Chipses zacskó emelése tízszer, nyújtott könyökkel

Megint egy hihetetlenül átgondolt rendelet, minden nap legyen tornaórája a gyereknek az iskolában. Érdekel valakit ott fönt, hogy ezt helyben hogyan oldják meg az iskolák? Nyilván nem, tehát marad az adminisztratív tornaóra, papíron, mert egy kicsi mozgás mindenkinek kell... Megszületett a törvény, el van intézve, minden iskolás egészséges lesz miniszteri elhatározásból, ha a fene fenét eszik is. Nem mintha nem értenék egyet azzal, hogy a gyerekeknek szükséges van mozgásra, bizonyítottan hatékonyabb a tanulás, sok gyereknek sajnos ez a napi összes mozgása, satöbbi, satöbbi. Csakhogy: senki nem találta ki az iskolák helyett, hogy a gyakran csoportbontásban (fiú-lány, ugyebár) megvalósuló heti plusz sok testnevelésórát hol a fenében, és kik tartsák meg? Persze vannak iskolák, amelyek jobb helyzetből indulnak, mert mondjuk nagy a tornaterem és több részre osztható, így egyszerre akár négy csoport (osztály) is mocoroghat.

De mi van ott, ahol nem? Ott a gyerekeket – hely híján – nem öltöztetik át, csak átviszik egyik teremből a másikba, rosszabb esetben még ezt sem, fölállítják őket két óra között, átöltözés nélkül végeznek pár karkörzést, térdemelést, és ezzel le van tudva a napi testnevelésóra, adminisztratíve. Hogy ennek ebben a formában mi értelme, ki lesz tőle egészségesebb, azt nem tudni. De az igazgatónak meg kell oldania, hogy legalább statisztikailag stimmeljen a napi tornaóra, tehát megoldja. A gyerekekből ez a mozgás öröme helyett maximum kényelmetlen érzést vált ki, hiszen a nap hátralévő részét összeizzadt utcai ruhában kell tölteniük, ami, lássuk be, nem túl kellemes. És valljuk be, akinek nincs igénye a testmozgásra, vagy más jellegű problémája akad ezzel, az eddig is, ezután is meg tudta és meg fogja oldani, hogy – legalább részben – kibújjon a nemszeretem testmozgás alól. Erre való a felmentés szülői kérésre, vagy mert fáj a hasa, haja; hivatalos, átöltözős órákon az otthon „felejtett” felszerelés. És ezt leggyakrabban épp azok a gyerekek játsszák el, akiknek a legnagyobb szükségük lenne mozgásra, esetleg fogyásra. Talán épp a hamis – vagy nagyon is reális – testképükből eredő gátlások miatt nem szeretnek átöltözni, a többiek előtt ugrabugrálni. De ez csak egy újabb probléma azok közül, amelyeket a törvény nem old meg.

A testnevelők pedig, akik már eddig is maximális heti óraszámmal dolgoztak, fenntartói engedély és anyagi források híján majd nem kapják meg a plusz foglalkozásokért a túlórapénzt, annyira pedig senki nem gondolta végig ezt a jól hangzó elképzelést, hogy eszébe jusson: státuszokat is kell a munka mellé rendelni ahhoz, hogy a megnövekedett feladatmennyiséget el tudják végezni az intézményekben. Marad a testnevelésóra szerelemből, papíron. Ettől lesz egészséges a chipszen, tévé előtt felnövő magyar gyerek…

Szabó-Kovács Patrícia