Nélkülözésből épített boldog valóságot Debrecenben

Nem volt felhőtlen gyermekkora Rostás Lászlónak: szülei, akikről ma sem tud semmit – de nem is érdekli a sorsuk – elhagyták, így nevelőszülőknél nőtt fel. Az alapvetően visszahúzódó, szűkszavú Toszy, ahogyan szerte Debrecenben ismerik, a tanulás mellett tánccal foglalkozott. Felszolgáló szakmát tanult, és egy siófoki munkavállalása alapvetően megváltoztatta az életét. Az addig csendes fiatalember barátkozósabb lett, konkrét célokat fogalmazott meg magának és elkezdett dolgozni értük. Ma Debrecen egyik legforgalmasabb bevezetőútja mellett áll büfékocsija, ahol szinte mindig vannak vendégek; és a gyorsételek mellett mosolyt, kedves szavakat és jó hangulatot kapnak. Közel két órát töltöttünk a büfé előtt, a beszélgetés azonban nem volt több 20 percnél. Hogy miért? Folyamatosan érkeztek vendégek Toszyhoz, aki míg készítette az ételeket, meleg teával kínálta őket és beszélgetett velük. Toszy korábban számos videót töltött fel a TikTokra, ahol rengeteg követője van. Egy ködös, szürke, kellemetlen időjárású, kora téli délutánon beszélgettünk életéről, terveiről, céljairól.

Cívishír: Hogyan tudná önmagát meghatározni? Mihez ért?
Rostás László: Az emberekhez! Hozzájuk értek a legjobban, mert tudom, mire vágynak például a vendéglátásban. Azt tudom nekik adni, amit én nem kaptam meg, amikor kicsi voltam. Például a kedvességet, az odafigyelést, a törődést. Rá kell érezni az emberek problémáira, beszélgetni kell velük. Kideríteni azt, mire is vágynak. Kicsit belépni az életükbe, és ezáltal könnyebbé tenni a világukat. Ha nekik könnyű, akkor nekem is az. Mindezt a vendéglátás, a tánc, és ha ezt jóval korábban kérdezi meg, akkor a lányok adják, adták meg nekem. Most már barátnőm van, komoly kapcsolatban élünk. Összességében tehát a kapcsolatteremtési képességem a fontos. Úgy érzem, könnyedén befogadnak akár teljesen idegen emberekből álló csoportok is. Hogy példát is mondjak, olyan közösségek is, amelynek tagjai régen utáltak engem. Úgyhogy a kapcsolatteremtés a legfontosabb.

Cívishír: Ehhez milyen belső tulajdonság kell?
Rostás László: Alkalmazkodóképesség az egyénhez, a környezethez, hogy ismerd fel a helyed a közösségben, ismerd meg a közösség tagjait. Tapasztalatom szerint vannak a szegény emberek, a majdnem szegények, a jó anyagi helyzetben lévők és a gazdagok. Jó anyagiakkal rendelkezett apa és anya, akik engem gyermekkoromban eltartottak. Én szegényen kezdtem, majd mentem, mentem és megyek, de nem akarok eljutni odáig, hogy nagyon gazdag legyek, hanem inkább a jó, és a jó anyagi helyzeten lévő emberek közé szeretnék kerülni. Azzal, hogy én magamnak megteremtettem valamit. Megmondom őszintén, nem jövök ki azokkal, akiknek anya meg apa alá tette a kocsit, a házat, az anyagi biztonságot. Csak olyan barátaim vannak, akik vagy olyan helyzetben vannak, mint én, vagyis dolgoznak azon, hogy jobban éljenek, vagy hasonló álmuk van, mint nekem, és el akarnak érni valamit.

Cívishír: Mi a vágya?
Rostás László: Egy franchise. Ennyi! Ismerjenek a világon sok helyen. A gyorsétkezdés büfékocsi csak kiindulási pont. Van egy barátom, a büfét vele csináltuk, saját kezűleg. Bármi is legyen, őt nem fogom kihagyni ebből. Tajta Attilának hívják, és minden egyes csavart ketten raktunk be. Abban mások is segítettek, hogy idehozzuk a járművet, de ahhoz, hogy ez elkészüljön, a négy kezünk kellett. És ha ő nincs, ez nincs meg, csak mondjuk három év múlva. Attila nagyon sokat segített nekem az anyagiakban, én pedig adtam hozzá azt, amit tudtam. Magam és az akaratomat. Nagyon sok mindenhez értek, és ez szerintem látszik.

Cívishír: Azt, amihez ért az élet kényszerítette ki?
Rostás László: Persze, magamtól tanultam. Mindig afelé mentem, ami érdekelt. Lehettem volna hentes is, az azonban nem vonzott. Nem tudnék olyan helyen dolgozni, ahová egyáltalán nem akartam menni. Például ha ugyanezt csinálnám, mint itt, azaz ételeket készítek, de azt egy konyhában kellene tennem, nem csinálnám, mert ott nincs kihez szóljak. Nekem ez kell, az emberek, a társaság, a beszéd. Pincér vagyok. És nekem az kell, hogy beszéljek a vendéggel, jókedvet teremtsek neki, és ha innen, a büfétől elmegy, akkor úgy tegye, hogy jól érezte magát. Hisz legközelebb ezért fog visszajönni hozzám. Elég csak három vagy öt perc, de az legyen jó! Amikor megcsináltam a pincérvizsgát, elindultam Siófokra egy papírral. Nagyon visszahúzódó gyerek voltam, aki nem mert szólni senkihez, de Siófokon azt tapasztaltam, hogy „legyél szabad”. A vendéglátásban is. Add önmagad! Ott a körülményekhez alkalmazkodva kénytelen voltam megtanulni, hogyan kell kommunikálni. Azt, hogy ismeretlenek is odajöttek hozzám, hogy „Szia barátom, hogy vagy, mi újság?”. Ha én ugyanígy odamentem másokhoz, közéjük valónak kezeltek, és ez jólesett. Innen tudom, hogy ez jólesik mindenkinek.

Cívishír: Elég sokoldalú. Itt már beszéltünk a vendéglátásról, de emellett táncol, táncot is oktat, sőt mondhatni TikTok-sztár…
Rostás László: Nem vagyok az, és nem is szeretnék az lenni. Én a TikTokot arra használom, hogy ismerjenek meg az emberek. Nem a tevékenységemet, nem azt, hogy van egy bisztróm, hanem engem, az embert ismerjék meg. Ez jólesik nekem és jóleshet még nagyon sokaknak. Már jártam úgy, hogy „Ó, egy fotót csinálhatunk?” kéréssel jöttek oda hozzám. Volt, amikor gyereknapra azért hoztak el egy fiatalt Tiszaújvárosból, mert egy közös fotót szeretett volna velem, ezt kérte ajándékba. Ez, bárkit kérdeznénk, mindenkinek jólesne. Én nem sztár akarok lenni, hanem ismert ember. Nem, mégsem ismert, elismert! Ha elismernek, akkor az nekem nagyon jó. És már lehet, hogy közel vagyok hozzá. A táncoktatás jelen pillanat szünetel, mert akkor nem lenne a büfém. Szeretnék visszatérni, de ahhoz, hogy azt meg tudjam csinálni, még építenem kell önmagam, a többi tevékenységemet is. A táncot egyébként nagyon régen, 14 évvel ezelőtt még egy tánccsapatban, Hajdúböszörményben tanultam. Egy versenyen voltunk, és ott megkeresett egy debreceni csoport, a Debreceni Freestyle Dance Club, áthívtak magukhoz. Szívesen mentem és azóta is ott vagyok.

Cívishír: Van hobbija vagy a munkája a hobbija? Egyáltalán, a munkáját illetően voltak nehézségei az életében?
Rostás László: Minden is a hobbim! Amivel tudok, azzal foglalkozom. Ami elém kerül, azt megoldom, még akkor is, ha nehezebben megy. Sőt, minél nehezebb, annál jobban élvezem. Nézze, ha van sok pénzem, nagyon gazdag vagyok, megoldok bármit pikk-pakk. De így, sok pénz nélkül nehezebb volt. Így még nagyobb volt a motiváció, amivel mindezt elértem.

Cívishír: Érezte az életében valamikor is hátrányát a roma származásának?
Rostás László: Igen, de csak a nevem miatt. Rossz híre van a Rostásoknak, de célom, hogy bebizonyítsam az embereknek, nem minden Rostás rossz. A származásom igazából nem zavar. Ez van, aki így elfogad, elfogad, aki nem, az nem.

Cívishír: Elégedett az eddigi életével?
Rostás László: Nem teljesen, hiszen az elismerésen, az elismertségen kívül hiányzik az, hogy megtanítsam azoknak az embereknek, akik ugyanolyan helyzetben vannak, mint én, hogyan kell a semmiből felépíteni önmagukat. Nem pedig a drogot vagy a piát választani. Na, ez hiányzik nekem! És még az hiányzik, hogy elvigyem ezt a büfékocsit egy olyan eseményre, ahol adhatok száz ingyen kaját. Akkor már boldog ember leszek! Álmom, hogy eljussak különböző helyekre, például oda, ahonnan ez a nyársa húzott hús származik, Törökországba. De azt majd kialakítom magamnak. És persze saját ház is kell.

Cívishír: Említette, van barátnője, nyilván lesz családja is. Gyermekeinek milyen értéket szeretne továbbadni?
Rostás László: Azt, hogy ne számítson másnak a véleménye. Az a legnagyobb dolog, hogy ne foglalkozz azzal, ki mit mond, csak magaddal törődj! Ennyi!

T.T.