Benedict Cumberbatch a vadnyugaton is megállja a helyét
Sokan az év filmjének tartják A kutya karmai közt (The Power of the Dog, 2021) című filmet, ami több szempontból kilóg az utóbbi években megszokott filmtermésből. Először is azért, mert western környezetben játszódik, másodsorban pedig a hangvétele és visszafogottsága miatt. Ennek ellenére a Netflixen már elérhető alkotás igencsak szép szakmai sikerek elé nézhet, a kritikusok égre-földre dicsérek.
A történet 1925-ben játszódik, Montanában. Egy testvérpár, Phil Burbank (Benedict Cumberbatch) és George Burbank (Jesse Plemons) jelentős nagybirtokkal rendelkeznek, igencsak jómódban élnek. Egy nap marhákat hajtanak át egy faluba, ahol George megismerkedik egy nővel, Rose Gordon-nal (Kirsten Dunst). A nő egy fogadót vezet a fiával, Peterrel (Kodi Smit-McPhee), és nemrég veszítette el a férjét. George és Rose végül összeházasodnak, a férfi hazaviszi a nőt, amit Phil nem néz jó szemmel. Később pedig csatlakozik Peter is, aki felfedezi Phil nagy titkát.
A kutya karmai közt western díszletek között játszódik, azonban ez csak a külcsín: valójában erőteljes pszicho- és karakterdráma, amely még krimielemekkel is kiegészül. A western olyan erős műfaj, amelynek már csak ha a toposzai (helyszín, konfliktus, cowboy) megjelennek, akkor egyértelmű, hogy mivel van dolgunk. A film rendezője, Jane Campion (A zongoralecke, A tó tükre) azonban kíméletlenül elkezdi lebontani a megszokott western elemeket.
Az alkotás sokkal inkább tekinthető emiatt anti-westernnek, amelynek célja nem a zsáner fő elemeinek (például a vadnyugat meghódításának romantikus ábrázolása), hanem azoknak egyfajta demitizálása. Az elmúlt években több ehhez hasonló kiváló filmet láthattunk, ilyen volt a Jesse James meggyilkolása, a tettes a gyáva Robert Ford (The Assassination of Jesse James by the Coward Robert Ford 2007), vagy az ausztrál Az ajánlat (The Proposition, 2005).
A demitizálás fontos eleme, hogy a történet már az 1920-as években játszódik, amikor is vadnyugat meghódításának vége, és beköszöntött a modern világ. Emellett a filmben nemhogy a westernek szerves részét képező párbaj hiányzik, hanem úgy általában az akció nincs meg benne. Jane Campion rendezése rendkívül kimért, sokkal inkább a karakterek közti, szép lassan kibontakozó viszonyokra teszi hangsúlyt.
A lassú tempóból következően a rendező finom utalásokkal és szimbolikával meséli a történetet. Ennek a rendezésnek hála apróságoknak tűnő események – például egy nyereg megsimogatása – feltöltődhetnek akár szexuális utalással is. Utóbbit azért fontos kiemelni, mert a western műfaj alapjának számító maszkulinitást és a férfiasság mivoltát is megkérdőjelezi a film. Jane Campion rendezése azért is kiváló, mert nem harsányan, hanem finom eszközökkel keveri össze a műfajokat. Amíg a házon kívül úgymond „zajlik egy westernfilm”, addig bent kemény pszichodráma történik, amiben Phil folyamatosan vegzálja Rose-t, majd később Petert.
Ennek a csúcsjelenete, amikor Rose játszik a zongorán, majd Phil elkezdi ugyanazt a bendzsóján, és végül elnyomja a nő játékát. Campion mindvégig érezteti, hogy ez az elnyomás milyen borzasztó, és a néző is érzi – ennek a feszültségnek valamikor robbanni kell. Mégsem ez történik: a rendező onnan viszi el egészen más irányba filmet, amikor Peter hazaérkezik.
A pszichodráma megmarad, viszont kiegészül valami jó értelemben vett bizarr kapcsolattal Phil és Peter között, ahol nem lehet eldönteni, mégis mire megy ki a játék. Ennél a pontnál kezdődik A kutya karmai közt talán legfontosabb pontja: Phil karakterének súlyos drámája. Mindenesetre annyit érdemes megemlíteni Phillel kapcsolatban, hogy macsó figura, aki azt a vadnyugatot képviseli, ami a cselekmény idején már szinte nem létezik. Keménykezű, férfi attribútumokkal felruházott karakter, aki külsőleg magabiztosnak és erősnek tűnik, azonban ahogy a filmben haladunk előre, olvad le róla ez a máz. Csodálatos kontrasztban van a testvérével, aki Phillel szemben már autóval jár, öltönyt visel, és kevésbé vesz részt a birtok fizikai munkával járó ügyeiben.
Philen kívül Jane Campion jól mozgatja a többi figurát is, bár itt lehet némi kivetnivaló az alkotással kapcsolatban. Peter egyértelműen pozitív pont, egy igencsak árnyalt, különleges karakter, és egy ideig elmondható ez Rose-ról is, azonban a film egy idő után nem tud róla újat mondani. Leginkább azonban George az, akit kivon a filmből Campion – bár dramaturgiai szempontból magyarázható ez –, viszont a film elején tapasztalt testvérek közti viszony teljesen megszűnik.
Nagyjából ebbe lehet belekötni, meg talán abba, hogy kicsit feszesebbé tehette volna, sűríthette volna az eseményeket Campion, bár szó se róla, élvezet volt nézni, ahogyan parázslik a feszültség. Egyébiránt a film utolsó harmadában felgyorsulnak az események, izgalmakban és meglepetésekben is bővelkedik a cselekmény, és itt hoz be a rendező néhány krimi elemet az alkotásába.
A kutya karmai közt Phil figuráján keresztül a nemcsak a maszkulinitás kérdéséről regél, hanem magáról a vadnyugatnak a végéről, ahol a természettel közelebbi kapcsolatban élt az ember. George és új családja már városi emberek, nem véletlenül szenved Rose a birtokon, és nem véletlenül tölt több időt George a városban, mint a saját földjén. Phil viszont a természetben, a fizikai munkában teljesedik ki. Olyan figura ő, aki a közelben lévő tóban fürdik a kád helyett. Érdemes kiemelni az alkotással kapcsolatban Campion rétegzett forgatókönyvét, valamint a film erőteljes atmoszférájának egyik alapkövét, a sejtelmességet és feszült hangulatot biztosító zenét, amit a Radiohead gitárosa, Jonny Greenwood jegyez.
A film egyik legnagyobb erénye azonban Benedict Cumberbatch. Szinte hihetetlen, ahogy a brit színjátszás egyik legnagyobb Shakespeare-színésze átlényegül egy igazi, déli, macsó amerikaivá. Cumberbatch fantasztikusan hozza felszínre figurájának egyre mélyebb rétegeit, szinte látjuk, ahogy izzik a felszín alatt valami, amit rejteget, de Peter segítségével egyre jobban megmutat. Mellette abszolút főnyeremény a feminin Petert alakító Kodi Smit-McPhee, aki remekül hozza az egyszerre szánalomraméltó, esetlennek tűnő, a maga módján mégis ravasz karaktert. Kirsten Dunst szintén jó Rose szerepében, ahogy Jesse Plemons is, bár ő kevés játékidőhöz jut.
A kutya karmai közt elementáris film, amit viszont inkább a szerzői alkotások kedvelői fognak szeretni. Nem tucatfilm, amit az ember megnéz a moziban, aztán szinte azonnal elfelejti. Az emberben valószínűleg dolgozik még napokkal később is, hiszen olyan színvonalú művészi alkotás, amelynek a befogadása hosszabb időt vesz igénybe.
Gaál Csaba
