Lassan járj, tovább érsz!
Bizonyára mindenki emlékszik még apró korában arra, hogy téblábolásai közben édesanyja mindig intette: lassan járj, tovább érsz! Aztán, már az iskolában gyakran megesett, hogy füllenteni kellett olykor látszólag kétségbeesett helyzetünkön enyhíteni. S ha ránk pirítottak, akkor azt mondták, hogy „ a hazug embert hamarabb utolérik, mint a sánta kutyát!” Ezeknek nem is kell keresni a gyökereit, olyan nyilvánvalóak.
Kacifántosabb már a harag jelzésű „szíjat hasítok a hátadból” mondás, mert ennek gyökere a messzi középkorban van, a kínzások, kínvallatások korában, amikor bizony megesett, hogy hosszú bőrcsíkokat vágtak ki a bűnösök ( vagy akár ártatlanok) hátából. Még nem is olyan régen ez a büntetésforma szokásban volt az arab világ néhány országában. S aki ilyen kínok után sem vallott, arra mondhatták hóhérai, hogy „kutyából nem lesz szalonna”.S mikor már az is kiderült, hogy „egy fecske nem csinál nyarat”, akkor a régi tanítók a szigorúság stentori hangján intették a nebulót: „ aki tanul, halad, aki lusta, marad”. S az utóbbiért „nem tenném tűzbe a kezemet”. Lám, ez is a régi igazságszolgáltatás tűzpróbáját idézi. A gyanúsított tűzben kellett tartsa pár percig a kezét, aztán rongyba bugyellálták, s ha begennyesedett a sebe, akkor bűnös volt, ha nem , akkor ártatlan! Nos, jó, ha ilyesmire is emlékezünk, amikor valakiért nem tesszük tűzbe a kezünket, vagyis kételkedünk a hozzánk való hűségében. Ennek a szólásnak régi római gyökerei is vannak. Tudjuk, hogy a gall háborúk idején, a riadt rómaiak követet küldtek a gallokhoz, békét kérvén. A követ, Mucius Scaevola el is ment a gall vezérhez, aki alvezéreivel éppen pecsenyét sütögetett egy lángoló tűzhelyen. A gall vezér kételkedett a rómaiak békés szándékában és bizonyságot kértek a követtől. Mire Mucius Scaevola a tűzbe tartotta jobb kezét és mukkanás nélkül tűrte pár percig keze perzselő fájdalmát. A gallok elrettentek ettől a látványtól és a legenda szerint valóban békét kötöttek. Mucius Scaevola hőstette azonban azóta is a hazaszeretet nagyszerű példája. Róma későbbi nagysága az ilyen sziklaszilárd jellemű férfiakon is múlott!
Vannak aztán olyan mondásaink is, amelyek a középkori szerzetes világban gyökereznek. Ott van például az a híres mondásunk, hogy addig dolgozik valaki, amíg „körmére nem ég a gyertya.” Ennek a valója az, hogy a középkori kézíratokat másolgató szerzetesek a bal kezük körmére égő gyertyát ragasztottak, hogy éjszaka is dolgozhassanak jobbkezükkel. Megesett azonban, hogy a nagy munkában megfeledkeztek a gyertyáról, s az valóban a körmükre égett. Hogy ebből a nevetségesen fájdalmas dologból népi mondás lett, az valószínűleg azért történt, mert az eset annyira gyakran megesett, hogy a nép egyszerű fia is megtudta, s innen már csak egy lépés volt a mondás népszerűségéig.A hosszú évszázadok után mára már a szorgalmas munka jelzője lett a mondásból.
A középkori udvarlásnak is szimbolikus mondások váltak a körítőivé. Ha valakinek „kitették a szűrét”, akkor az bizony „kosarat kapott”. Régebben a legények a lányos házhoz járva, elmenetelkor valahogyan ottfelejtették a szűrt. Ha reggel a szűr nem volt kitéve a kapu elé, akkor elfogadták vőnek a legényt. Ha viszont kitették, akkor kosarat kapott és mehetett „kötélnek állni”, vagyis katonának. A hosszú évekre való katonáskodásra ugyanis úgy toborozták a legényeket, hogy erőszakkal hosszú kötelekhez kötötték őket, s úgy kísérték őket a közeli laktanyába.
Vannak aztán olyan mondásaink, amelyek eredete máig tisztázatlan. Például a „most légy okos Domokos”!, vagy „összeesett, mint a Samu nadrágja”. S aztán amit ma is gyakran mondunk: „ maga sem jobb a Deákné vásznánál!” Kideríthetetlen, hogy ki is volt ez a Deákné, de Pálóczi Horváth Ádám, aki az első szólásmondás gyűjtők egyike volt, azt írta 1819-es kéziratos gyűjteményébe: „A Deákné vászna a padrul leesett, s mindjárt szösszé változott.”
S ha nem tart engem kordában a kedves olvasó, akkor „mellébeszélek, mint Bódóné, mikor a bor árát kérdezték tőle”. Nos a korda a középkori szerzetesek vastag öve volt, amely az önmegtartást jelképezte. De buzgalmukat sem lehetett kordában tartani, s akkor jött a „fekete leves”, magyarán valami rossz következik a végén. Egyik legszebb regényünkben, az Egri csillagokban is használja Gárdonyi ezt a mondást. Amikor Török Bálintot a szultán fényes vacsorára hívja, ezalatt a janicsárok beszivárognak Buda várába. Török rosszat sejtve indulni akar vissza, de a szultán azzal marasztalja, hogy várjon még, mert jön a végén a fekete leves. Amit úgy is lehetett érteni, hogy a fekete kávé, de úgyis, mint Török Bálint fogsága a Héttoronyban.
Ki ne hallotta volna, hogy „három a magyar igazság” . A közhiedelemmel ellentétben ez nem a latin Omne trium perfectumból( az a teljes, ami három) származik, hanem ősi magyar hitvilágunkból és népmese kincsünkből. A szegény embernek, ugye három fia volt, a királynak három lánya, s három napból állt egy esztendő a népmeséinkben. Akik a latin mellett kardoskodnak, azoknak azt üzenem, hogy a magyar ember sose tudott latinul, bármennyire is volt az ország hivatalos nyelve. Legfönnebb a harmadik kicsi fia, aki a nyugati egyetemre ment okos emberré válni. S ott elmondani a németeknek a magyar szólásokat és mondásokat, akik aztán németül is terjesztették azokat, bízva abban, hogy a jövő magyar tudósai majd a legmagyarabb szólást is német eredetűnek titulálják majd.
Ha kíváncsi vagy Charlie további írásaira, KATT IDE!
