Hirdetés

Hirdetés

Bolhás piacunk

civishir.hu

2012.03.05. 08:33

Bolhás piacunk

Debrecen – A bolhapiac minden európai fővárosban az egyik legékesebb látnivaló, ahol, mérettől függően, napokat is eltölthet az elcsábult versenyző. A régi veszélyek már elmúltak, nincsenek csencselők, akik a bejáratnál farmert és kvarcórát kívántak rásózni a gyanútlan látogatóra.

Hirdetés

Hirdetés

Nem tudom, nem tudhatom, az én fejem sem fenékig papsajt, hogy az idegenforgalomban jártas (?) szakembereink, avagy kulturális menedzsereink (népművelőink) agyában miért nem fordult még meg az a tétova gondolat, hogy a kilenclyukú szürke marha és a rövidpályás élményfürdő megtekintése mellé egy Vágóhíd utcai kirándulást szervezzenek az erre éhes, réveteg turistacsoportoknak. A bolhapiac minden európai fővárosban az egyik legékesebb látnivaló, ahol, mérettől függően, napokat is eltölthet az elcsábult versenyző. A régi veszélyek már elmúltak, nincsenek csencselők, akik a bejáratnál farmert és kvarcórát kívántak rásózni a gyanútlan látogatóra, az utolsó ittapirosholapiros játékost magam láttam lebukni; egy pillanatra láthatóan elsápadt, majd megadóan széttárta karját, tenyerét az égnek lökte. Mit tehetett volna egyebet; és mit lökhetett egyebet; tetten érték. Néhány évvel ezelőtt felszisszentem, új formás pavilonokat telepítettek, megbízott árusok kínálták az egyenportékákat, fix árakon, a külföldi árusok is eltűntek, a zsibogó elvesztette piacjellegét. Most viszont újra a régi, már a földről is árulnak, mint az átkosban, újra hódít a romantika üzleti felhanggal és zajlik az üzlet romantikus díszletek között. Aki idejár venni vagy eladni, otthon letagadja.

Aki színét se látta, dicsekszik, hogy úgy ismeri, mint a tenyerét. Nem áldom, nem átkozom; a városhoz, Debrecenhez tartozik, a táj része. Ha nem lenne, valószínűleg kibírnám, ha megszüntetnék, biztosan sajnálnám. Nos, ha sikeresen túljutunk a nyulakat, kiskutyákat, baromfikat árusítókon, még fel kell készülnünk néhány újabb stációra. Rögtön a lángossütő mellett, kalákába szerveződött, szarpálinkától bűzlő atyafiak fogadnak: rossz falusi kiskocsmából harcsabajszú nagybőgős, egy félszemű porcelánnadrágban és tornacipőben, s egy jólelkű, de pillanatnyi elmezavarban szenvedő hazatelepült farmer. Kicsit még működik a régi beidegződés, nem hiszik, hogy nem akarok árusítani. Mert a többség azért szeretne mihamarabb megszabadulni a hozott anyagtól, sokan megtörnek, és akad, akinek számít a helypénz is. Meg aztán lássuk be, a nepperek nagy pszichológusok. Tudják, hogy az eladó utálja a nyilvánosságot, a társadalmi megalázkodást, mert a közerkölcs szerint venni sikk, de eladni szégyen. Így aztán, mire az eladók a küzdőtérre érnének, jó fele a batyus seregnek elvérzik. S immár a terhektől megkönnyebbülten: irány a kocsmabódé – megyei jogú városunk legszemetebb, tablettás folyóboraival, már ez is szinte idegenforgalmi nevezetesség! -, irány az imádott szerető, vagy a családi tűzhely. Szóval azok a helyek, amelyek általában pénzbe kerülnek. Itt nincs szabott ár.

Ha nem alkuszunk, az sértés. Az alku az érett vételkedv jele. Ellenkező esetben, ha csak nézelődni óhajtunk, hamar tudomásunkra hozzák, hogy mit szabad bámulnunk odahaza, meghitt családi körben, vételkényszer nélkül. Zsibpiacunk a francia szellemiség bélyegét viseli. A bécsi precíz és unalmas. Az olasz szenvedélyes: a felek letérdelnek, esküsznek a Szűzanyára, sírnak és kacagnak. A francia zsibogó bonyolult, sanda és idegbajos, akár a miénk; váratlan rátartiságon feneklik meg az üzlet, árusnak-vevőnek egyképpen lelke van. Vérnyomás-emelkedés, szemfenékbevérzés, szapora pulzus, hörgő légzés, tachycardia. Az olasz üzletfelek kibékülnek, áldomást isznak. Itt mindig haraggal válnak el. Mindenki sértett. Az egykori állatvásár környékén olykor-olykor felbukkan egy-két elkallódott zenész, legutóbb egy háromhúros hegedűvel felszerszámozott művész urat igyekeztek rábírni egy frenetikus lakodalmas produkcióra, aki a szabadtéri környezet miatt hárította el a felkérést. (Nyílván magam is szánalmasan hegedülnék, ha az utolsó pillanatban közölnék velem, hogy a szabadban kell bemutatnom tudásomat, s nem, mondjuk, a Sixtusi kápolnában, vagy a Szvetlana utcai hullaház kultúrtermében.) És hogy mi kapható a zsibpiacon? Minden! Háromdioptriás szemüveg és motorkerékpár, Hölderlin alkotásai igen alapos lábjegyzetekkel, hőmérő és bilgeri csizma, Krisztus Urunk az Olajfák hegyén, háromszor másfél méter, zenekari dobogó és rozsdás tálca, nyakörv és üdén szürrealista részlet egy motorblokkból, kóbor és funkciótlan anyacsavar, injekciós fecskendő, mindaz, ami egy kintornából maradandó, az isteni Bardot több mint meztelenül, söröshordó és éjjeliedény, József Ferenc főherceg és Szittya Attila Bendegúz költeményei, Aureliano Pertile és Rácz Vali éneke, bús feszület és diadalmas bikacsök, minden, minden. No persze piszlicsáré sziget ez a maga rémhistóriáival, Színházi Magazin-jaival, gróf Aichlenburg Lajosnéval, Ewersszel és Karády Katalin slágerszövegeivel.

A ponyvák társadalmi veszélyességében nem hiszek annyira, mint illenék: annak idején kiskorú gyermekeimnek nemes könyvek között, lecke elvégzése után, sátoros ünnepekkor egyet-egyet meg is engedtem, utólagos ironikus kommentárral. (Festett csókból nem lesz gyerek.) Arra viszont szabad legyen kulturális menedzsereink (népművelőink) figyelmét felhívni, hogy a zsibpiacon ugyanakkor nemzeti kincsek kallódnak el. Könyvritkaságok, dedikációk, múzeumi értékű fél évszázados hanglemezek. Törnek, szakadnak, senyvednek, az árusok többnyire maguk sem tudják, mi van a birtokukban. Mert ilyen a mi zsibogónk. A városhoz, Debrecenhez tartozik. Ha nem lenne, valószínűleg kibírnám, ha megszüntetnék, biztosan sajnálnám.

Szalmási Nimród

Szóljon hozzá!

Hirdetés

Hirdetés

.