Utcai próbafülke
Megkapó ez a színes kavalkád, a füstbe burkolózók díszes hada, akik öltözékükkel is képviselik megbízóikat. Nagyon is szembetűnő a jelenség, hiszen jó 30 évvel ezelőtt a kötöde, a farmerszabászat meg a szitanyomás volt a nagy üzlet, mostanában viszont a munkaruha-készítés vált népszerűvé. A gyártókat, forgalmazókat még az sem kedvetleníti el, hogy a munkásosztály, mint olyan, gyakorlatilag megszűnt.
Évtizedeken át csak egyfajta munkásruha létezett. Sötétkék volt, esetlen, és nem akadt ember, akin nemhogy jól, de valahogy is mutatott volna. Persze az ilyesmi cseppet sem számított: a munkásarisztokrata és az ipari tanuló is ezt nyűtte, nem került egy fillérbe se, járt, mint afféle szociális juttatás, amit műszakban viselni egyszerre volt jog és kötelesség. A szakzsargon kihordási időnek nevezte azt a körülbelül egyéves periódust, amíg a ruhadarabot rendeltetésszerűen (vagyis: egyáltalán) használni lehetett, ezután – viselőjétől függetlenül – világosszürkévé vált, pókhálósodni kezdett, majd hamarosan elporladt, úgy kellett kirázni a gumicsizmából. Ezt a nyomorult kis holmit, pontosabban nadrágot meg a vele harmonizáló kiskabátot a munkaruházati boltokban öltönynek(!) nevezték, ami még akkor is tragikomikus, ha a kezdő Edda együttest (akkor még Edda Művek) leszámítva, senki sem akadt, akit izgatott volna a textiliparnak és ruhatervezésnek ez a voltaképpen szomorú fejezete.
A kínálat csak a 80-as évek elején kezdett valamennyire bővülni. Valószínű, hogy A kis vakond című csehszlovák rajzfilmsorozat is közreműködött abban, hogy megjelentek a kertésznadrágok, vagy ahogy hivatalosan nevezik, a mellesnadrágok, ráadásul nemcsak a megszokott egyenkékben, hanem olyan lélekmelengető színekben, mint a bordó, a khaki, a mustársárga, sőt az azúrkék, bár ez utóbbi csak a benzinkutasoknak járt mint kincstári viselet. Az egyik nagyvállalatnál olyan uniformist is bevezettek, ami minden tekintetben megfelelt mondjuk az 50-es évek elvárásainak is: nyomdazöld volt, hideg és még egy hajlott korú patológus is csak hosszú biztatás után öltötte volna magára. Ilyen ronda szín egyébként nincs is, úgy kellett érte futárt küldeni Kisinyovba, állítólag ott is csak a magyarokra való tekintettel kísérletezték ki éveken keresztül. Akkoriban rendeztek először divatbemutatókat is munkaruházatból; szerelőnek, utcaseprőnek, szövőnőnek álcázott manökenek vonultak a kifutón a Duran Duran vagy az Első Emelet slágereire, általában a BNV valamelyik pavilonjában. Az orwelli imágó megszüntetésére irányuló törekvések tehát nem új keletűek, mégis e témában a kínálat úgy istenigazából csak az utóbbi években lett valóban változatos, ami elsősorban annak köszönhető, hogy a munkaruhabiznisz megszűnt állami monopólium lenni.
A legnagyobb királynak számító, régebben egyeduralkodó Ergonett Rt. csődbe ment, viszont a kisebb-nagyobb műhelyek, varrodák megszaporodtak. Külföldi konkurencia azért nincs, mert a nyugat-európai cégek árban nem tudnának versenyezni a magyar gyártókkal, az egyedüli vetélytársként számon tartott kínaiak viszont – mint a polgármestertől tudjuk ugyebár – nem szoktak áfás számlát adni, ami igencsak leszűkíti a vevőkört, így aztán a varrodák igyekeznek minden igényt kielégíteni. Ez persze pusztán csak apró változást jelent, amit a laikus szinte észre sem vesz: álló gallér, a bevarrt ujj helyett ejtett váll, néhány helyre kis patent vagy kapocs. De például az egyik bolti eladó azt is divattörekvésnek értelmezte, hogy cipzáras lett a pufajka. Igazi, látványos újdonságnak csak a különféle autómárka-emblémákat ábrázoló overallok tömeges elterjedése számít többnyire talányos okokból. Az idősebbek viszont továbbra is a klasszikus kék munkásruhát keresik, valószínűleg megszokásból, valamint a svájci sapkát, ám ez mostanában hiánycikk.
Szalmási Nimród
