Ő se jobb a Deákné vásznánál
Ha valakiről rosszat karunk mondani, korholni, vagy esetleg be akarjuk feketíteni, akkor mondjuk még manapság is, hogy ő sem jobb a Deákné vásznánál! Nagyon sok szólásunk szól személy, illetve helységnevekről, s ezekről még ma is nehéz kideríteni származásukat. Csak ízelítőül néhányat: “Most légy okos, Domokos!; Mást beszél, mint Bodóné, mikor a bor árát kérdik; Úgy él, mint Marci Hevesen; Egy állapotban van, mint a Samu nadrágja; Ott van, ahol a mádi zsidó; Pislog, mint a miskolci kocsonyában a béka; Okos, mint a tordai malac; Omlós, mint a tordai pogácsa és sorolhatnánk még tovább is.
A Deákné vásznáról még ma sem lehet megnyugtató történeti magyarázatot adni. Pálóczi Horvát Ádám is megpróbálta, szerinte abból ered, hogy “a Deákné vászna egyszer a földre esett és mindjárt szösszé lett. Erdélyi János is furcsa magyarázattal szolgált: “deákné, vagy falusi mesterné (tanítóné!) a férjét nevezte vászonnak, kit, mint ezt, meg is sulykolt néha korhelysége miatt”
Tény, hogy Deákné, vagy valóban deákné, vagyis tanítóné személye titokban marad, de az is tény, hogy ha létezett is, akkor még a XVI. század előtt kellett léteznie, mert ebből a századból már ismeretes ez a becses szólásunk. A tordai malacról is tudjuk, hogy középkori eredetű a legendája, miszerint az eladó ragaszkodott a sertés malackoráról, a vevő pedig már disznónak vélte. A vásár vége az lett, hogy a malac megszökött és visszament régi gazdájához, tehát ezért volt okos! Az omlós tordai pogácsa titka pedig az, hogy Torda híres városában sütötték a középkorban Erdély legomlósabb pogácsáját. De már Domokosról sem tudjuk, hogy miért volt okos és a Samu nadrágja egyenes.
A deákné vásznához hasonlatos szólásunk még ezrével akadt országszerte ( természetesen itt most Nagymagyarország az Ország!), sokuk végleg feledésbe merült. Hogy miért éppen Deákné vált országszerte ismertté, az a magyar nyelvjárások és a nyelvhasználat titka, amit még nem tudtak nyelvészeink megfejteni. Számos ilyen tréfás mondásunk is fennmaradt, ahogy már idéztem is néhányat, középkori származásuk igazolja azt a régi nyelvi tényt, hogy a hangutánzó szavak ismétlése, vagy egy helyi személyiségről, vagy településről szóló mondás az anyanyelvünkben rejlő humoros helyzetek és esetek népi megfogalmazása már a legkorábbi évszázadokban. O. Nagy Gábor MI fán terem? Című könyvében ebben az esetben is emlegeti a szlovák vagy német párhuzamokat, hajlamos olykor azokból származtatni egy szólás vagy mondás eredetét, de nem érthetünk egyet vele, hiszen valamennyi szólásunk, még a tréfásak is annyira jellemzőek a magyar népi humorra, amelyek egyben sajátossá avatják a magyar nép lelkét is. Gondoljunk csak a csűri-csavarja, szűri-szabja, óv-móg, lepi-lapi, ága-boga, tesz-vesz ikerszavainkra és az azokban rejlő humorra! A Deákné vásznánál tehát mégiscsak van jobb, s ez a magyar nyelvben rejlő népi humor.
Olvassa Charlie további bejegyzéseit a blog.civishir.hu oldalon.
