Piszkítótűz, avagy az egyik fő gond hazánkban is, hogy a marhák szentek

Túléltük a karácsonyt, de még vár ránk az újévi boltzár, és akkor jut majd csak eszünkbe, hogy ezt akkor most kinek is köszönhetjük; de már nem tudunk megköszönni semmit sem, a Fidesz novemberre időzített kongresszusára elfelejtettünk jegyet váltani a nagy mikulásváró sietségben. Pedig megadták a módját, erődemonstrációnak is beillett a Hungexpo területére összekürtölt békeülés, hiszen a sajtósokkal együtt több küldött tapsolt, éljenzett, szavazott, mint egy átlagos, hazai Loki-meccsen szurkolóink serege a vendégszektor bázislátogatóit is ideértve.

A vegyes összetételű, zárt alakzatban érkező, beülésre jogosult résztvevők képernyőn keresztül is tarka képet mutattak: a frissen maturált versenyzőktől kezdve az olyan jeles nagyvállalkozón át, aki 30 éve még olyan vonalas volt, hogy a határozott névelőt is elvtársnak szólította. Az idő azonban nagy úr; Indiához hasonlóan az egyik fő gond hazánkban is, hogy a marhák szentek, mondotta volt a még fiatal Moldova; a hatalom fenekét pedig nyilván nem lehet azzal az illúzióval nyalni, hogy aranyeret okozunk neki. Több mint húszan felszólaltak, mindenki elküldte Brüsszelt a moszkvai anyjába, Kövér feloldotta a genderháborús tűzszünetet, Lázár mondott valamit az ifjú törekvőkről, majd a Főnök beszéde előtt kereket oldott; az ember végül is nem viheti el egyszerre a töviskoronát és a harminc ezüstpénzt; ő már a Rogánnal vívott párviadal során rájött, hogy a díjakat nem a galambok, hanem a galambászok kapják.

Orbán tirádás szónoklata nem különbözött a szokásostól, néha se hal se hús, máskor meg olyan „vakulj magyar, ne láss tót” felütéssel, szöszmötölt egy keveset az áfával, majd bejelentkezett 2028-ra is nemzetvezetőnek, még szerencse, hogy Gáspár fiát nem szavaztatta meg kormányzó-helyettesnek.

Az alelnökök is hozták a papírformát: Pelczné (?) Gállné (?) maradt a régi kvartettből, az orbáni rosszallást kiváltó fiatal fickándozás ellenére befutó lett Gulyás honvéd, Kubatov ívelt középre a Fradiból, és Németh Szilárd is beszédült a birkózói szőnyegről és már megint úgy nézett ki, mintha a bába fürdette volna meg utoljára, kész csoda, hogy nem ragadt oda a székhez. Consummatum est – elvégeztetett; ezekről értesülhettünk a sajtón keresztül, s nem maradtunk le arról, amit pedig nagyon vártunk. Jelesül, hogy a migránsprobléma sikeres kezelésén túl szó esik majd az év eleji mélypontot jelentő működési zavarokról is. A polgári körök partvonalon túlra helyezéséről korábban már elzengtük énekünket; napjaink ideális szavazópolgára és kormányzati tisztviselője az a lúzer, akinek későn szóltak, hogy a házibuli mégsem jelmezes lesz.

A felső utasítás kritika nélküli végrehajtása ugyanis nem igazán viszi előre dolgainkat, pedig már Churchill is belátta, hogy „a hatalom önteltté tesz, kihozza belőlünk, és egyúttal felnagyítja hibáinkat”. A „vezérelvi” irányítási rendszerben a vezető saját magánál gyengébb képességű emberekkel veszi magát körül, ezért ezt a módszert csakis önálló alkotóképesség híján lévő bürokratákra lehet építeni.

Évezredes tapasztalatok bizonyítják, hogy a legegyszerűbb feladat a döntések meghozatala, a legnagyobb felelősséggel járó és legösszetettebb szakmai munkát pedig a döntések előkészítése igényli; nyilvánvaló hogy az Orbán-kormány tagjainak ez a terület a leggyengébb pontja. A Századvég morbid titánja valószínű az igazságot mondta ki, amikor úgy fogalmazott, hogy „a politika a pillanatnyi döntések művészete”. A reménytelenség hal meg elsőnek, mert ezt nap, mint nap tapasztaljuk, mint amikor a „cári ágyú filozofál”. A minisztériumi vezetők fejéből folyamatosan kipattanó ötletrohamok minden előkészítés és egyeztetés nélküli gyakorlati megvalósítása történik, hogy azután a következménnyel már senki se törődjön. Néhány példa a közelmúltból: a visszavont internetadó, az elő nem készített, összezagyvált autópályadíj, a vasárnapi boltzár, a tervezett, megalázó drogteszt, a stadionépítésekkel kapcsolatos káosz, majd az egészet megkoronázó, öndicsérettől csöpögő „a reformok működnek” óriásplakátok.

Azt is még időben fel kellene ismerni, hogy a Fideszre szavazók átlagos intelligenciaszintje jelenleg jóval magasabb, mint ami a kormánytagok jelentős részénél tapasztalható, ezért több szerénységet és több alázatos szorgalmat igényelne az istenadta nép. Hasonlóan öngyilkos jelenség a gyevi bírók egyre gátlástalanabb korrupciója, a törvényen kívüli szerencselovagok elszaporodása és döbbenetes gazdagodása, a Felcsútról Ibizán át közlekedő kisvasút meghosszabbítása Acapulcóig. A „senkit nem fogunk az út szélén hagyni” hazugsága, hiszen több intézményből kiebrudalták azt a szakértői gárdát, amely mindvégig megpróbált politikamentesen szakérteni, s a személyes fájdalom és kiábrándulás mellett családok tízezreit fordította a mostani kurzus ellen.

Mindezek ellenére a pillanatnyi ellenzék már Kövérnek is soványka, egyelőre – önhibájukból – csak Shakespeare-ben bízhatnak: „Ilyen szörnyű fekete felhők nem tisztulhatnak meg vihar nélkül”. Itt van az utolsó utáni pillanat a mélyreható és átfogó változtatásokra, mert az előzőekből nem egy újabb kétharmados győzelem következik. Vagy folytassa felség, turkáljon tovább az agyakban, be lehet vezetni újabb futballpálya-modellt, kizárni a szellem világából a lámpagyújtókat, Kosztolányit, mert varangyokat kínoz, Jókait, mert osztrákellenességével aláássa az európai integrációt, Gárdonyit, mert agresszívnek mutatja be a NATO-szövetséges törököket, József Attilát, mert azt hazudja, hogy a villamos álmában csönget egy picit. Pedig nem is igaz.

Szalmási Nimród