Megszólal Szilágyi Szabolcs

Nem tipikus „kivitelezésű”, de tipikus történet a mai Magyarországról. Talán sokan meg fognak most lepődni. De az is lehet, hogy senki. Hiszen rengeteg embert érint, amit Szabolcs mond és átélt. Azaz átélni kényszerült.

Cívishír: Ha azt mondták volna az elmúlt két napban a debrecenieknek, jön egy szupersztár, a pápa vagy itt van a Mikulás, akkor se mozdult volna meg ennyi ember. Szereti a város. Imádja a családja. Mégis miért…?
Szilágyi Szabolcs: Először is szeretnék mindenkitől, aki aggódott értem, elnézést kérni. Nem lehet röviden megmagyarázni, hogy mi minden ment rajtam keresztül az elmúlt időszakban, mégis magyarázattal tartozom mindazoknak, akik az elmúlt napokban aggódtak miattam, valamint akik a feleségem mellett álltak és segítették abban, hogy minden erejével arra koncentrálhasson, ami a számára legfontosabb volt: hogy megtaláljon engem. Ezúton köszönöm a rendőrség és a sajtó nyilvánosságának aktív szerepvállalását, mely adott helyzetben maximálisan szolgálta a családom célkitűzését.

Cívishír: Elkezdődtek a találgatások. Egyik ötlet bizarrabb a másiknál. Minden jobb most, mint a hallgatás. Tisztázzuk: magánélet vagy munka?
Szilágyi Szabolcs: Ott kell kezdenem, hogy egy olyan város, mint Debrecen, olyan intézményének, mint a Tóth Árpád Gimnázium vezetőjének lenni hihetetlen megtiszteltetés és felfoghatatlan felelősség. (Csak úgy, mint bármely más intézményt vezetni is, természetesen, az). Amikor a feladatot elvállaltam, úgy gondoltam, hogy tisztességes munkával, értékteremtő célokkal akár nyugdíjas koromig szeretném vezetni az intézményt a pedagógus kollégák hatékony támogatása esetén.

Cívishír: Hozott egy rossz döntést?
Szilágyi Szabolcs: A kollégákban, diákokban, szülőkben soha nem is kellett csalódnom, és minden adott volt, hogy valóban hosszú távon létezzünk egy jól működő szimbiózisban. Erre alapozva én magam is éltem - az azóta hibás lépésnek bizonyult - hitelfelvételi lehetőséggel, ami még a kezdeti válság környékén sem okozott különösebb problémát.

Cívishír: Anyagi problémai vannak?
Szilágyi Szabolcs: Nem árulok el titkot, amikor azt mondom, hogy az intézményvezetők fizetése - mint nem is olyan régen kiderült - régiótól függően jelentősen eltért. Ha valakit érdekelt, hogy mennyi volt a debreceni intézményvezetők fizetsége, bármikor megnézhette, hiszen a közgyűlés oldalán a kinevezésekkor ez mindig számszerűsítve volt. A 800 ezer forint körüli közoktatási intézményvezetői fizetések NEM Debrecenben voltak jellemzőek, az önkormányzat mindig a törvényben előírt mértéket tartotta be, és ez nem változott akkor sem, amikor idén január 1-től a KLIK átvette a munkáltató jogok gyakorlását.

A 6 éves intézményvezetői tevékenységem mellett volt olyan időszak, amikor például szakértői feladatokat láttam el, egyetemen tanítottam, tolmácsoltam, mert szükség volt rá. Csakhogy egy olyan intézmény, mint a TÁG vezetése egész embert kíván. Nincs mellette lehetőség máshol is 100 százalékot adni, és emellett még a családommal is foglalkozni.

Cívishír: Higgye el, amikor lemondott, igazán senki sem hitt a hivatalos indoklásban…Pont azért, mert rátermett pedagógusnak, kiváló vezetőnek, nem mellékesen erős embernek ismerik.
Szilágyi Szabolcs: A lemondásomat egészségügyi okok mellett az is indokolta, hogy csak intézményvezetői fizetésből egyre kevésbé láttam valószínűnek, hogy el tudom tartani a családomat és gondoskodni tudnék a két nagyobb fiamról, akik az édesanyjukkal élnek, de miután ez magánjellegű probléma, senkire nem tartozott. Szeptember 1-től örömmel maradtam az intézmény pedagógusa, (egy tanár alig kap kevesebbet, mint az intézményvezető), hiszen általam jól ismert pedagógusgárda és értelmes, tanulni vágyó és szeretetre méltó diákok közt dolgozhatok. Tanítani szeretek, és úgy gondolom, jól is tudok.

Cívishír: Így tehát lehetősége nyílt ismét másodállásokat vállalni.
Szilágyi Szabolcs: Az elmúlt hónapokban az anyagi nehézségek nem vagy csak részben enyhültek annak köszönhetően, hogy iskolán kívüli munkával tudtam kiegészíteni a család bevételét, ám, sajnos, most hétvégére eljutottam egy olyan pontjára a keserűségnek, ahol végképp igazságtalannak éreztem a társadalom olyan beállítottságát, ahol következetesen lelkiismeretes és tisztességes munkával nem, vagy csak nehezen lehet boldogulni, de például egy reality show celebjeként, valódi érték közvetítése nélkül aránytalanul jobban meg lehet élni.

Cívishír: Reménytelenségében nekivágott. De minek is?
Szilágyi Szabolcs: Van egy remek film: Út a vadonba. “A főhős A 22 éves Christopher McCandless most diplomázott, ígéretes jövő előtt áll, de a biztos pálya helyett az ismeretlent választja, és kalandot keresve nekivág Amerikának. Ami ezen az úton történik az ifjú utazóval, az számtalan ember számára vált örök szimbólummá. Vajon McCandless hősies utazó volt vagy naiv idealista; thoreau-i lázadó az 1990-es években vagy egy újabb útját vesztett amerikai fiú? (port.hu) Véleményem szerint a főhős nem vesztette el az útját, pontosan megtalálta azt a látószöget, rálátást, ami kellett neki ahhoz, hogy a társadalmat a helyén kezelje. Nekem az elmúlt két napban pontosan arra a társadalommentes távolságra volt szükségem, amit McCandless teremtett egyetlen különbséggel: nekem egy sokkal jobban, őszintébben szerető családom van.

Cívishír: Ami a családnak tébolyító két nap volt, Önnek tehát tisztánlátást hozott? Hol járt?
A „kivonulásom” mögött az az (utólag már naiv) gondolat állt, hogy nem hittem volna, hogy ekkora felhajtás lesz körülöttem. Nem gondolkoztam, nem terveztem semmit, csupán időre volt szükségem, mert a napi „rutinban” erre képtelen voltam. Nem tudtam, meddig fog tartani, de az eszembe sem jutott, hogy a rendőrség egy felnőtt esetében 48 órán belül bármit is tesz, arra pedig végképp nem gondoltam, hogy a feleségem annyira aggódik, hogy pár óra alatt országos szintű keresést indít utánam. Általam jól ismert erdőspusztai erdőket, tavakat, mezőket, gyermekkorom helyszíneit jártam végig, és amikor letisztultak bennem a további lépések, hazajöttem - számomra - teljesen magától értetődő módon. De még ekkor sem sejtettem, hogy milyen mértékű az aggodalom, amit az eltűnésem kiváltott, csak fokozatosan, miután a feleségemmel találkoztunk, derült ki számomra az, hogy a családtagok, barátok, rokonok, ismerősök (és ismeretlenek), jelenlegi és volt kollégák és diákok számára mit okoztam akár csalódás, akár aggodalom formájában.

Cívishír: Bárhogy is, nincs jobb végszó annál, hogy él…
Szilágyi Szabolcs: Köszönöm. Ezúton kérem még egyszer minden értünk aggódók megértését és bocsánatát, illetve (miután nem kívánok ezzel kapcsolatban semmiféle további nyilatkozatot tenni) ezúton szeretném kifejezni a köszönetemet és hálámat mindazoknak akik, akár ismeretlenül is az elmúlt napokban segítették és támogatták a feleségemet.

-BCSH-