Az ember, aki elment, és visszajött

A néplélek már csak ilyen, nem lehet műtétileg segíteni rajta. Amikor egy elveszett ember megkerül, a bulváréhség kirágja a nadrágját és ha nem vigyáz, könnyen beleharaphat a bőrébe, hogy aztán darabokat szakítson ki a májából, végül teljesen feleméssze. Egy pszicho-thriller mennyivel jobb lett volna! Ha lehet, akkor orkokkal, elfehéredett arcú Milla Jovovichcsal, Középföldével, erdőspusztai manókkal, néhány kalevalai betéttel, de az se baj, ha félóránként előugrik a sötétből néhány utolsó szamuráj, hozzá pár Koltai Lajos-féle párás naplemente, némi művér, és meg is nyugszik a köz. De minimum egy titokzatos találkozás Istennel, Sívával, Visnuval nagyon kellett volna ebbe a sztoriba, vagy egy ismeretlen nő, hovatovább egy kis paranormális jelenség, bármi, de így, a Bíró Lalis magaslatokon edzett sokaság számára éppen szárazsága okán megfoghatatlan a valóság.

A történetben nem sok a misztikum, híján van a trükköknek, azaz emészthetetlen mindazok számára, akik gyomorilag és tudatilag a kábulathoz szoktak. Mert mi is volt azon túl, hogy egy ember elment, aztán hazajött? Keresni kezdte a felesége – ahogy minden feleség megtette volna, aki kétségbe esik. Mert retteg, mert masszává préselődik a tüdeje és a szíve, amikor a gyerekére néz. Hogy a férj egy ismert, köztiszteletben álló, kiváló pedagógus és hogy ez a három dolog így, együtt egymás mellett áll, ugyanazt az embert egyidejűleg jellemzi, na, hát az egy fél városnak fáj. Mert futóbolondokra nagyobb a kereslet; hű, de mennyire! És mert ebben a városban, ebben a korban, ezen a nyomorult hírpiacon valaminek mindig fájnia kell, így érzi jól magát a paraszt polgár. Az önkéntes gyászvadászok ennek szellemében jönnek elő felelősséggel, ezek küldenék a tanárt pszichiáterhez, ezek állnak elő azzal, hogy számlázza ki a rendőrség neki a felkutatására fordított költséget. Ezzel az erővel ne temessük el az öngyilkosokat, a balesetek okozóit hagyjuk benne a vérben, akire ráesik a karnis, dögöljön meg az ablak alatt, miért vett olcsó tiplit, a bombariadóval fenyegetőt meg lőjük ki az űrbe.

Az ember nem mindig úgy lép, ahogy illendő. Ha ezt utólag belátja, elnézést kér. Ha nem, jellemzően másra keni. De nem így történt. Vállalta. Hogy hol volt, mit csinált, miért így, és miért nem másképp, a történtek, de nem az ember megítélése szempontjából fontos. Az ember megítélése szempontjából inkább az vetődik fel: mihez van joga? Elmenni, hátat fordítani, nem szólni, csalódást okozni, érezni, kínlódni – igen, igen, minden egyes embernek joga van. Ennek helyteleníthetősége társadalmi-morális, és nem emberi kérdés. Márpedig világgá elsősorban nem az elit gimnázium volt igazgatója, a pedagógus, a férj, az apa ment, hanem az ember. Villanásnyi szabadságában, villanásnyi önzésében. (Amiben mások oly gyakran végzetes tettekre ragadtatják magukat). Nem hibátlan, de progresszív módon itt valaki túlélte saját magát – nagy dolog a mai világban.

Ez a két nap rávilágított néhány dologra. Hogy a körülmények szorításában teljesen mindegy, kik vagyunk. Hogy az itt leghangosabban okoskodókat mennyire várja egy másik erdő csendje. Hogy van, amit nem kell megköszönni. Hogy a társadalom mennyire éretlen a más örömét megélni. De akárcsak elviselni is.

Bereczki-Csák Helga
csak.helga@civishir.hu