Pótszilveszter helyett

Szenes Iván óta tudjuk, hogy az érettségi abszolválása után is van még keresnivalónk e bolygón, de amit a szépkorúak Nagyvárad egyik külső vásártéri művelődési házában nyomtak, az minden képzeletet fölülmúlt. A nyugdíjasok Ki mit tud? vetélkedőjét kétévenként rendezi meg a helyi RMDSZ segítségével az egyik nonprofit klub azzal a céllal, hogy az indulók a nyilvánosság előtt is mutassák meg, mire képesek, cserébe egy kis sikerélményért. Jóval karácsony előtt már elkezdődtek a területi vetélkedők partiumi, székelyföldi és anyaországi idősek részvételével, január első igazi hétvégéjén pedig lezavarták a végső selejtezőt is. A bemelegítésre szánt Uhrin Benedek-kazetta végül dobozban maradt, pedig a vénségére regényíróvá és dalszerzővé, majd az alkotói örömön felbuzdulva könyv- és kazettakiadóvá előlépett egykori tmk-lakatos már-már emblematikus figurája a témának, emlékszünk még, amikor például játékszintetizátor-prüntyögésre felénekelt dalait dobta piacra műsoros kazetta formájában.

A néha Víg Mihály, néha Bilicsi Tivadar stílusában előadott dalok a mániás depresszió bármelyik szakaszát megnyithatják a hallgató előtt, de az autóban a műélvezetről mégsem ezért mondtunk le; sokkal inkább óvatosságból, egy-egy kellő pillanatban bekagylózott Uhrin-rímpár ugyanis nehezebb feladat elé állítja a járművezetőt, mint a 220-as tempó, a csúszós út és az ellenkező sávban haladás egyszerre.

A ráhangolódás biztonsági okokból elmaradt, az öreg ízlésterrorista azonban megkerülhetetlen, ha nyugdíjas Ki mit tud?-ról van szó. Uhrin versenyen kívül már megmutatta, mit tud, és az esemény kapcsán komolyan számítottunk néhány hasonló kvalitású self-made-man felbukkanására, igaz, a gátlásosabb eresztésből. Természetesen egy percig sem gondoltunk arra, hogy a Ki mit tud? szókapcsolat rutinasszociációi, a katonaruhás kardnyelő, a lezselézett hajú roma versmondó vagy az úttörő-egyenruhás Kern András megőszült változatait láthatjuk, titkon reménykedtünk abban, hogy lesznek bűvészek és akrobaták, rövid ideig pedig még azt sem tartottuk elképzelhetetlennek, hogy a helyi nagy generációt reprezentáló beategyüttes is összeáll egy koncert erejéig. Aztán az út mentén feltűntek a román lakótelepi építészettörténet keresztmetszetét több kilométer hosszan bemutató sokkoló körvonalak, Várad-felső skyline, és onnantól kezdve már csak az ugrott be, hogy aki ebben a városban közlekedni próbál, azt egyszerűen provokátornak tartják.

Persze ami távolról szimplán botrány, bent inkább tragikomikus: aki például az útjelzőtáblák alapján próbálja megtalálni a városközpontot, az egy parkolóban köt ki, és megcsodálhatja a még saját műfajában is különös kegyetlenséggel elkövetett helyi áruház hátsó bejáratát egy lakótelep classic tövében, ahol a rózsaszínre és világoskékre hangulatvakolt toronyházak bizonyos napszakokban olyanok, mint amilyennek Kováts Ákos képzelhetett egy LSD-utazást. A kívülálló számára meglehetősen ingerszegény környezet láttán feltételeztük, hogy a nyugdíjas Ki mit tud? kiemelt jelentőségű kulturális programnak számít, ám hiába választottunk ki (életkori sajátosságok alapján) néhány célszemélyt, még csak nem is hallottak a dologról. Később megtudtuk, a rendezvénnyel kapcsolatos propagandatevékenység abban merült ki, hogy a helyi rádióban egyszer bemondták, mint vasárnapi programajánlatot, a megyei napilap mínuszos hírrel járult hozzá a figyelem felkeltéséhez, plakátok viszont egyáltalán nem készültek. Ráadásul az esemény helyszíne, a számunkra ismeretlen nevű honfiról elnevezett Művelődési Otthon környéke még váradi viszonylatban is külvárosnak számít, a negyed családi házas balanszként, amolyan helyi Rózsadombként működött a 70-es évek elejéig. Akkor valakinek feltűnt, hogy arrafelé még nincs lakótelep, így aztán gyorsan építettek egyet, a korabeli szokásoknak megfelelően, szuper(?)markettel, iskolával, orvosi rendelővel, az Albert Speer-léptékű vasúti konténerre emlékeztető Művelődési Otthont is akkoriban emelték. Lehet, hogy a falakat kívülről borító alumínium hullámlemez csupán a privát szférába átcsoportosított jelentős mennyiségű építőanyag pótlását szolgálta, de ismerve a korszak építészeti divatirányzatait, az sem elképzelhetetlen, hogy a tervező így próbálta levezetni azokat a katartikus élményeket, amelyek a pesti Corvin Áruház láttán érték.

Az eseményre 27-en neveztek be, és Károlyt, a bánffyhunyadi harmonikást leszámítva mindenki színpadra állt. Legtöbben verssel és dallal; az első fellépő, István Mezőtelegdről viszont egy igazán szokatlan műsorszámot mutatott be; fejből elmondta Sárdy János életét. A nyugdíjas bányász ezzel a húzásával valószínűleg az első ember a világon, aki betanult lexikoncikket állított színpadra, és ez akkor is nagy dolog, ha a későbbiekben egyetlen követője sem akadt. Rajta kívül még a körösfői László számított különlegességnek a délután folyamán. Miután úgy konferálta be műsorszámát, hogy mai vállalkozásom a nők köszöntésére irányul, mindenféle kíséret nélkül elkezdett fütyülni. A kanáriszégyenítés sikerét jelezte, hogy valaki jól lemadarazta, ő pedig mindezt diszkrét ajaktörléssel nyugtázta nagy-nagy tapsok közepette. Aztán megjelent a műsorvezetőnő, és csak annyit mondott: Van, aki könnyen fütyül a világra.

A szóvicc kategóriában induló mondat persze utalás volt arra, hogy lesznek itt még humoros nyugdíjasok, és valóban akadtak néhányan, akik a tréfacsinálásra hajtottak. A Mezei Pipacsok elnevezésű nyugdíjasotthon színjátszóköre pajzán francia jelenetet adott elő, amivel a Szociális Otthonok Versenyén (ilyen is van!) már begyűjtöttek egy második helyezést. Egy Székelyhídról érkezett házaspár tagjai 75 éves korukra jutottak el odáig, hogy a színpadon gátlástalanul gyalázzák egymást, néhány nem igazán publikus rigmust előadva, azt viszont a környék közízlésére mért csapásként értékelhetjük, hogy két további páros is Ihos József-jelenetet mutatott be.

A felsoroltakon kívül a többiek mind-mind a vers, a próza és az ének kategóriamegjelölést használták, ám irodalmi vonalon a magyar klasszikusok mellett saját készítésű költeményeket és elbeszéléseket is nyilvánosságra hoztak a bátrabbak. Tüzesen süt le a nyári nap sugára / Nagyszalontán az Idősek házára / Négy pavilon a családi fészek / az ápolók segítőkészek. Tibor János vitéz-átirata a sokat emlegetett Uhrin Benedeket idézte, de emlékezetes volt Mariska néni Parajdról szóló ünnepi költeménye, a földanya kincset rejteget / lehetne még bányászni eleget rímpárral, valamint Juliska anyus, aki arról írt verset, hogy idős korban is mézédes a szerelem. A leghatásosabb produkciót azonban az Érsemjénről érkezett Lajos bátyánk mutatta be, Szép Ernő versét szavalta el oly módon, hogy egy árva szót nem lehetett érteni belőle. Az egész körülbelül 10 másodpercig tartott, ezt követően Lajos távozott az épületből. Mindez annyira hirtelen történt, hogy még a műsorvezetőnő is lemaradt a konferálásról.

Az énekesek közül senki nem vállalkozott hasonlóan tömör előadásra, viszont mindegyikük más-más műfajjal próbálkozott. A legcsodálatosabb a már említett Mezei Pipacsok nyugdíjasotthonból érkezett nénitrió volt, tökéletesen énekeltek három szólamban balatonfüredi kalandokról, a legnagyobb sikert viszont a helybéli Sándor érte el, természetesen magyar nótával. Az utolsó fellépő is énekesként nevezett a vetélkedőre, ám bekonferálása előtt már sejteni lehetett, nem mindennapi befejezés elébe nézünk. Az addig vidámságban utazó műsorvezetőnő szomorúba kapcsolt, és könnyes szemmel közölte azt, amit egyébként már mindenki tudott: már 30 éve nincs közöttünk Simándy József, a Hang, majd egyperces néma vigyázzállásra szólított föl. Csak a kollektív szomorkodást követően jelentette be Dezsőt, az élesdi népdalkör tenorját, akit láthatóan élvezte, hogy a szomorú aktualitás miatt kinevezték a délután fénypontjának. Fekete inget, fehér kötött mellényt és egy olyan szmokingnadrágot viselt, amelyen a selyemcsík kalotaszegi hímzésben végződött. Mérhetetlen gyászát a kötött mellényre kitűrt fekete nyakkendővel(!) fejezte ki, aztán vett egy nagy levegőt, és elénekelte, hogy Hazám, hazám, te mindenem, aztán elénekelte még egyszer közkívánatra is.

A háromtagú zsűri igazán felemelő pillanatokat követően vonulhatott vissza, hogy eldöntse, kik jutnak tovább. Legalább háromnegyed órát kellett várni, hogy ismét megjelenjenek az akkor már látványosan izguló résztvevők és a közönség körében, ám ahelyett, hogy eredményt hirdettek volna, inkább újévi tiszteletkörökkel fokozták a hangulatot, és amikor már tényleg semmi nem jutott az eszükbe, akkor közölték a végeredményt. Hét produkció jutott az országos döntőbe, öten különdíjat kaptak, a többiek pedig oklevelet és emlékplaketteket. A résztvevők azonban ezeknek az értéktelen dolgoknak is olyan gyermeki ártatlansággal tudtak örülni, hogy az már zavarba ejtő volt. Úgy tűnt, Nagyváradon boldogságadagokat osztottak ki, irigyelhetjük azokat, akik részesültek belőle.

Szalmási Nimród