Amikor az Ismerős Arcok hozza utánad az ünnepet

Elképzelem, ahogy otthon mondjuk a Jerikó utcán megy hazafele az átlag debreceni, és csendesen magába mélyedve tiszteleg az 56-os hősök előtt. Akik puszta kézzel oda mertek állni a hazugságra és félelemre építő birodalom elé, és lecserdítettek neki egy irtózatos nagy pofont. Az önbecsülés, az igazság és a szabadságszeretet pofonja nagyot dörrent, Európa és a világ tisztelgett, aztán a birodalom visszavágott.

Visszavágott, de mégiscsak ez volt a legutolsó közös szívdobbanásunk, és nem is volt oly rég, gondolhatja a Jerikó utcai, bizony van mit tanulni belőle. Elég csak megnézni a YouTube-on a korabeli felvételeken az emberek hihetetlenül tiszta és ragyogó tekintetét. Vagy elég elolvasni Molnár V. József néplélekkutató önéletrajzi írását ezekről a napokról. Egyetlen egy holmihoz nem nyúltak az emberek a napokon keresztül ablak nélkül tátongó kirakatokban; egy ízben pedig a szeme láttára vágtak pofon egy alakot, aki zsidózással kezdte volna megbontani a forradalmárok közötti egységet.

Ezeket is gondolhatná hazafelé menet az átlag debreceni, de valószínűbb, hogy inkább az esti BL-meccsekre és a behűtött sörre gondol, miközben igyekszik kiélvezni az utolsó melómentes napot.

Nincs ebben semmi különös, jómagam is inkább az este rám váró otthoni dolgokra gondolok 220 kilométerrel arrébb, ahogy a 105-ös busz keresztülvisz a pesti utcákon. Amit a hétvégi műszak közben a híreken át kaptam az ünnepről, abban nem volt semmi emberi. Egy pillanatra sem kaptam kedvet, hogy bármelyik ünnepségbe is belenézzek.

Aztán az egyik tér megállójában arra riadok, hogy a busz hosszasan berreg a nyitott ajtókkal, mintha esélyt akarna adni. A téren zászlós tömeg, a fülembe nagyon ismerős zene kúszik, de nem mozdulok, az ajtó még mindig berreg. Az Úristen ez egy Práder Vilmos-szóló! ütem után még mindig nem mozdulok, elkönyvelem, hogy körülbelül most fog bezáródni az ajtó. De a berregés még mindig kitart, valószerűtlenül hosszan, én pedig kirepülök az ajtón.

Ismerős, ismerős a zene, mert Ismerős Arcok! Az pedig, hogy melyik párt rendezvényén szól ,számomra teljesen mindegy, akár a Dögevő Katicabogarak ünnepségére is bemennék. Rég se nem olvadok, se nem hergelődök egyik blablabla hallatán sem, viszont szemlélődök, fülelek, ha van mit.

Az ünnep itt kezdődik el számomra. Ezt rögtön tudom, ahogy nyugtázom Nyerges Attila bőrdzsekis kiállását, rég nem látott lendületét és a zenekar tökéletes hangzását. Nyolc éve követett zenekarom itt most hihetetlenül elkapta a fonalat (PráderVili az égig repkedve ugrál a szólók közben, ilyet se láttam még!), és hála Istennek jópár számon át viszi, viheti, hagynak neki időt, és kétszer vissza is tapsolják.

Nem történik semmi különös, csupán annyi, hogy az emberek a magyar zászlókkal a kezükben végre olyan üzenetekre és gondolatokra hangolódnak, amikre egy Ünnepen kell. A 26 féle ilyen-olyan ünnepségre szabdalt magyaroknak együtt kellene most itt állnia, és hallgatnia a Dolog, a Játsszuk el, az Itt jártam és a Nélküled csendülését és zendülését.

Egy baráti jobb, mely feléd mutat, fogadd el végre, és keressünk kiutat. Ilyen egyszerű és nagyszerű. Csak pár százan hallgatjuk, és énekeljük, de pont elég ez, hogy felerősödjön, és szétterjedjen. Látom is hazafelé az emberek mosolyán a 105-ös ablakából, miközben a Lánchíd járókelői közt kisilabizálok egy Bodajk majd egy Várpalota feliratú táblát az alkonyatban.

HeGergAnd