Telefonos vetélkedő
Szinte a szemünk előtt válik világsztárrá Tom Hardy, ez a macsós, kicsit bumfordi mozgású brit színész, hiszen először a 44. gyermekben zártuk szívünkbe őt, majd a Mad Max című látványorgiában nyűgözte le az elvontabb filmek iránt kevésbé rajongó plázalakosokat is. Persze nem előzmény nélküli ő sem; kicsit korábban a Piszkos pénz (The Drop) hallgatag csaposaként vonta magára a figyelmet, de volt már különös álarcot viselő, gátlástalan bűnöző (A sötét lovag) és szikár fegyelmű szeszcsempész (Fékezhetetlen) is.
Valamikor azonban, úgy a Mad Max előtt két perccel, egy Steven Knight nevű rendező jóvoltából, készített egy nagyjából másfél órás műremeket, Locke címmel, amely szorosan illeszkedik kávézónk azon kiállított darabjai közé, amelyek érthetetlen módon elkerülték a magyar filmforgalmazók figyelmét; mi több még egy szimpla DVD-kiadásra sem futotta, kizárólag az online kölcsönzőkből hozzáférhető igazgyöngy. Márpedig igazgyöngy ez bizony a javából, a legszőrösebb szívű kritikus is kilenc és fél ponttal jutalmazta a tízes skálán.
Műfaji besorolását tekintve ez nem is igazán thriller, inkább amolyan kamaradráma; Hardy este kilenckor egy betonkeverő telepen csizmáját lerúgva beszáll a kis BMW-be, és elindul látszólag hazafelé, és a film második percében elkezd telefonálgatni. Nagyjából ekkor lesz rajtunk úrrá a jeges rémület; ebben a moziban ki sem szállunk az autóból, Tom Hardy lesz az egyetlen útitársunk, az ő telefonbeszélgetéseinek és az abból kiszűrhető eseményeknek leszünk szem- de inkább fültanúi. Ennyi.
Az általa alakított karakter Ivan Locke története ez, ami egyben szójáték is, hiszen be van zárva (locked) az autójába. A nagy kérdés az, hogyan töltik fel ezt a limitált premisszát filmes jegyekkel, élettel, feszültséggel? Hogyan bírják rá a nézőt arra, hogy egy pillanatra se lankadjon a figyelme, hogy úgy falja a film perceit, mint az autó sofőrje a kilométereket? Sikeresen. Úgy ülünk a székünkbe fagyva, mintha Hardy mellett szorítanánk a biztonsági övet az anyósülésen, s hallgatnánk, ahogyan beszél a feleségével, kórházi munkatársakkal, s közben instruálja kollégáit is. Egyre feszültebben, amiről többet nem is illik mondanunk, csak ámulunk és bámulunk, mert egy másfél órás út alatt annyi dolgot tud elintézni, amire nekünk nagyjából két hét sem lenne elég, miközben éppen összeomlik az élete.
Az a félelmetes visszafogottság, ahogyan Hardy a legkritikusabb helyzetekben is megőrzi hidegvérét hátborzongatóan lehengerlő, s persze volt már ő jó, nagyon jó, sőt zseniális, de ennyire átütő talán még soha. Részben személyéből adódóan, hisz az a típusú színész, akiről el tudod hinni, hogy míg odabenn atombombák robbannak, külseje meg se rezdül, kerüli a hivalkodó megoldásokat, nem hisztériázik, nem túrja a haját, nem rágcsál semmit, csak kimért hangon intézkedik, és a tekintetéből tudjuk kiolvasni, ahogyan lassan rádöbben, hogy nincs tovább. Az a fajta alakítás, amit ritkán ismernek el díjakkal, pedig nélküle nincs a film.
Locke ezúttal sem veszíti el látványosan a fejét - akkor biztos nem, amikor él a vonal, hisz mind családja, mind munkatársai szemében ő volt az alapzat, amire építeni lehet -, mi több, még akkor se nagyon, amikor csak egymaga ül a kormányába kapaszkodva, miközben körülötte egyre sebesebb az örvény, Köszönet a rendezőnek, hogy nem érzett késztetést, hogy olyannal dobja meg a történetet, ami Hollywoodban szinte kötelező: a főhős családját elrabolják, és 60 perce van arra, hogy ezt vagy azt a táskát leszállítsa a titokzatos telefonáló által megadott címre…nem, Steven Knight egy hétköznapi problémából, egy emberi mulasztásból, megbicsaklásból csinál központi témát, illetve ennek kijavítására tett reménytelennek tűnő, és éppen ezért bátor/naiv és nemes/kétségbeesett vállalkozásról.
Egy férfi, egy autó, egy út, egy házasság, egy hazugság, egy élet – írta dióhéjban az egyik kritikai portál. És az év színészi alakítása Tom Hardytól. Minden pillanata tökéletes.
SzN
