Mihalik Andrással a válogatottságról, a DEAC-ról, Kanadáról, a magánéletről és a jövőről
Mihalik András, a DEAC jégkorongozója 21 évesen elérte, amiért hatéves kora óta küzdött: a hét végén bemutatkozott a felnőtt válogatottban. Mindenről határozott véleménye van, fiatal kora ellenére úgy nyilatkozik, mint egy profi kommunikációs szakember.
Cívishír: Most jöttél le a pályáról, a DVTK juniorjai elleni 8–1-re megnyert kupacsata felért egy edzőmeccsel? Egyáltalán tűzbe tud hozni egy olyan összecsapás, amikor előre borítékolható az eredmény?
Mihalik András: Minden mérkőzést komolyan veszek, ez a munkám része. Célként tűztük ki azt, hogy a Magyar Kupa négyes döntőjében akarunk szerepelni, és ahhoz ezt a feladatot is el kell végezni. Másrészt már csak azért is kell komolyan venni az ilyen mérkőzéseket, mert itt gyakorolhatunk olyan játékelemeket, amiket majd az erősebb riválisok ellen alkalmazhatunk, de azért is muszáj felpörögni, mert amikor papíron jóval gyengébb az ellenfél, akkor csak nekünk van veszítenivalónk – ha szoros meccset játszunk, akkor negatív kommentek sokasága zúdul ránk. Ami a legfontosabb: a közönséget az ilyen találkozókon is ki kell szolgálni.
Cívishír: Még mindig úgy mutat be a Wikipédia, hogy Mihalik András utánpótlás-válogatott jégkorongozó. Javítani kéne!
Mihalik András: Aki ezzel foglalkozik, remélem, hamarosan megteszi. Nem tudom, ki csinálta az oldalamat, mindenesetre kissé elavultak az ott feltüntetett információk, hiszen amikor nemrég néztem, a DVTK játékosaként tüntettek fel. Nem zavar, de talán a felnőtt válogatottság ad annyi impulzust, hogy frissítik.
Cívishír: Két éve beszélgettünk, és akkor a válogatottságot nevezted meg a legnagyobb célként, és lám, az elmúlt hét végén, a Sárközy-emléktornán az olaszok és a szlovének ellen is pályára léptél, vagyis átestél a tűzkeresztségen. Remegett a lábad?
Mihalik András: Ha nem is remegett, de amióta jégkorongozom – 2009 óta – még sohasem éltem át olyan érzést, mint a Tüskecsarnokban. Már csak azért is, mert szerintem minden normális értékrendű fiatal sportolónak a válogatottság kell legyen az elsődleges célja. Számomra mindent felülír az, hogy játszhattam a felnőtt válogatottban. Az elmondhatatlan, leírhatatlan érzés, amikor címeres mezben, a pályán hallgatod a Himnuszt, szerencsére ez a második mérkőzésemen, Szlovénia ellen magadatott, ráadásul telt ház előtt. Akkor is megdobban a szívem és kiráz a hideg, amikor otthon nézek a tévében egy válogatott meccset, és játsszák a Himnusz. Ezt kell megszorozni ezerrel, azt éreztem a pályán.
Cívishír: Nyilvánvalóan mindenki úgy kezd el sportolni, hogy az álma a magyar válogatottság, de ez csak nagyon keveseknek válik valóra. Te minek köszönheted?
Mihalik András: Kisebb részben a szerencsének, nagyobb részben pedig a munkának. Sokat áldoztam érte, gyakran talán túl nagy nyomást raktam saját magamra, de úgy gondolom, megérte, és ha újra megszületnénk, ugyanezt és ugyanígy csinálnám. Valóban keveseknek válik valóra ez az álom. Nagyon szerencsésnek mondhatom magam, hiszen szüleim rengeteget segítettek és segítenek még mind a mai napig, remek edzőkkel dolgozhattam pályafutásom során, és egy olyan közegben nőttem fel, ahol rengeteg élményt, barátot és tapasztalatot szerezhettem. Így tehát azt mondhatom, hogy remekül összeállt minden, talán ez kevés játékosnak adatik meg. Rengeteget kaptam a jégkorongtól az elmúlt években, legutóbb például a válogatottságot.
Cívishír: Nyugtasd meg azért minket, hogy ezzel nem dőlsz hátra, hanem újabb célokat tűzöl ki magadnak, és abból a debreceni hokibarátok is profitálnak!
Mihalik András: Szó sincs arról, hogy visszább vennék, éppen ellenkezőleg! A válogatottság immár kötelez, már nem vagyok az a fiatal, akinek sok mindent elnéznek, innentől kezdve sokkal magasabb elvárásoknak kell megfelelnem. A válogatottság egy újabb nagy kihívás elé állít, aminek meg kell felelnem a klubcsapatomban és a válogatottban egyaránt, hiszen jó játékkal tudom csak megerősíteni a helyem a nemzeti csapatban. Innentől azon fogok dolgozni, hogy minél több válogatott-mérkőzésen, illetve világbajnokságon képviseljem a debreceni hokit.
Cívishír: A válogatottnál eltöltött egy hetet miként élted meg?
Mihalik András: Fantasztikusan, extázisban! Egy rendkívül jó társaságba csöppentem, ami pedig a válogatottat, a csapatot veszi körül, az lehető legnagyobb professzionalizmus. Jó volt megtapasztalni azt a tempót és színvonalat, ami a nemzetközi felnőtt hokira jellemző, ebbe természetesen bele kell rázódni, azokat a képességeket, amiket elsajátítottam az Erste Ligában, most válogatott szintre kell emelni – ehhez minél több mérkőzéstapasztalat szükséges. A jégen kívüli felhajtás – a sok-sok interjú, kamerák, a ránk összpontosuló figyelem – sem visszataszító számomra, ami talán sokaknak terhes lenne, én azonban imádom a sport ezen velejáróját is.
Cívishír: Emlékszel arra, mikor léptél először jégre?
Mihalik András: Pontosan emlékszem. 2009 ősze volt, akkor kezdtem az iskolát. Az első jégre lépésemet Fekete Albert, azaz Cike bácsi mély hangja kísérte, hogyan is felejthetném el? Aztán a György József és György István által is vezetett korcsolyatanfolyamot végigcsináltam, majd egy év múlva kerültem hokis vérkeringésbe.
Cívishír: A foci az első számú sportág Debrecenben, a szüleid miért éppen jégkorongozni vittek?
Mihalik András: Fociztam is, párhuzamosan űztem a kettőt vagy hat-hét évig. A szüleim – akik egyébként a mai napig maximálisan támogatnak mindenben – azt akarták, hogy minél több sportágat kipróbáljunk az öcsémmel. Az első két-három évben a foci volt az első, majd ez megváltozott. 2015-ben, amikor már végre döntenem kellett, a hokit választottam. Máig emlékszem azokra a káoszos napokra, mikor én először hokiedzésre mentem, majd utána focizni, testvérem pedig ugyanezt tette, csak fordítva – anyáéknak ezért négy edzést kellett összehangolni egy napra, ami biztosan nem volt egyszerű művelet. Ők sokat áldoztak a mi sportolásunk oltárán. Még Kanadába is kiköltöztek értünk, vállalva a távmunkát. Rendkívüli hálával tartozunk neki.
Cívishír: Mesélj Kanadáról! Mit adott neked az a pár év kintlét?
Mihalik András: Rengeteg olyat, amit életünk folyamán használni tudunk. Nyitottságot, megtanultunk angolul, megismertük egy, a miénktől eltérő kultúrát. Amikor hazajöttünk – három év után – észrevettem magamon, hogy sokkal könnyebben kommunikálok az idegenekkel, nincs gátlásom, mint korábban. Ott tanítják a kapcsolatépítést, a kommunikációt. Nagyon tetszett az oktatási rendszerük, nevezetesen az, hogy kint a középiskola továbbtanulási, egyetemi felkészítőnek tekinthető, azaz mindenkit abban támogatnak, amiben jó, és amiben rossz, azt elengedik. Én például a humán tantárgyakban voltam erős, a reál tantárgyakban pedig gyengébb, így azokkal nem kínoztak.
Cívishír: Halljuk a rosszat is!
Mihalik András: Észak-Amerikának van árnyoldala is, és az sajnos kezd begyűrűzni Európába is, már tetten érhető szinte mindenhol. Mindennapos az agymosás, az érzékenyítés az iskolában is. Ezeket persze otthon, a családban mi megszűrtük.
Cívishír: A kanadai és a magyar hokikultúra között ég és föld lehet különbség, de te, akik belülről láttad azt, hogy írnád le?
Mihalik András: Szakmailag természetesen óriási a különbség, Torontóban például több száz jégpálya vagy, több tízezer gyerek hokizik néhány négyzetkilométeren belül, így sokkal nagyobb a merítési lehetőség. Ahogyan idősödnek és lépkednek felfelé a korosztályos ranglétrán, egyre kevesebb a csapat, ezáltal nő a versenyhelyzet. Ugyanakkor érdekesség, amin sokan meg szoktak lepődni, hogy utánpótláshokisként sokkal zordabb kint az élet, régebbiek a jégpályák, nincsen saját öltöző, ahol a felszerelést tárolnák, így hozni-vinni kell azokat minden edzésre és mérkőzésre. Kifejezetten kényelmetlen volt a debreceni „pompából” a kanadai hokis infrastruktúrába csöppenni.
Cívishír: Azáltal, hogy bemutatkoztál a válogatottban, több száz gyerek a debreceni hoki utánpótlásában most rád néz fel, téged bálványoz. Elbírod ezt a terhet?
Mihalik András: Még jól is esik! Két napja jöttem haza a válogatottól, rengetegen megállítottak, gratuláltak. A legkisebb gyerekek is. Ezzel együtt csínján bánok a népszerűséggel, hiszen egy sportoló életében bármikor gyökeres változás következhet be. Elég két rossz meccs, és máris a legalján találja az ember magát. Vagy elég két rossz megnyilvánulás, és oda a nimbusz. Figyelnem kell a gyerekekre, a szülőkre, fontos, hogy elérhetők legyünk számukra is. Remélem, ez a kicsiknek nagy motivációt jelent. Egyébként gyakran megyünk fel velük együtt a jégre, ami annak idején nekem is örökre felejthetetlen élmény maradt. A testvéremmel együtt odafigyelünk a jövőben is, hogy az ilyen alkalmakra időt szakítsunk.
Cívishír: A te ikonod ki volt Debrecenben?
Mihalik András: Nekünk az volt a csúcs a gyerekkorunkban, amikor láthattuk György Józsit, György Pistit, Máté Csabát, Igor Razovot, Könczei Áront az OB II-ben játszani. Megtartották nekünk az edzést, majd mire mi leöltöztünk, ők felöltöztek, és kezdték a meccset, mi pedig ott szurkoltunk az első sorban. Nekik én emberileg is sokat köszönhetek, nem csak szakmailag, különösen György Józsinak, ő kísért végig pályafutásom során – az pedig a sors iróniája, hogy a felnőtt csapatban is együtt dolgozhattunk egy évet, így lett teljes a kép. Érdekes, hogy bár sok idő eltelt azóta, még mindig élénken él az emlékezetemben több gól is az OB II-ből.
Cívishír: Apropó, Könczei Áron! Ő volt az első, te pedig a második, aki Debrecenben tanult meg korcsolyázni, és a felnőtt válogatottságig vitte, legalábbis a férfiaknál, mert említést érdemel még Révész Zsuzsa, a női válogatott kapusa is.
Mihalik András: Büszkeséggel tölt el, hogy Könczei Áronnal emlegetnek egy lapon, hiszen ő egy rendkívüli tehetség volt. Reményeim szerint én leszek az első debreceni férfi jégkorongozó, aki A-csoportos világbajnokságon szerepel. Mostantól kezdve ez a legfőbb célom, és természetesen Debrecenből, a DEAC játékosaként akarom mindezt elérni.
Cívishír: Könczei Áron a civil karrierjét helyezte előtérbe, és nem teljesedett ki a jégkorongos pályafutása. Nálad ilyen előfordulhat?
Mihalik András: Most azt mondom, hogy nem. Komoly ambíciókat dédelgetek a jégkorongos pályafutásomban.
Cívishír: Te „csalod” a DEAC-ot, hiszen nem Debrecenben vagy egyetemista, mint az öcséd, Gergő, hanem Budapesten…
Mihalik András: Én – az érdeklődésemnek megfelelően – államtudományt tanulok, és ilyen szak csak Budapesten van, a Nemzeti Közszolgálati Egyetemen, amelyről egyébként elmondható ugyanaz, mint a Debreceni Egyetemről, hogy nagy támogatója a sportoló hallgatóinak. Azt hiszem, jól választottam, mert immár nemcsak a kötelező tananyaggal foglalkozom, hanem kiragadtam a magyar állam- és jogtörténet tantárgyból a történeti alkotmány és Szent Korona-tan témáját, a nagy magyarságom miatt ugyanis egészen jól azonosulok ezekkel a témákkal. Az egyetemen a legnagyobb szaktekintélyekkel dolgozhatom együtt, nagyon élvezem. Az államigazgatás és a közigazgatás rejtelmei kötnek le, ebben is szeretnék majd elhelyezkedni a sportolói karrierem után.
Cívishír: A kettőt, mármint a profi hokit és az ilyen szintű egyetemi tanulmányokat mégis miként lehet összeegyeztetni? Sokan külön-külön sem boldogulnak!
Mihalik András: Eddig semmi problémám nem volt a kettő összehangolásával, sőt, szerintem a még jól ki is egészítik egymást. Amikor sok a hoki, váltok tanulásra, olvasásra, amikor pedig sok a vizsga, felüdülést jelent számomra a hoki. Szerintem a sport és tanulmányok igenis megférnek egymás mellett. A hétvégét elviszik a meccsek, de hétfőtől csütörtökig délben már szabad vagyok, azaz bőven jut idő tanulásra, olvasásra. Egyéni tanrendem van az egyetemen, az is nagy könnyebbség. Nem gond, ha kihagyok órákat, azt elnézik nekem, de a vizsgákon nincs mentség.
Cívishír: Ha már ilyen szakot választottál, minden bizonnyal aktívan érdeklődsz a közélet iránt. Milyen Magyarországot szeretnél, amikor eljutsz oda, hogy munkát kapsz az államigazgatásban?
Mihalik András: Azt szeretném, maradjon úgy, ahogy most van, és ne árasszon el bennünket a nyugatról érkező agymosás, amiről Kanada kapcsán beszéltünk. A Nemzeti Közszolgálati Egyetemre számomra egy kedves műhely, ide többnyire a nemzeti érzelműek jelentkeznek, nem pedig az újfajta liberális beállítottságúak. Azért is szeretek erre az egyetemre járni, mert komoly történelmi-politikai háttértudást ad, és szeretnék majd ebből visszaadni valamit az ország javára. Negyedéves hallgató vagyok, két év múlva – reményeim szerint – diplomázom és a doktori címet is megszerzem, aztán meglátjuk, mit hoz a jövő. Most el tudom képzelni azt, hogy a jégkorongos pályafutásom után diplomatának állok, vagy valamilyen szintű államigazgatási munkát végzem.
Cívishír: A testvéred, Gergő már többször szóba került a beszélgetésünk alatt. Ebben a szezonban meghatározó játékosává vált a DEAC-nak, ráadásul most egy sorba is kerültetek a szakmai stáb döntése által. Ezt hogyan éled meg?
Mihalik András: Örülök annak, hogy ő is meghatározó játékossá vált, mert a játékát össze sem lehet hasonlítani az egy évvel ezelőttivel. Nála most indult be az a nagy fejlődés, ami a felnőtt hokiba való bekerüléshez kell – annak idején én is hasonló korban értem meg a profi jégkorongra. Jó élmény egy sorban játszani, annak idején, utánpótláskorunkban, kicsiként is együtt játszottunk, most ez újra összejött. A sorunk szerintem jól muzsikál, mi ketten korizunk ész nélkül a két szélen, középen pedig a rutinos Dominik Novotny – akivel egyébként remek kapcsolatot ápolunk – teszi hozzá a tapasztalatot. Érzelmileg a szülőknek, nagyszülőknek lehet fontos az, ha látnak egy olyan helyzetet, amikor az én passzomból lő gólt Geri, vagy fordítva, és akkor hangos tombolásban törnek ki. Azon túl pedig a debreceni hoki számára jelentős, hogy egy újabb saját nevelésű játékos vált meghatározó játékosává a felnőtt csapatnak.
Cívishír: Miért nincs több Mihalik Andrása és Gergője a debreceni utánpótlásnevelésnek?
Mihalik András: Vannak, vagy lesznek. Türelem, kitartás és munka – ez a kulcs. Sajnos sokan feladják az első sikertelenség után, pedig lehet, hogy csak később érnek. Nekem például szerencsém is volt, hiszen amikor 19 éves voltam, György József a felnőtt csapat vezetőedzőjeként megadta nekem a lehetőséget, és ezt megkapta később Gergő is. Mondhatni, hogy jókor voltunk, jó helyen. Most is akadnak tehetséges fiatalok, és ki tudja, lehet, hogy jönnek majd a sérülések még ebben a szezonban, amikor nekik kell beugrani.
Cívishír: A hoki és az egyetemi tanulmányok mellett jut idő másra az életedben?
Mihalik András: Augusztusól április tart a hokiszezon, majd még kiizzadjuk valahogy a vizsgaidőszakot, és utána fellélegezhetünk. Amire a bajnoki szezon nem ad lehetőséget, azt bepótoljuk a holtidényben, de azért szezon közben is szakítunk időt a családra, színházra, csapatösszetartásra. Nem szeretem a semmittevést, bár rossz tulajdonságom az, hogy néha azt hiszem, egy napból lehet kettőt csinálni. Mindenesetre jó időbeosztással nem kell lemondani semmiről.
Cívishír: Jégkorongos anyukáktól hallottam: Mihalik Andris annyira kedves, udvarias és előzékeny, hogy bizonyára ostromolják a nők. Másokat a tévés nyilatkozataiddal nyűgöztél le. Szóval hogy állsz a nőkkel?
Mihalik András: Most éppen szingli vagyok, de nem panaszkodom, diplomatikusan fogalmazva: sportolóként talán kicsit könnyebb dolgom van.
Cívishír: Ne nevess, ez felhívás keringőre!
Mihalik András: Én jól érzem magam egyedül is, párkapcsolatban is. Mindkettőt tapasztaltam már. Együtt élek azzal, hogy az élsportolói életvitelemmel nehéz megtalálni a megfelelő társat, mert a munkámból és a tanulmányaimból adódóan sokat utazom, azaz rengeteg időt töltök távol. Figyelni kell arra, hogy azok az intenciók, amik egy új barátnő megszerzésével járnak, ne menjenek se a pályán nyújtott teljesítményem, se a tanulmányaim kárára. Huszonegy éves vagyok, nem kell kapkodnom.
Cívishír: Jó államigazgatási szakemberből és diplomatából sokkal több van, mint jó hokiedzőből, és ki más tanítaná majd a fiatalokat, mint az, aki 21 évesen bemutatkozott a válogatottban?
Mihalik András: Nincsenek edzői ambícióim, de tudom, hogy azt, amit én a debreceni hokiközegtől kaptam, valahogy vissza kell majd adni. Most úgy gondolom, talán egy irodában, klubvezetőként több hasznomat venné a debreceni jégkorong, mint edzőként.
Cívishír: Mondták már, hogy 21 évesen egy kicsit koravén vagy? Vagy nem is kicsit…
Mihalik András: Lehet, az vagyok, de ennek az oka, hogy hoki és az egyetem hamar felnőtté tett. Tizennyolc évesen kezdtem az egyetemet, ahol sok csoporttársam 35-40 éves, és többüknek már 10-15 éves munkatapasztalatuk van. A DEAC-nál még most is én vagyok a második legfiatalabb, több csapattársamnak már két-három gyereke van, és megfordultak 10-15 országban. Ha egy ilyen közegbe kerülsz fiatalon, fel kell nőni gyorsan, hiszen ahhoz, hogy beilleszkedj, komolyan vegyenek a pályán és azon kívül, nem lehetsz gyerek. Meggyőződésem, nekem szellemileg jót tett az, hogy idősebbek közé kerültem az egyetemen és a DEAC-nál egyaránt, mert három év alatt teljesen megváltozott az életfelfogásom.
Cívishír: A lelki szemeid előtt hogyan látod magad tíz év múlva?
Mihalik András: Addig hokizom, amíg felfelé ívelő pályán haladok. Tudom, sokan harminc után már csak bevételi forrásként tekintenek rá, én ezt nem szeretném játékosként megélni, bár kétségtelenül jobb hokizni, mint irodában dolgozni. Tíz év múlva már eljön számomra az idő, amikor el kell kezdenem foglalkozni a jégkorong utáni élettel, de már most dolgozom azon, hogy ha abbahagyom a játékoskarriert, ne a nulláról lépjek be a civil életbe. Nagyon sok minden érdekel, a diplomácia, az államigazgatás, a politológia, a magyar történelmi kutatások – ha ezek közül bármelyik területen el tudok indulni, elégedett leszek.
Cs. Bereczki Attila
