Hirdetés

Hirdetés

Lila sokácok

civishir.hu

2012.02.21. 09:32

Lila sokácok

Debrecen, Mohács – Életünkben először jártunk busóhétvégén, másoknak csak gyermekkori emlékeik voltak a zsákos bácsikról, akik miatt fél év kiesett verbális jellegű érintkezésük fejlődéséből, írásban követelték apjuk bárminemű szőrzetének eltávolítását, és ordítottak egy szelíd lufi láttán. 

Hirdetés

Hirdetés

Mit lehet csinálni az Amerikából ide látogató floridai ismerőssel február derekán azon kívül, hogy elvisszük színházba? Természetesen másnap reggel kocsiba vele, és irány Mohács, ahol majd nem gyötri annyira a honvágy. A busójárás persze, akárcsak az operett vagy a törpedobálás, nem magyar találmány. Legalábbis a Néprajzi Lexikon tiltakozik ez ellen, és szócikk helyett felhívja a figyelmet az ünnep délszláv jellegére. Így tolerál a tudomány. Valamikor valóban a Baranyába települt sokácok tavaszváró álarcos vadulása volt ez a mulatság, mégis úgy tartja a szóbeszéd, hogy a mohácsi vész intézményéhez is kapcsolódik, ami azért elég sajátosan magyar.

Az ünnepségnek annál a pontjánál lehetne bizonyítani a dolog hitelességét, amikor a farsang csúcspontján a busójelmezbe öltözött, dúlni készülő, erőteljesen férfias jellegű (az igazi busójelmeztől minimum négyszeresére nő viselőjének térfogata) egyedek áteveznek a Mohácsi-szigetről Mohácsra körülbelül négy evezőcsapással, majd rögtön elindulnak megjelölni a várost. Állítólag ezt valaha egy, a törökök elől a szigetre menekült család férfi tagjai követték el először mint visszatérést és bosszút. Az egykori busó magyarok ugyan csak vérrel rajzolt kereszttel jelölték meg a törökök lakta házakat, nem kapatosan vizelték oldalba, de annyira azért az is hatásos volt, hogy a pogányok kimenekültek a városból. Mindez persze nem lenne elegendő a több tízezernyi turista lecsillapítására – tényleg rengeteg a külföldi is, elég egy pillantás; zsávolycuccba burkolt szerb ortodox egyházbeliek, foszforeszkáló kiegészítőkkel díszített osztrák egészségtudatúak, amúgy is másodrendűnek tekinthető szexepiljüket lábmelegítővel aláaknázó bajor süldőlányok, Borsalinó-kalapjuk alól előtüremkedő vikingszarvukat palástolni igyekvő skandináv szakértők stb. – s így a szokványos italos, lacipecsenyés sátrak mellett eszméletlen sok, egyéb portéka is terítékre került. Külön érdekességnek számított egy tradicionális lekvárium kitelepülése, kis küldöttségünk itt időzött a legtöbbet, legalábbis azok, akik szintén gépjárművel érkeztek. Az ízes sátorban az elvárhatónál jóval kevesebb a megdöbbentően vad lekvárkombináció - nem állítom, hogy okvetlenül megkóstolnám a turhalekvárt, de legalább szörnyülködni szeretnék rajta, mielőtt kérek két sárgabarackot.

Az érdekességek közül érdemes volt kipróbálni a fügés körtelekvárt vagy a ringlólekvárt, amitől még K. Á.-nak is a szabványnak megfelelő állagúra alakulna a széklete. Nem mintha erről jutna eszembe, de a szervezők még a kutyával érkezőkről is gondoskodtak; a város több pontján az érintettek Dog- Dolog fantázianevű papírzacskóra is szert tehettek, amivel egyrészt még Rodolfó is nehezen tüntetné el a cuccot, másrészt pénzbe kerül, márpedig amíg nincs büntetés az otthagyásért, addig nincs anyagi érdekeltség az összeszedésben. Külön probléma a tésztán és csirkefarháton tartott nagy testű négylábúak esete, akik olyan laza ürülékkel rendelkeznek, amiről az aranyérben szenvedők álmodni sem mernek, zacskóval azonban gyakorlatilag összeszedhetetlen; minimum tűzoltóautó kell hozzá.

Csak nehogy véletlenül akkor jegyezze le ezt az ünnepet valaki egy lexikon számára, amikor a vissza-visszatérő multinacionális szponzor, a Coca-Cola is beépíti fő motívumait a busófelszerelésbe, és mondjuk kiegészítő díszévé válik az amúgy sem megnyugtató álarcnak a busószarvra tűzött kólásdoboz, vagy építészettörténeti látványosság lesz a bájos, három nyelven feliratozott polgármesteri hivatal-komplexumba szervesen beépült műanyag gigantikokás lufidoboz, esetleg még lecserélik a helybeliek által pálinkának nevezett iszonyú őrjítőlevet a cég fogkövesítő italára. Szerencsére idén mások vállalták a szponzoráció kockázatos feladatát, így csak a helybéli folklórból értesültünk a föntebb vázolt kólahorrorról.

De ne vágjunk a dolgok elébe. Életünkben először jártunk busóhétvégén, másoknak csak gyermekkori emlékeik voltak a zsákos bácsikról, akik miatt fél év kiesett verbális jellegű érintkezésük fejlődéséből, írásban követelték apjuk bárminemű szőrzetének eltávolítását, és ordítottak egy szelíd lufi láttán. Annyit tudtunk még, hogy a csecsemőknél itt csak a nőknek rosszabb. Amatőr videóról néztük meg az előkészületeket egy-két kerepelve lézengő busóról, aki nem szokta még meg, hogy az utóbbi években az ünnep teljesen átkerült hétvégére. Nincs forgatókönyv, csupán főbb fejezetek, mint busógyűlés, máglyagyújtás, sokácbál és barátságos koporsóégetés. Egy évben egyszer szabadjára engedi fantáziáját a helyi társadalom, különösen a busók és a jankelék.

Busó az, aki fogatlan, felszarvazott álarcban van, az alá arcfeltörés elleni borítást rak, kifordított birkabőr a ruhája, derekán lánc vagy madzag, ágyékán kolomp és kerepel. A jankelék alacsonyabb és durvább kaszthoz tartoznak, minimum harisnya van a fejükön, meg egy zsák mag vagy por a hátukon, amivel alkalomadtán hátba vághatják a csajokat. Míg egy busó maximum lesmárol, megpaskol, táncolni cibál vagy liszttel szór be egy arra járó menyecskét, addig saját szememmel láttam, hogy egy jankelének öltözött bosszúálló úgy kúrt fejbe egy nővonulót téglaporos zsákkal, hogy az majdnem elájult, és zavarában lebüdösköcsögbusózta azt, miközben ütemesen verte egy ridiküllel. A bosszú másik formája a seggbe rugdosás, ugyanis mire egy busó megfordul, anélkül, hogy lerepülne az arca, besötétedik. Szegény szelíd, borjú tekintetű, 200 kilós munkaközvetítő barátunkat az egyik megszeretgette részegen, amire majdnem ráment a szeme és neki is nőtt egy igazi szarva. Aki nem a polgármesteri hivatal jelmeztárából önkénteskedik, vagy nem örökölt, annak jó sok pénzébe kerül a felcuccozás. Az alapjelmezek között vannak muzeális darabok, százezreket érők. Egészen extrém kiegészítők is vannak a görög tarisznyától a hongkongi papírernyőig. Talán mondanom sem kell, a hagyományos gyújtogatáskor nem volt egy árva banya sem a máglya tetején, pedig senkinek nem okozott volna meglepetést. A máglyarakók dinasztiája kihalt a városban. Azok a busók azzal szórakoztak, hogy gyújtás előtt felmásztak, és minél tovább bírták.

A „Dózsa György emlékverseny” bajnokait néha le kellett rángatni onnan, amikor már égett a csizmaszárba gyűrt bőrgatya, meg hátukon a fabuzogány, nehogy a farsang hivatalos áldozataiként végezzék. Az őrült piromán család óta senki sem macsózza magát szénné a főtéren, csak délszláv toporgóst járnak hajnalig a tűz körül, amely az idén többszöri meggyújtásra szorult, de addigra a főbusók eltűntek a ködben, mert másnap még várt rájuk egy megterhelő koporsóégetés.

Szalmási Nimród

Szóljon hozzá!

Hirdetés

Hirdetés

.