Kezdjetek el élni!
Éhgyomorra, megfürödve, ruhátlan lélekkel, a temetőbe gyalog kell menni. Hogy míg odaér az ember ebben a mindig baljóslatú délutáni sötétségben, megteljen a belseje azzal, akire gondolni akar. És az út alatt komoly elszánással azon kell dolgozni, hogy a fejfa mellett ne a zokogás rázzon, hanem a felismerés: mi legalább még élünk.
Mert sok ám a gyászban a hiábavalóság: még élhetne, értelmetlen baleset volt, miért pont ő, kegyetlen az Isten, ártatlanul ment el, szép temetés, illő sírkő, ha visszatérne egy órára, bárcsak megölelhetném – ha van a halálban por és hamu, akkor e szavak azok. Nincs vigasz, kár keresni. A visszafordíthatatlanság hideg erejével, a mulandóság hatalmával megbirkózni képtelen vállalás. Ugyan mi gyógyíthatna egy szívet…? Mondják, majd az idő… És mégis, mit csinál az idő? Telik. Azaz megtelik egyebekkel: valaki mással, örömmel, mosollyal, olykor akár lánggal is; rakódnak a fájdalom gödrére az élmények, de alatta mindig kong majd az üresség. Éppen ezért a valaha volt szeretteink valaha volt életét a magunk javára fordítani az egyetlen okos dolog, amit tehetünk méltó emlékezésképpen.
A föld alatt nem tudósok, munkások, remek családapák, bölcs aggastyánok és fiatal nők nyugszanak, akiktől valaki elvette az életét, hanem mindannyiunk tanítói, akik számára véget ért az út. A nehézséggel persze nem árt számolni: a hozzájuk intézett kérdéseinkre a választ is nekünk kell megadni. Ha elég közel voltak hozzánk, tudni fogjuk, mit mulasztottak el. Megőrizni egy titkot. Vagy épp elárulni azt. Bevallani, hátat fordítani, megérinteni, pofon vágni, odaadni magát, ordítani sírás helyett, dönteni, hinni, akarni. Ha tanulunk az elmentek bátortalanságából, ha nem ugrunk el az élet elől, máris viszünk belőlük valamit tovább. Ami sose hal meg.
