Mondtuk, hogy isteni lesz Parov Stelar
Valaki mondta az este folyamán, és igaza volt: az Irie Maffia lehet lapos is, meg odaverős. Az utóbbit kaptuk tegnap. Azért valami tudás csak kell ahhoz, hogy világosban is feloldódjon egy nagyszínpadnyi tömeg. Vidám felvezető a Parov Stelar Band előtt.
Annak ellenére, hogy kutyamód fogadkoztunk, elfoglaljuk az első sort, fél órával a kezdés előtt már a másodikban is foglalni kellett az állóhelyet. Nyolcra már tele volt a tánctér, és már a hangolásra is bulizott a nép. Őszintén meglepett, mennyien tudják, mi készülődik. Parovék aztán a közepén kezdték, nem kellett előjáték. Lement az összes ugrálásra érdemes darab: a Libella Swing, a Matilda, az On my way és a többiek. Kezek-lábak a magasban. Végül is ezért jöttünk, nem?
Hiába próbálnánk szavakba önteni. Szerelmes filmet nézni vagy valóban megölelni a másikat, nem ugyanaz. Így van ez egy jó fellépéssel is. Persze az is egy megközelítés, hogy száz méterről nézed a színpad köré gyűlt tömeget, és idegesen belekortyolsz az italba a refrénnél, mert tudod: csak te nem engedtél még fel. Vagy bent élsz végig két impulzív órát.
A csúcspont az volt, amikor a zenekar énekesnője megosztotta velünk, hogy bár nyolc fárasztó óra volt az útitársuk, úgy érzik, mintha hazaérkeztek volna. Lélekben mi is így éreztük. Különben nem kedves gesztusnak tűnt, őszintén jól eshetett nekik a fogadtatás. Úgyhogy kaptak is olyan visszajelzést, amit nem sok helyen a világban. Vibrált itt az energia színpad és tánctér között: Parov, a zenekar és a közönség egymásra talált.
Ezzel csak egy gond van. Nehéz felülmúlni valamit, ami már megütött egy szintet. Kíváncsiak lettünk volna, hogy a Quimby mennyire fogja mindezt fokozni, de a szembejövő ismerősök és a meddő telefonos összecsörgések a T-Mobile sátornál vetettek partra. Anima Sound System, pont jó lesz ez nekünk!
Igaz, a számok nagyjából végig egy célt követtek: megtáncoltatni mindenkit. Semmi dub, semmi reggae. Pont, mint az új lemezen. Bár az emlékekhez viszonyítani is felesleges, attól még lehet jó, hogy ez már nem a régi Anima. Arra a ’68, a Tekerd és az Elég volt emlékeztetett. Na meg lehet vállat vonogatni, hogy Prieger Fanni nem Juci, a mi szívünkbe belopta magát.
Összességében pont az történt, amit vártunk: jókedvvel érkeztünk, és még többel tértünk haza. Holnap pedig – még utoljára – minden kezdődik elölről.
