Zsákutcában a debreceni férfi kézilabda?
Lassan nincs olyan látványsport, amelyben Debrecennek ne lenne csapata a legmagasabb osztályban. Kis túlzással egyetlen kivétel akad csupán: a férfi kézilabda. Hiába a komoly múlt, elég, ha csak a Debreceni Dózsa 1975-ös bajnoki címére gondolunk, úgy tűnik, az egyik legnépszerűbb sportág zsákutcába került a városban. A DEAC együttese az utóbbi években az NB II. és az NB I/B között „liftezik”, de a szurkolók által annyira várt élvonalbeli szereplés nem akar összejönni. A csapat idén újra kiesett a másodosztályból, így az NB I. ismét távolabbra került, ráadásul a feljutás kiharcolása most nehezebbnek tűnik, mint két évvel ezelőtt. Bíró Imre vezetőedzőt, a DEAC kézilabda-szakosztályának szakmai igazgatóját kértük értékelésre.
Nagyon meglepte, hogy végül kiesett a csapat?
Bíró Imre: Már a bajnokság közben is többször meglepődtem az eredményeinken, de azért arra nem számítottam, hogy a végén kiesünk az NB I/B-ből. Voltak arra utaló jelek, hogy nem úgy mennek a dolgok, ahogy szeretnénk, de a kiesés alapvetően nem volt benne a pakliban.
Mégis mi vezetett idáig?
Bíró Imre: Figyelmeztető jel volt, hogy míg a szoros meccseket korábban meg tudtuk nyerni, idén ezeken sokszor egygólos vereségeket szenvedtünk, gyakran nyert állásból veszítettünk, és persze a legkiábrándítóbb az volt, hogy olyan meccseket is játszottunk, ahol esélyünk se volt a pontszerzésre.
Pedig sokan már arról beszéltek, hamarosan nem a Vecsés vagy a Békés lesz a DEAC ellenfele, hanem NB I-ben a Veszprém meg a Szeged…
Bíró Imre: Óva intettem mindenkit attól, hogy túlzott elvárásai legyenek a csapattal szemben. Bár igaz, hogy az új igazolásaink magasabb osztályból érkeztek, de ez önmagában még semmire sem garancia. Menet közben kiderült, hogy ők is csak földi halandók, betegség, sérülések miatt nem mindig számíthattunk rájuk, és bizony az is világossá vált a többiek előtt, hogy ezek a játékosok is tudnak nem csak jól, de rosszul is játszani. A DEAC abból a szempontból egy különleges csapat, hogy nálunk mindenki kötődik a városhoz. Vagy azért mert az egyetemen tanulnak, vagy azért, mert a kézilabdázás mellett a személyes egzisztenciájuk, a családjuk Debrecenhez köti őket. Ez a társaság létrehozott egy olyan közeget, amelyben maximális tudtak teljesíteni a játékosok, akik jól tolerálták egymás civil, egyetemi, családi elfoglaltságait. Mindenki tisztában volt azzal, hogy ha valaki nincs ott az edzésen, akkor az nem azért fordul elő, mert el akarja lógni a munkát, hanem azért, mert a civil életben olyan feladata van, ami az ő épülését, egyéni fejlődését szolgálja. Ezt mindenki tiszteletben tartotta, és ezért is lehettünk sikeresek. Az idei szezonra ez annyiban változott, hogy az új igazolások jelentős tapasztalattal a hátuk mögött érkeztek hozzánk. Balázs Sándor Komlóról, Rédei István Egerből, Fábián Vince Nyíregyházáról, Boros Tamás pedig Budakalászról igazolt a DEAC-hoz. A többiek pedig úgy gondolták, velük biztos jól szerepelünk majd. Ettől aztán talán kicsit el is kényelmesedtünk, és a tétmeccseken nem azt kaptuk vissza, amit a felkészülési találkozók mutattak. Ehhez jöttek még a betegségek, sérülések. Elég, ha csak annyit mondok: a jobbszárnyon bevethető mind az öt játékosunk kiesett, így szélen például vagy a beálló István Péter vagy a balszélső Péter Dominik játszott. Sokszor nüanszokon múlott egy-egy siker. A Fradi ellen például mindössze nyolc játékossal tudtunk kiállni, mégis sokáig vezettünk, a végén azonban kikaptunk. A Cegléd ellen, amely azóta feljutott az NB I-be, nyerni tudtunk, és az alapszakasz második helyén végzett Salgótarjánt is legyőztük itthon, idegenben pedig egy góllal maradtunk alul.
A célkitűzés a felsőházba jutás volt, ami a biztos bennmaradást is jelentette volna egyben. A pesszimistább szurkolók már ősszel azt mondták, hogy ez nem jön össze…
Bíró Imre: Pedig akkor még volt rá esélyünk. Nem gondoltam, hogy diadalmenet lesz számunkra a bajnokság, de azt se, hogy vesszőfutás. Szerintem bőven tettünk annyit, hogy bennmaradjunk, de persze utólag ennek már semmi jelentősége nincs, hiszen a megszerzett pontjaink száma ezt nem igazolta vissza. Spanyolországban volt egy edzőm, akit különösebben nem kedveltem, de egy dologban igazat kellett adnom neki. Azt mondta: a bajnokság mindig igazságos. Még ha fáj is, de tudomásul kell vennünk, hogy ennyit tudtunk összehozni.
Gondolom, nagy csalódásként élte meg a kiesést…
Bíró Imre: Nem tagadom, fejbe vágott rendesen, de ettől még tény, hogy nem sikerült bennmaradnunk. Az eredménytelenség mindig az edző „sara”. Nyilván másnak is van benne felelőssége, de az edző én voltam.
Ezek szerint nem folytatja?
Bíró Imre: Edzőként biztos, hogy nem.
Van-e már jelölt a kispadra?
Bíró Imre: Egyelőre keressük a legjobb megoldást. Jó lenne minél hamarabb megtalálni a megfelelő szakembert, mert a játékosok is szeretik tudni, kivel kell majd együtt dolgozniuk. A DEAC ilyen szempontból speciális helyzetben van, hiszen aki egyetemista, annak időnként be kell járnia az órákra, dolgozatokat kell írnia, így nem mindig tud ott lenni az edzésen. Ugyanez igaz azokra is, akik a munkahelyi elfoglaltságuk miatt kénytelenek távol maradni egy-egy tréningtől. Ezek a játékosok nyilván attól teszik függővé a folytatást, hogy az új edző vajon tolerálja-e ezt.
Kik azok, akik biztosan távoznak?
Bíró Imre: Tóth Máté és Péter Dominik máshol folytatja, többek maradása pedig az új edző személyétől függ, pontosabban attól, amit az imént említettem. Aki átveszi a csapat irányítását, hajlandó-e figyelembe venni a játékosok más irányú elfoglaltságát is.
Ha NB I-es álmokat ne is kergessünk egyelőre, de valahogy vissza kellene jutni legalább a másodosztályba…
Bíró Imre: Ez lenne a cél, de egyáltalán nem lesz könnyű.
Korábban is volt már a DEAC ilyen helyzetben, és akkor egyből sikerült a visszajutás.
Bíró Imre: Igen, de akkor nem nagyon volt vetélytárs, rajtunk kívül egyedül talán a Füzesabony szeretett volna feljutni. Most viszont a Mezőkövesd, a Miskolc, a DVTK és a Nyírbátor is az NB I/B-be vágyik. Kell egy új edző, egy koncepció, amely előremutat. Cél, hogy azok a fiatalok, akik az NB II. Északkeleti csoportjában játszottak, és harmadik helyen végeztek, a jövőben is játéklehetőséghez jussanak, de ha ütőképes, feljutásra esélyes csapatot akarunk, akkor erősíteni is kell. Az eddigi koncepciónk egyébként az volt, hogy az NB I/B-ben szereplő csapat mellett a megyei bajnokságban két együttesünk szerepelt, és a fiatalok az NB II-ben erősödjenek, szerezzenek tapasztalatot. Hozták is az elvártakat, hiszen a harmadik helyen végeztek, és emellett az első osztályú ifjúsági bajnokságban is bronzérmesek lettek. Úgy tűnt tehát, hogy működik a tervünk, de ebbe most „belerondított” az első csapat kiesése.
A Debreceni Egyetem csapatai közül alig van már olyan, amelyik ne a legmagasabb osztályban szerepelne. Elég csak a kosarasokra, a hokisokra vagy a futsalosokra gondolni. Az egyik legnépszerűbb sportágon, a férfi kézilabdán meg mintha valami átok ülne. Mi hiányzik? A pénz vagy az akarat?
Bíró Imre: Szerintem az egyetem vezetése részéről a szándék megvan, és azt gondolom, hogy normális keretek között az anyagi feltételei is meglennének az NB I-nek. A gond inkább azzal van, hogy a magyar kézilabdázás berkein belül a DEAC stratégiája valamiért nem vonzó. Sokaknak nem szimpatikus az a modell hogy tanulás vagy munka mellett sportoljanak. A jó játékosok általában nem ezt az utat választják, a civil életben való előrehaladást nem tartják fontosnak. Ráadásul aki ma itthon egy egyeneset tud dobni a labdával, azt hiszi magáról, hogy profi játékos, és az ehhez dukáló profi fizetésre tart igényt. Nálunk mindig mindenki időben megkapja a pénzét, igaz, töredékét annak, mint amit akár egy NB II-es élcsapatnál, ahol viszont lehet, hogy menet közben mégis csak kiderült, hogy hiába az egyezség, nem annyi az annyi. A DEAC stratégiája azoknak a játékosoknak tetszik, akik a kézilabdázás utáni életüket is tervezik, és a jövőért a jelenben hajlandóak kevesebbel is beérni.
Takács Tibor
