Le centenaire – franciásan ünnepeltek a Debreceni Egyetemen
Kiállítást, ünnepséget és öregdiák-találkozót rendeztek egyben május 20-án a Francia Tanszék fennállásának 100. évfordulója alkalmából. Tudósítás egy volt hallgató szemével.
Patinás szakról van szó, amit megfelelően kell megünnepelni, végzett hallgatóként pedig büszkék lehetünk rá, hogy oda járhattunk. Másrészt az egyetem elvégzése után nincs osztálytalálkozó, mint érettségi után, valószínűleg ezért is övezte nagy érdeklődés az eseményt. Az egykori francia szakosok időben tájékoztatást kaptak arról, mi készül május 20-án és még a Debreceni Egyetem Egyetemi és Nemzeti Könyvtár vezetett látogatására is regisztrálhattak, ami az ünnepség kezdete előtt zajlott le. Sokan évek vagy évtizedek óta nem jártak az alma materben, de még a könyvtárat rendszeresen használók is eddig felfedezetlen helyekre juthattak be. Olyan „kulisszatitkok” derültek ki, mint hogy az olvasóterem a Nagyerdő lombkoronaszintjén helyezkedik el, és hogy ha a könyvtár ötmillió dokumentumos állományát a gerincükkel egymás mellé illesztenénk, akkor azok a Budapest-Bécs közötti távolságot tennék ki. A könyvtár előterében kapott helyet a tanszék történetét bemutató kiállítás Az első 100 év címmel, mely június 10-ig tekinthető meg.
A centenáriumi ünnepséget Nagy Andrea, a Francia Tanszék jelenlegi vezetője nyitotta meg, aki köszönetet mondott Keményfi Róbertnek, a Bölcsészettudományi Kar dékánjának és Karácsony Gyöngyinek, a Debreceni Egyetem Egyetemi és Nemzeti Könyvtár főigazgatójának támogatásukért és segítségükért a szervezésben, majd átadta nekik a szót.
Keményfi Róbert kiemelte, hogy valójában 1914-hez, az intézmény megalapításához köthetjük a francia tanítás kezdetét a karon. Vitathatatlan, hogy Hankiss János szervező ereje virágoztatta fel, pedig nagyon nehéz dolga volt, ahogy ez fia leírásából kiderült. A dékán úr szerint a francia nyelv fontos Európa életében, még ha manapság háttérbe is szorult az angollal szemben. A Bölcsészettudományi Kar nincs meg francia képzés nélkül, és bár vannak viták az átszervezésre, ő támogatja a jelenlegi vezetést, akik nagy erőkkel végzik a hallgatók toborzását. Virágcsokorral köszönte meg Kiss Sándor, egykori tanszékvezető munkáját, kinek alakja véleménye szerint szinte összenő az intézménnyel, valamint Nagy Andrea jelenlegi tevékenységét.
Karácsony Gyöngyi elmondta: ez már a negyedik rendezvény a Francia Tanszékkel közös együttműködésben, amire a készülődés egy félévvel ezelőtt kezdődött el. További sikeres száz éveket kíván még a tanszéknek.
Mielőtt hivatalosan is megnyitotta a kiállítást, Nagy Andrea felidézte 1923. március 29-ét, amikor nyilvános rendkívüli tanárrá nevezte ki Hankiss Jánost Horthy Miklós, melynek köszönhetően Debrecenben létrejött az önálló Francia Tanszék.
– A kiállítás címe vállaltan provokatív, kifejezi a reményt a jövőre vonatkozóan. Hatalmas kutatómunka eredménye, ami válogatást igényelt, emiatt nyilvánvalóan szubjektív – fogalmazott.
A kiállításon látható többek között számos hivatalos dokumentum – köztük Hankiss János levele a kultuszminiszternek -, az egykori tanszékvezetők arcképei, tudományos munkák, kitüntetések, volt és jelenlegi oktatók leckekönyvei, újságcikkek és fotók a tanszék életéből. Mindezekkel az emlékezés elindítása a cél – mondta Nagy Andrea.
A kiállításmegnyitót Oláh Anita, egykori hallgató hárfajátéka és Mikulcza Ágota, jelenlegi hallgató éneklése színesítette.
Az ünnepség a főépület aulájában folytatódott, ahol miközben a kivetítőn a tanszék fontosabb eseményei tűntek fel képekben, szóban a történetét mutatták be. Bevezetésképp a Zeneművészeti Kar hallgatóinak énekelőadását hallhattuk.
A tanszék első, 1950-es évekig tartó időszakáról Mudrák József egyetemtörténész tartott előadást. Ezt az korszakot Hankiss János szerteágazó munkája határozta meg, aki 1916 szeptemberében került Debrecenbe. Előbb csak elvi áldást kapott egy tanszék létrejöttére a minisztériumtól, majd 1923-ban pénzt is adtak rá – ekkor nevezték ki nyilvános rendkívüli tanárrá, amit ma erőltetetten tanszékvezető docensnek fordíthatnánk. Hat év múlva lett nyilvános rendes tanár, vagyis professzori rangra lépett. Számos tevékenysége közül csak néhányat emelünk ki: közoktatásügyi államtitkár a Kállay-kormány idején, a Bölcsészettudományi Kar dékánja az 1929-30-as tanévben, az egyetem rektora a háború idején 1944-45 között, könyvtárigazgató 1947-től 1949-ig, helyettesítő vezető több tanszéken a sajátja mellett. Külföldön rengeteg előadást tartott, a magyar irodalom népszerűsítője. A 40-es évek végén a francia tanszéket több másikkal összevonták Modern Nyelvek Intézete néven, amelynek ellenében az orosz nyelv kapott hangsúlyt.
Kiss Sándor, volt tanszékvezető előbb arra emlékeztette a megjelenteket, hogy valójában mi is köti össze őket. A tanulmányok helye és az, hogy tanulni akartak, érdeklődtek, mégpedig a nyelv iránt, ami az embert emberré teszi. A nyelvészeten túl az irodalom segíti a nyelv teljes kifejtését, hiszen az irodalom túllép a logikán, a geometrián. Elmondta, az 50-es évektől Herman József és Gorilovics Tivadar támasztották fel a tanszéket. Létrejött a könyvtár és az azóta is megjelenő folyóirat, a Studia Romanica. Gorilovics Tivadar ideje alatt mintaszerű együttműködés alakult ki a tanszék dolgozói között, a tudományos eredmények is fellendültek. Az Európai Unióhoz való csatlakozás szintén kedvező hatással bírt, például az utazási lehetőségek bővülése terén. A 2000-es évek egyfajta csúcspontnak tekinthető a tanszék életében. A hallgatók számának csökkenése szerinte a francia nyelv iránti érdeklődés apadásával függ össze. Kiemelte, Nagy Andrea munkatársaival együtt mindent megtesz, hogy a tanszék megőrizze régi rangját. Az egykori hallgatóknak azt üzeni: adják tovább, amit örömmel fogadtak; ami pedig kevesebb örömet, netalán csalódást okozott, felejtsék el.
Lukovszki Judit, Francia Tanszék nyugalmazott egyetemi docense a rendet kissé megborítva nem állt fel a pulpitusra, sőt, maga mellé szólította azokat, akik valaha is játszottak az École des Bouffons-ban, azaz a tanszék színjátszó körében. Annak ötlete, hogy drámajátékokkal tökéletesítsék magukat, 1985-ben indult el, amikor megfelelő hallgatói merítés volt ehhez. A „mit adott neked, hogy Bouffon voltál” kérdésre, megható mondatok hangzottak el: ezért volt érdemes egyetemre járni; ezt a közösséget; bátorságot, hogy meg tudom csinálni azt is, amiről azt gondolom, nem tudom.
A hivatalos programot állófogadás követte, ahol rég nem látott évfolyamtársak találkoztak újra, felidézték egyetemi emlékeiket, és megosztották egymással az azóta eltelt évek történéseit. Kötetlenül beszélgettek oktatók, hallgatók és munkatársak. Tanáraink – úgy tűnik – alig változtak. A nosztalgia kedvéért a tanszék meglátogatására is lehetőség volt a 4. emeleten, ahol minden zugba újra betekinthettünk, a 425-ös teremben pedig az egykori előadások és szemináriumok emlékképei is felsejlettek a fejekben.
Krajnik Ildikó
