Anya

Anya szőke, szép és időnként hosszasan keresi a szemüvegét. Szereti a zöldet, a Napot, a harkályt a naspolyafán, a gerberát; és ha 42 töltött káposztát főz is, az olyan, hogy másnap estére már egy sem marad. Bár mindegyikünk tagadja, hogy a fazék felé járt.

Így ismerem őt. Alig. Mert nem tudom, mire gondol reggel, amikor 4.20-kor ébrednie kell, hogy munkába menjen; nem tudom, mit érzett, mikor meglátott a születésem után, kétszeresére duzzadt, vákuum szívta fejjel. Azt, hogy első gyereknek kaphatott volna egy kicsit mutatósabbat is, vagy azt, hogy semmi baj, holnapra elmúlik?

Csak azt tudom, sosem volt igazán könnyű együtt. Nem múló hiányérzet van bennünk a másikkal szemben, bőr alatt zajló feleselgetés – ha nem hanggal, akkor nagy-nagy csendekkel. Mostanában inkább nagy-nagy csendekkel. A szótlanságban mégis oly sok minden lakik: féltés és ezer kérdés mellett a tántoríthatatlan hite annak, hogy a kialkudott döntéseink ugyanúgy, mint a rögtönzöttek, nem kifelé szólnak, hanem befelé hatnak. 

Tőle tudom, hogy aki ad, annak nem lesz kevesebb, hogy a habarásba kell egy csipet szódabikarbóna, hogy a tisztességes teregetés felér egy fél vasalással és hogy egy csecsemőnek is lehet rossz napja. Amire viszont nem tanított meg, az az én életemen tarka teher. Sorra előhúzok egy-egy tételt ebből a szőrös rakományból, és próbálkozom vele magam. Hogy hátha. A java bukás. Ilyenkor nem hívom fel, ahogy a nehéz pillanatokban ő sem kedveli a társaságot. Tudunk egyedül lenni. Nem vegyülni. Távol lenni.  Ész nélkül szeretni. Nagyon hasonlítani. És ettől megriadni is. Azon meg jót nevetni.

Megmutatta, hogyan kell szép ruhát választani, verseket és testvért szeretni, örömmel nézni az életre úgy, hogy nem felejtjük el látni és értékelni magunkat benne. Általa érzem, hogy a család nemcsak program és fáradság, hanem felszabadult vidámság is. Hogy a derű erős pajzs. 

Nem tudom, hogy jól szeretem-e. Ahogy azt sem, ő jól szeret-e engem, mert gyakran nehéz. Csak azt tudom, a szeretet nem ezekben a szavakban, nem is a cserép virágban van, hanem abban a pillanatban él, amikor fel akarom hívni. És mindig ugyanakkor akarom. Amikor hazaért.

Oda, ahol mind a három gyereke otthon van. Még akkor is, ha egyik sincs a közelben.