Szegénykórházban jártunk

Szegénykórház nyitotta meg kapuit a fővárosban június 23-án. A budapesti József nádor téren mutatják be a mai kórházi körülményeket, amiben dolgoznak és – fogalmazhatunk így bátran – élnek a demonstrációra készülők. A főállású egészségügyi dolgozók ezt az üzemet is maximális lelkesedéssel viszik: 12 órás műszakokban váltják egymást nappal és éjszaka. Így hát műszakváltás, átadás-átvétel, ügyeletvezető, de még lázlapok is vannak. A helyszínválasztás sem véletlen: itt található a Nemzetgazdasági Minisztérium. 

Egy pénteki napon látogattam el a kórházba, ahol egy egész délutánt töltöttem; úgy gondoltam, a leghitelesebb akkor leszek, ha magam is vállalok egy műszakot. Végtelen szeretettel fogadtak és szombat éjszakra már be is írtak mint műszakis kollégát. (Voltam én már éjszakás, nem aggódtam). Átvettük a műszakot, és mint minden rendesen ápoló, benzinnel indítottunk (kávé). Mint ha ezer éve ismernénk egymást... Első látogatónk egy fiatal pár volt, a hölgy egészségügyben dolgozik, így újdonságot nem tudtunk mutatni neki. Párjával azért érkeztek a fővárosba, hogy munkát, megélhetést keressenek a vidéki életet hátrahagyva, ami nem kis lépés; fontosnak tartották, hogy meglátogassanak minket.

Meglepetésemre szó sem esett politikáról, rendszerről, arról, hogy miért is vagyunk itt. Minden jó érzésű ember tudja, hogy az egészségügy az utolsó óra utolsó percében jár, nincs mire várni, elfáradtak, elfáradtunk, elég volt. A szégyenletes kórházi körülmények, a megalázóan alacsony fizetések, a ki nem fizetett túlórák több mint égető problémát jelentenek. Megdöbbentő volt hallani, hogy mindezek ellenére még mindig a betegekért, ápoltakért aggódnak a legjobban.

Szó esett arról is, mivel foglalkoznak másod-, harmadállásban. Diplomás ápolónők takarítanak, gyakorlatilag mindent elvállalnak, hogy boldoguljon a család. Ha ezek az emberek elérik, hogy ismét megbecsüljék őket, elismerjék nélkülözhetetlen munkájukat mind anyagilag mind erkölcsileg, előrébb jutunk, bár a széthullott családokat már nem lehet visszahozni. A gyerekek, akik a jó éjszakát helyett azt tanulták meg először, hogy anya már megint csak reggel jön haza... – ezekre a sebekre nincs gyógyszer, tapasz. Hogy a műszak végén az ágyamon kívül én bárhova is menjek, elképzelhetetlen számomra. Az én műszakom azonban nem aludni ment, hanem anyának lenni, takarítani... hihetetlen!

Július elsején az egészségügyi dolgozók a Parlament előtt virrasztanak összefogva, hogy hallja már meg valaki a néma kiáltásukat. Mert azt is megtanultam, hogy akik beteg embertársainkat ápolják, nem kiabálnak, nem panaszkodnak, csak mosolyognak és mindig kedvesek, mert ez a legtökéletesebb gyógyszer a világon. Ennek a végtelen erőnek és hatalmas tűznek soha nem szabad kialudnia, de most ezt a tüzet mindennél jobban táplálni kell.

Monster

Galéria