokban megállapításokat tesz: kiáll a teraszra, fúj a szél, jövök kifelé a fürdőszobából: vizes a hajad. Vannak még kisebb elhajlások: a macska makacs, a káposzta pákoszta, de így-úgy-valahogy mindent az értésünkre ad. Közben ő is nagyos(k)odik. Fejlődik az ízlése és a logikája. Elsőre is így kér csokit: utolsó, jó? Vagy feltesz fejjel lefelé egy napszemüveget, a vállára borít egy paplanhuzatot és közli, hogy Rozi hercegnő. Rátalált az énjére, elkezdte kívülről látni magát: pózol a kikapcsolt tévé tükröződő képernyője előtt, bár néha még benéz mögé, hogy ott is van-e esetleg belőle még egy. A számokkal kifejezetten jóban van. Ügyesen számol tízig. Például a lépcsőket. A nagyoskodás biztos jele egyébként a babakocsiban békében eltöltött idő csökkenése: Rozi már utál benne ülni, inkább cammog mellette. Ilyenkor, ha épp nagy szakértelemmel nem kirakatokat néz, akkor minden egyes lépcsőnél megáll. Megszámolja őket, majd felmászik. Ott leül. Onnan nézi csendes békében a járókelőket, a villamost, a felhőket, a galambot, a csepergő esőt – mikor mit. Az sem zavarja, hogy a lépcsőn őt emberek lépik át: mennének ügyet intézni, cipőt venni, ebédelni. A piactól a házunkig így lesz a 12 perces útból másfél óra.

Nem untatnék senkit azzal, hogy Debrecen belvárosában hány utcafronti lépcső van, de tudom! Mert a gyerek hetente megszámolja. Rozi úgy kicsi, hogy nagy: ő tudja, felesleges a sietség. A gyönyörködésre kell a legtöbb időt szánni.

23. rész: Meglepetés
22. rész: Golyózápor
21. rész: Marketing
20. rész: Összezárva
19. rész: Veszélyben a haza. Azaz a háza!
18. rész: Költözködés
17. rész: Bizonyítványosztás
16. rész: Ketten a dzsungelben
15. rész: Nem értem, de szeretném
14. rész: Gyerekjáték
13. rész: Félek!
12. rész: Esetek és balesetek
11. rész: Ez sem a csend éve lesz
10. rész: Holmik túléléshez
9. rész: Vajon minden gyerek szép?
8. rész: Szokások és mániák
7. rész: Ha nem lennének
6. rész: Bendő Band
5. rész: Kettőt szeretni
4. rész: Hova tegyük a gyereket?
3. rész: „Két gyerek nem egy!”
2. rész: Csak az esték ne lennének!
1. rész: Jöjjön, akinek jönnie kell!