Zimankós bocsánat

Aki próbálkozott már a Zsáka, Furta, Darvas környékén fellelhető jeges-csúszós negyvenhetesen kézifékes kanyarokat abszolválni, az egészen biztosan tartós kapcsolatokat ápol a különféle karosszéria műhelyekkel. Békés megyébe érve pedig már teljesen nyilvánvaló, hogy az itt élő népek számára az útrekonstrukció teljesen értelmezhetetlen fogalom, utoljára a múlt évezredben láttak erre földmérőket, azokat is elvitték a zsandárok. Márpedig a zarándoklat ötlete egészen kézenfekvő lenne, hiszen november végén a viharsarok nyugati csücskében, Békésszentandráson, természetesen András-napkor jön el a búcsú ideje, és ezt a fagyos gesztust valamiféleképpen ki kell egészíteniük az ottaniaknak. Idén a hivatalos civilek címeravatással, a civil civilek disznóöléssel próbálkoztak.

A fővárosi kísérletek ellenére a búcsú elsősorban vidéki és egyházi dolog: leginkább bocsánat, de egy kicsit „nevenap” is. Zarándokhelyre föl és kutyába le – manőverezve imakönyvvel, demizsonnal. Csajozás a körhintán, célbalövés vámpírfogsorra, műanyag csontvázra, papírvirágra, később aztán mindenre, ami mozog. A végkifejlet: fetrengés a kanálisban, összevizelt nadrágszárral, táncdalt motyogva: a legjobb nők leléptek, a mézeskalács szív legfeljebb borkorcsolya; leeresztenek a háromszázforintos lufik, lassan múlik a szorulás, kicsit olyan a hangulat, mint az antik Róma végnapjainak, amikor divatba jött a gitárzene és a katonacsászárok csak egymással jártak. És persze nyár van, fullasztó meleg, nagy kerek folt a fehér ingen a hónaljnál, mindennek szaga van, és még a legártatlanobbakban is ott lakozik a fiatal Szirtes Ádám.
De létezik még ennél is rosszabb verzió! Azokon a helyeken, ahol a védőszent neve – és így a búcsú – a téli időszakra esik, ott még nagyobb a baj. A szerencsétlen szentválasztás miatt az ilyen terepen végképp nem valósulhat meg az esemény legősibb jelentése, ami nem más, mint a bűnökért járó hangsúlyozottan önsanyargató vezeklés elengedése. Különben is, ki próbálná meg elengedni magát; a bűnöket meg úgyis elfelejtik ugyebár.

Békésszentandrás a fagyos bocsánat jelképe is lehetne. A templom telt házzal üzemelt, Öcsödről, Cserkéről, de még Gyomáról is jött különbusz. Odabent áldást, hatalmas biciklitárolóvá változott kertjében pedig teát meg némi elemózsiát osztottak. Mégis, ez számított a legkevésbé; aki a csodákra hegyezte ki magát, az nagy ívben elkerülte a környéket. A talajvíznek köszönhetően térdmagasságig diszkrét árnyalatot kapott a főként vályogból épült házak legtöbbje, úgyhogy nemhiába dolgozták meg lelkes mérnökök a Köröst. Az utcákon a bokáig érő sár a félbe maradt helyi földgázprogram és a meteorológia vonatkozásait demonstrálta. Igaz, az elfogultabbak azt terjesztik, hogy a projekt fizikai megvalósítói, vagyis a közhasznú munkások eladták a kincstári szerszámokat, és ezért a kényszerpihenő, a toleránsabbak viszont beérik egy „tényleg rohadt hideg van, bármikor fagyhat”-tal, aminek a végeredménye persze ugyanaz: idén is fűthetnek szénnel meg dunyhával, a módosabbak gázpalackos Fiestával, változás csak jövőre várható, ha lesz egyáltalán jövő.

A település lakóinak jelentős részét Sinkának hívják, ami azért mégsem Szabó vagy Kovács. Bizonyítéknak elég egy rövidke séta a temetőben (ott van a nyugdíjasotthon mellett) vagy néhány sporttörténeti adat Sinka négyekről, ötökről. A genealógiával foglalkozóknak ez maga a Kánaán, a helyiek viszont maximum ismerősnek tartanak egy kvázi-hozzátartozót, noha híres Sinkák esetén szóba kerülhet a feltételezett rokonság, a „kinek a kije” elnevezésű helyi játék, ami még most is fantáziákat mozgat. A lakók többsége a szokásos november végi lelassulásban élte meg a szerda estét. Amióta kísértetkastéllyá változott a Nemzeti Mozi nevezetű objektum, azóta tényleg csak az ekrán maradt, és hiába minden erőfeszítés. A Körös étterem szórakoztatóipari részlege, a Sunshine diszkó üres, mint egy tekintet, a fiatalok inkább a cityt, a közeli Szarvast választják, ahol már karaoke klub is működik, ez a japán szédület nem sokkal a taxissztrájk után gyűrűzött be a nagy zűrzavar közepette. Gondolom, mindenki látott már olyan félhülye egyetemistát, aki a róla elnevezett barlangban korongrészegen énekli a vac lav gattudú gattudú vid it című Tina Turner-számot, miközben a szűkebb baráti kör üvölt a boldogságtól. Lássuk be, ez azért egészen más, mint otthon, zárt ajtók mögött, az asszony spraydobozával a kézben a tükör előtt tátogni. A helyi rendezvények közül a búcsúhoz talányos módon kötődő beszolgáltatósdi volt a legjobb, ahol minden leadott játékfegyverért két palacsintát adtak. Ez több szempontból is baromság, elég legyen talán csak az agresszióról írott alapművekre utalnunk. Ott álltak ezek az apró emberkék, kezükben csőre töltött palacsintákkal, és vagy fegyverként használták, vagy kerestek egy másik puskát, letörtek egy faágat, bármit, mert fajunk alaptermészete a harc, különben nem lennénk itt, ahol, és értelmes lények ülnének a Parlamentben. Azon is el lehet gondolkozni, érdemes-e egészen fiatal korban felhívni a figyelmet a fegyverkereskedelemben rejlő korlátlan lehetőségekre. Voltak azonban olyanok, akik egy kiadós disznóöléssel tényleg emlékezetessé tették november végét.

Így van ez, még akkor is, ha az érintettek szinte teljesen figyelmen kívül hagyták a néprajzi vonatkozásokat. Igazából kapkodós volt az esemény, a böllér csak hétköznap ért rá. Elfoglalt ember, állítólag háromezret öl egy évben, noha a harmadannyi is hihetetlennek tűnik. Itt most két malacról, Zsuzsikáról és Picurról volt szó, az egyiket kedden, a másikat szerdán, így szólt a megállapodás. A böllér sötét hajnalon érkezett, precíz volt és kegyetlen, Picurral kezdte, míg a másik csendben figyelte az aktust. Amint elkezdődött a feldolgozás – perzselés, orjára bontás, darabolás -, a túlélőt átterelték a szomszédba. Másnap egy kicsit szemmel hizlalták, dédelgették, nem csoda, ha úgy érezte, túl van a megrázkódtatásokon. Úgy elaludt, hogy hajnalban, zseblámpával kellett rávilágítani, ébredjen már föl végre. Zsuzsika hunyorgott egy kicsit, de rögtön kapcsolt. Vadulni kezdett, a böllér majdnem lelőtte, aztán mégis inkább kést használt. Már úgy tűnt, kezdődhet az „érdemi munka”, amikor még egy utolsó mozdulattal az ól falához kente a gumicsizmás gazdát, aki anyázott egy rövidet, aztán elöntötte a büszkeség, hogy milyen erős volt az ő disznaja. A kóstoló igazán elégedett kiváltságosainak még pénteken sem volt elég; csendes, harmadnapos zabálás kísérte Harrison Ford menekülését Tommy Lee Jones elől, a másnapi vásár – a búcsú fénypontja! – azonban szóba sem került.

Szalmási Nimród