Szexet vagy életet!
Valami követ kéne fogni, jó laposat, aztán gondos célzás után hátba hajítani mindenkit, akik közreműködtek abban, hogy a nyári filmkínálat olyan legyen, mint amilyen lett. Bár kávézónk könyörtelen baristája egyik könyvkritikájában tudtunkra hozta – amolyan a lánynak mondom, hogy értse az anyja is módjára -, hogy a focit, az amerikai focit, a rockzenét, és a horrorfilmeket kifejezette utálja, mégpedig tartós intenzitással: a vendégek között helyet foglaló kezelőorvosok és gyógyszerészek tanácsára mégis kénytelenek vagyunk intő szóval fordulni népünkhöz. Itt van ez a - elnézést kérünk – horrorfilmnek beharangozott izé, a Valami követ című iszony, amelyet szinte valamennyi filmkritikus az évtized műfaji bravúrjaként, a zsáner koronázott királyaként emleget.
Nos, akkor haladjunk sorjában. A történet nem túl bonyolult: tessenek elképzelni, hogy valaki követi önöket. Eddig megvan? Az illetőt csak ün látja; mindenki más számára láthatatlan; a követők pedig nem sietnek, szinte csak vánszorognak, mint egy agyagszobor, s különböző alakban követnek: néha a sarki fűszeres, máskor egy érettségiző bakfis, vagy éppen Semjén Zsolt bőrébe bújva; ez utóbbi főleg vasárnaponként követ. Útjukat nem szegélyezi semmilyen akadály, a ház bármelyik részén be tudnak hatolni: szuszognak, hörögnek, kopognak, dörömbölnek, és ha ün mégsem tud elmenekülni, akkor még a trailer alatt tanácsos konzultálni egy közjegyzővel, mert személyes találkozás fennforgásakor a követőkből elkövetők lesznek, ami senkinek sem jó.
A kiszemelt áldozat látszólag tehát menthetetlen, aztán kiderül, hogy mégsem: szexuális együttlét során az átok átruházható a partnerre. Hősnőnk az ebben rejlő menekülési lehetőségeket messzemenően kihasználja; gyakorlatilag a teljes stáblistával lefekszik, s tényleg hullanak is az olcsó szex hívei, hősnőnket azonban változatlanul követik. (Nem spoilerkedés, de ennek a miértjére egyáltalán nem kapunk választ.)
Ettől még lehetne ez jó mozi, hiszen a felfokozott várakozás/várakoztatás, a suspense, a legjobb erényei egy jól megcsinált horrornak, - egy bizonyos Hitchcock nevű úriember egészen a tökélyre fejlesztette - erre viszont itt hiába várunk; úgy félóránként arrébb költözik a kis csapat, mert jaj, már megint közeledik valami lény.
A néző nem, de a kritikusok többsége azon elmélkedik, hogy valójában mi követi hőseinket? A közelgő felnőttkor, amely bekebelezi a felhőtlen ifjúságot? A gyerekkori traumák és visszafojtott rémálmok, esetleg tényleg maga a halál, amely előbb-utóbb tényleg eljön? A semmittevés démona, amely elpusztítja a léha fiatalokat? Ilyenekről szoktak filmeket készíteni, csak azokat távolról sem horrornak hívják, hanem általában független filmes alkotásnak, amely elhozza valamelyik független filmes fesztivál különdíját. Akkor pedig már mi szégyenkezünk a műítészek helyett, amikor a miatt örvendeznek, hogy a mozi mellőzi a hagyományos horrorfilmes ijesztgetések repertoárjának jó részét; teljesen kimaradnak például a sokkeffektek, a hirtelen vágások, a rémisztő maszkok. Mi van? Mintha egy akció-thrillert azért dicsérnénk, mert nincsenek benne autós üldözések, lövöldözések, leszámolások, pofonok, szadista hentelések.
Nem állítjuk, hogy feltétlenül az a jó, ha fehérre maszkírozott, üvöltő statiszták ugranak elő a ruhásszekrényből a legváratlanabb pillanatokban, vagy ha egy hosszú percekig mutatott tölgyfaajtót sikoltva tép fel egy beesett szemű öregasszony, és a néző a számtalan jumpscare hatására legalább háromszor végigfossa a bokáját. Ilyet nem mondtunk, de azért minimális igényt formálnánk rá, ha már horror. Az egyedüli dicséret most kivételesen a fordítókat illeti, akik a film eredeti címét – It Follows – bámulatos ötletességgel ültették át magyarra.
SzN
