Korhut Mihály, akiről a kislánya levette a szemellenzőt

Korhut Mihály 36 évesen visszavonult az aktív játéktól, és ezt illik megénekelni, hiszen kevés labdarúgó ért el olyan karriert lokistaként, mint ő. Bár nem a cívisvárosban látta meg a napvilágot, 14 éves kora óta itt él, itt teljesedett ki a pályafutása, innen lett válogatott is. Mindenről szót ejtünk.

Cívishír: Rendkívül szép búcsúztatót kaptál a DEAC-tól. Könnybe lábadt a szemünk…
Korhut Mihály: Én is nagyon meghatódtam. Már az utolsó tétmérkőzésen, a DVTK II. elleni találkozón is díszsorfalat álltak nekem a csapattársak, akkor sem találtam a szavakat. Nem tudtam semmiről. Aztán egy héttel később Pöszmet Tibor (a DEAC futballszakosztályának vezetője – a szerk.) közölte, hogy már elkezdték szervezni a búcsúmeccsemet. A Tiszaújvárost kérték fel erre, hogy az első és az utolsó klubom játsszon ezen a találkozón. Már ennek hallatán is meghatódtam, és itt is szeretném a DEAC-nak megköszönni ezt a rendkívüli figyelmességet. Többen nagyon sokat dolgoztak azon, hogy ez megvalósuljon, köztük a feleségem is, aki annak járt utána, hogy egykori csapattársaim küldjenek nekem videóüzenetet. Nemcsak én, hanem az egész családom sírt. Amikor a videókat lejátszották a DEAC-pálya óriáskivetítőjén, időnként odapillantottam a nézőtérre, és az külön jó érzéssel töltött el, hogy senki nem nyomkodta a telefonját, mert mindenkit érdekelt, hogy mit mondanak rólam a megszólalók.

Cívishír: Nem akarok rögtön ünneprontó lenni, de a DVSC mikor búcsúztat el? Mégiscsak többszörös bajnoka, ikonja vagy a klubnak?
Korhut Mihály: Az első két videót a DVSC-től kaptam, de arról nincs tudomásom, hogy bármi mást szerveznének.

Cívishír: Ha Sándor Tamás nem kapott búcsúmeccset…
Korhut Mihály: Voltak nagyobb játékosai a DVSC-nek, mint én.

Cívishír: Azért te is a legnagyobbak között vagy. Huszonkétszeres válogatott, Európa-bajnoki résztvevő, háromszoros magyar bajnok, sőt, veretlen bajnok. Ezt nagyon kevés lokista mondhatja el magáról.
Korhut Mihály: Tudom, hogy többen nem kaptak búcsúmeccset a DVSC-től, akik arra érdemesek lettek volna, de ebben a témában most nem akarok állást foglalni. Majd meglátjuk, mi történik…

Cívishír: Időutazásra kérlek! Mi az első emléked a fociról, egyáltalán a focilabdáról?
Korhut Mihály: Édesapám és a keresztapám is focizott, még ha nem is profi szinten. Az első emlékem az ő kispályás meccseik a tiszaújvárosi kispályás bajnokságban. Ahogy ők mesélik, amikor megtanultam járni, már a labdát rugdostam. Nem érdekelt más, sem a játékautók, sem az építőjátékok, például a Lego, csak a focilabda. Általános iskolásként kerültem a helyi klub kölyökcsapatához, és ez az időszak rendkívül élménydús volt. Nemcsak magyarországi, hanem külföldi tornákra is jártunk, például Svédországba, Németországba, Olaszországba.

Cívishír: Ugorjunk az időben: mikor váltottál Debrecenre?
Korhut Mihály: Amikor középiskolás lettem, 14 évesen. Felvettek az Irinyi gimnáziumba és a sportkollégiumba is. Nyáron elkezdtem az edzéseket a DVSC-nél, végig is csináltam a felkészülést, majd nyár végén közölték, hogy nem számítanak rám. Nagy dilemma előtt álltam, de végül maradtam. Az edzésekre járhattam, a hét végi bajnokikon azonban igazolás híján nem játszhattam. Így telt el egy teljes év, és akkor foglalkoztatott a gondolat, hogy elmegyek Budapestre szerencsét próbálni, de éppen akkor vette át a korosztályos csapat irányítását Gyarmati András, aki leigazolt, és kezdőként számított rám. Így indult be a karrierem. Később játszottam a DVSC fiókcsapataiban, a Létavértesben és a kis Lokiban. Utóbbiban egész jól ment a játék, hiszen kétszer is második helyen végeztünk az NB II-ben, egyszer a Ferencváros, egyszer pedig a Szolnok mögött. Fél év kaposvári kölcsönjáték után Kondás Elemért hívott vissza, és rögtön veretlenül nyertük meg a bajnokságot.

Cívishír: Az első NB I-es bajnoki élénken él az emlékezetedben?
Korhut Mihály: Herczeg András állított be, mielőtt kölcsön adtak. Két NB I-es meccsel a hátam mögött érkeztem Kaposvárra, ott további tíz élvonalbeli bajnokin léptem pályára fél év alatt.

Cívishír: – A veretlenül megnyert bajnoki címről azért ejtsünk még néhány szót a te szemszögedből. Azóta sem sikerült senkinek, előtte is csak egyszer a magyar foci történetében, a Mészöly-féle Vasasnak.
Korhut Mihály: – Ideálisan összerakott csapat volt a fiatalok és az idősebbek arányát tekintve is. Olyan nagyszerű játékosok alkották a keretet, mint Coulibaly, Mészáros, Halmosi, Czvitkovics, Szakály, Bouadla, és még sorolhatnám.

Cívishír: Ennek tükrében különösen nagy fegyvertény, hogy alapembere voltál a csapatnak.
Korhut Mihály: Igen, de azt soha nem felejtem el, hogyan kezdődött. Az első bajnoki előtt ugyanis lekéstem a taktikai értekezletet, mert nem tudtam, hogy ha azt 11-re hirdetik meg, akkor már 10.45-kor ott kell lenni. Én 10.55-kor még valami üdítőt vásároltam a Pálmával szembeni élelmiszerboltban, amikor hívtak, hogy hol vagyok. Kétségbeesetten, sprintben tettem meg az utat, és amikor betoppantam az öltözőbe, mérges szempárok kereszttüzébe kerültem. Szemlesütve leültem, mire Kondás Elemér rögtön közölte, hogy kezdő leszek, mert Illés Gyulának eltört vagy meghúzódott a csuklója, keze, nem tudom, már arra pontosan nem emlékszem. Onnantól egyetlen meccset hagytam ki az egész szezonban. Ilyen szerencse is kellett ahhoz, hogy részese lehessek a sporttörténelmi sikernek.

Cívishír: A diadalittas menetelést belülről miként élted meg?
Korhut Mihály: Úgy kezdtünk, hogy sorozatban nyertük a meccseket, zsinórban nyolcat, amikor becsúszott egy döntetlen. Még szinte intőt kaptunk amiatt a klubvezetéstől. A magabiztosságot éreztem a csapaton. Példaként említhetem, hogy a Zalaegerszeg kettő-nullra vezetett az első félidőben, szünet után kijöttünk a pályára, és 15 perc alatt rúgtunk ötöt. Előfordult, hogy az utolsó percben fordítottunk, tényleg minden összejött abban az idényben. Három-négy fordulóval a vége előtt megnyertük a bajnokságot, de megfogadtuk, hogy már csak azért sem kapunk ki, és annyira felszabadultan játszottunk, hogy esélyt sem adtunk az ellenfeleknek. Álomszerű volt az egész. Számomra még most is felemelő érzés, hogy részese lehettem ennek a sikernek, és minden bizonnyal életem végéig az lesz.

Cívishír: Háromszoros bajnokként álltál légiósnak. Megérett az idő erre?
Korhut Mihály: Egy labdarúgót mindig foglalkoztatja a gondolat, hogy külföldön is próbára tegye magát. Nekem ez a 2016-os Európa-bajnokság után adatott meg.

Cívishír: Miért éppen Izrael?
Korhut Mihály: A menedzserem hívott fel, hogy érdeklődik irántam a Hapoel Beer Sheva. Megkerestem néhány magyar játékost, akik korábban játszottak Izraelben, és kivétel nélkül mindenki bátorított, hogy vágjak bele, mert ők nagyon jól érezték magukat ott. Aztán láttam videókat a telt házas meccsekről, azok végkép meggyőztek arról, hogy érdemes ott futballozni. Két és fél évet töltöttünk kint, és elmondani is nehéz lenne, mennyi szeretet kaptam, de nem csak én, hanem a kedvesem, Bea is.

Cívishír: Mesélj még!
Korhut Mihály: Ami az eredményeket illeti, kétszer bajnokságot nyertünk, kétszer az Európa-ligában is játszottunk, egyszer egy gólon múlt, hogy a Bajnokok Ligája főtáblájára jussunk.

Cívishír: Beer Sheva délen fekszik, egészen közel Gázához. Gondolom, nem jártatok át kávézgatni…
Korhut Mihály: Gáza fél óra autóútra volt tőlünk, és bár akkor nem ugyanaz volt a helyzet, mint most, azért természetesen nem jártunk át. Egyszer azonban véletlenül átmentünk Cisz-Jordániába a határon.

Cívishír: Ezt a sztorit meghallgatjuk!
Korhut Mihály: Mindig is mondták a házigazdák, hogy a biztonságunk érdekében Izraelen belül bárhová mehetünk, de Cisz-Jordániát lehetőleg kerüljük el. Tartottuk is magunkat ehhez. Egyszer azonban Tel-Avivban játszottunk, és megengedték, hogy kocsival hazamenjünk. Az egyik csapattársam mellé szegődtem, aki hozzám hasonlóan szintén újonc volt. Ő vezetett, de egyáltalán nem beszélt angolul, így vélhetően nem értette, amikor mondtam neki, hogy az autópályán szerintem rossz irányba megyünk. Gondoltam, csak tudja az utat, hiszen GPS is volt a kocsiban. Aztán elértük a határt, a fegyveres határőrök pedig kérték az útlevelet. A csapattársamé ott volt, az enyém nem. Egy Tel-Aviv-i bajnokira minek vinnénk útlevelet, ugye? A határőrök nem értették, hogy mi miért akarunk Cisz-Jordániába menni beer shevás kimenőben, mi pedig azt nem értettük, hogy merre járunk. Vagyis én már akkor gyanítottam. Végül a magyar személyimet elvették, bevitték a bódéba, ahol kiderült számukra, ki vagyok, sok sikert kívántak, és átengedtek. Ötszáz méter múlva megfordultunk, és visszajöttünk. Most viccesnek tűnik, de akkor nem volt az.

Cívishír: A Hapoel Beer Sheva milyen etnikai összetételű volt, amikor ott játszottál?
Korhut Mihály: Arab csapattársaim is voltak, de ők is ugyanolyan kedvességgel, szeretettel viszonyultak hozzánk, mint az izraeliták. Meghívtak magukhoz is, mindenben segítettek.

Cívishír: Éreztél bármi feszültséget zsidók és arabok között?
Korhut Mihály: Egyáltalán nem; nálunk teljes béke honolt a pályán és az öltözőben egyaránt, bár tudom, hogy Izraelben vannak olyan csapatok, ahol arabok eleve nem játszhatnak. Beer Shevában, a városban sem éreztem feszültséget, a két és fél év alatt talán kétszer szólalt meg a sziréna, de rendkívüli eset akkor sem történt. Azt azonban először furcsálltam, hogy egyes csapattársaim gépfegyverrel jöttek edzésre. Izraelben ugyanis általános hadkötelezettség van: aki elvégzi a középiskolát, bevonul katonának, még akkor is, ha profi focista az illető. Edzésre kiengedik őket, de teljes harci felszerelésben, így előfordult, hogy az öltözőben, mellettem a fogason lógott néha egy gépfegyver. Először nagyot néztem, aztán megszoktam. Nekik az természetes, hogy gépfegyveres katonák – nők is, nem csak férfiak – az utcán vagy a bevásárlóközpontokban járőröznek.

Cívishír: Azt látjuk a tévében, hogy az izraeliek szeretik a focit…
Korhut Mihály: A Hapoel Beer Shevának 15 ezres stadionja van – az én időmben 13 ezer néző volt a legkevesebb. Megesett, hogy 8 ezren jöttek el idegenbeli meccsre. A foci iránti rajongásukat egy személyes történeten keresztül is tudom érzékeltetni. Amikor az Európa-ligában legyőztük az Intert, Beával elmentünk egy elegáns helyi étterembe. A csapattársaim mondták, nem kell asztalt foglalni, de én azért felhívtam az éttermet. Ők is közölték, hogy nem kell asztalt foglalni. Igen ám, de amikor odaértünk, 30 méteres sor fogadott a bejárat előtt, bent pedig telt ház. Néztünk egymásra Beával, hogy mitévők legyünk, amikor a tulajdonos észrevett, és felkiáltott, hogy „Misi Korhut, come here!” Bevezetett az étterembe, ahol tapssal fogadtak a vendégek. A főnök odament az egyik asztalhoz, egy négyfős családhoz, valamit suttogtak egymásnak, rám néztek, majd a család felállt, és átadták nekünk a helyet. Mi kellemetlennek éreztük a helyzetet, de nekik ez természetes volt. Vagy történt velem olyan is, hogy laktózmentes tejért mentem a boltba, mert laktózérzékeny vagyok, de nem volt ilyen tej. Fél óra múlva kopogtatnak nálam, a boltos hozott nekem laktózmentes tejet, és még pénzt sem vett el, csak annyit kért, hogy játszunk jól. Tudta, hol lakom – már az meglepett. Ezek apróságok, de jóleső érzéssel töltik el az embert. Görögországban, egy étteremben szurkolók kifizették a bort és a vízipipát, amit a vacsora után rendeltünk. Sok ilyet tudnék mesélni.

Cívishír: Debrecenben nem számítottál kiváltságosnak?
Korhut Mihály: Ilyen értelemben nem. Természetesen sok helyen megismertek, kaptunk itt-ott kedvezményt, de a szép emberi gesztusokkal külföldön szembesültem.

Cívishír: Megvan még a pillanat, amikor megkaptad az első válogatottsági meghívót?
Korhut Mihály: A válogatottban éppen Debrecenben debütáltam 2014-ben, a dánok elleni mérkőzésen. Már korábban lógott a levegőben, hogy behívnak, de végül Pintér Attila tette ezt meg 2014-ben, ami azért volt számomra meglepő, mert ő a Győrrel volt korábban bajnok, és annak az ETO-nak oszlopos tagja volt Völgyi Dániel, aki az én posztomon, balhátvédként játszott. Amikor Pintért kinevezték, én már szinte le is tettem a válogatottságról, mert azt gondoltam, hogy az ő korábbi játékosát preferálja majd, de nem így történt. Pintérnél végül mindhárom mérkőzésén játszottam.

Cívishír: Azért nemcsak Pintér látta benned a tehetséget és az elhivatottságot, hanem az utódai is, például Bernd Storck, aki a 2016-os Eb-re is kivitt.
Korhut Mihály: Dárdainál játszottam az első tétmérkőzésemet, a másik találkozón padon ültem, majd Bernd Storck eleinte nem hívott be. 2015-ben megkértem a kedvesem kezét, és 2016 júniusára terveztük a lagzit. Amikor azonban kijutott a válogatott az Eb-re, megint meghívót kaptam, és pályára léptem 2016 márciusában a horvátok elleni barátságos mérkőzésen. Kértem Beát, hozzuk előre a nagy eseményt május derekára, gondolván arra, hogy esetleg keretben lehetek az Eb-n. Így is történt, Storck bő keretébe bekerültem, de gondoltam, attól még megtarthatjuk május 15-én az esküvőt, hiszen az Európa-bajnokság csak június közepén kezdődik. Csakhogy Storck május elsejétől kétszer kéthetes ausztriai edzőtábort hirdetett meg, az esküvő tervezett napja pont beleesett. Mondjam le az esküvőt, vagy kérezkedjek el az Eb-re készülő válogatott edzőtáborából? – csak rosszul járhatok mindkét esetben, morfondíroztam sokáig, végül Storck elé álltam, és közöltem, mit szeretnék. Láttam a fején, hogy „idegben van”, majd azt mondta, az a szerencsém, hogy Gulácsi az imént kereste meg ugyanezzel. Azzal a feltétellel engedett el, hogy hétfőn délre ismét ott legyek. Vasárnap tartottuk a lagzit, hétfőn hajnali ötkör ültem autóba, és délben munkára jelentkeztem az ausztriai edzőtáborban.

Cívishír: Feltételezem, nem sokat ihattál az esküvődön, és vitte az Európa-bajnokság a nászutat is. Mi olyan érdekes, hogy most hangosan felnevettél?
Korhut Mihály: Az, hogy azóta sem sikerült nászútra mennünk. Valami mindig közbejött. Az Európa-bajnokság után az izraeli szereplés, majd a görög, ahol télen nincs szünet, nyáron pedig azért nem volt, mert mindig valamilyen európai kupasorozat selejtezőjében indultunk, és ha jutott is egy-két hét, azt itthon töltöttük a családdal. Amikor hazajöttünk, megszületett a kislányunk, akkor azért nem mentünk. Tizenhat éve készülünk, de még nem jutottunk el…

Cívishír: Huszonkétszer léptél összesen pályára címeres mezben. Elégedett vagy? Sokan mindenüket odaadnák egy válogatottságért, de tudjuk, milyen az ember…
Korhut Mihály: Úgy tekintek rá, hogy elismerése a munkámnak. Ugyan 22-szeres válogatott vagyok, de legalább ugyanennyiszer ültem a padon is, amit hivatalosan nem számolnak. Így aztán több játékpercem van a válogatottban, mint sokaknak, akik többszörös válogatottak, mint jómagam. Egy védő ugyanis ritkábban száll be a padról, az edzők általában csatárokat és középpályásokat cserélnek. Én a legtöbb válogatott mérkőzésemet végigjátszottam. Számomra ez a 22 szép szám. Különösen úgy, hogy tagja lehettem annak a magyar válogatottnak, amely 44 év után szerepelhetett ismét Európa-bajnokságon. Abban pedig az volt a legérdekesebb, amikor láttuk, hogy mekkora örömöt tudunk adni az embereknek. Sokkal nagyobb jelentőséget tulajdonítottam akkor is ennek, mint az eredménynek, hogy első helyen jutottunk tovább a csoportból.

Pályára léptél például a felejthetetlen magyar-portugálon, Lyonban. Kívülről azt az egész nemzet extázisban élte meg, de milyen volt belülről a meccs, és milyen volt Cristiano Ronaldo?
Korhut Mihály: Számomra semmilyen, mert én messis vagyok. Természetesen elismerem Ronaldo képességeit, tisztelem az eredményeit, de ha választani lehetett volna, akkor inkább Messi ellen játszottam volna. A pályán egyébként érződött, hogy mi vagyunk a felszabadultabbak, hiszen az eredménytől függetlenül továbbjutottunk, a portugálok azonban vereséggel kiestek volna, és közel is álltak hozzá, hiszen Elek 3-3-nál kapufát rúgott. Aztán három döntetlennel továbbjutottak, és megnyerték az Eb-t. A meccs számomra azért marad örök emlék, mert olyan szurkolást az addigi életemben nem hallottam.

Cívishír: Ha most nézed a tévében a válogatottat, mit érzel?
Korhut Mihály: Azt, hogy egy kicsit az enyém is, mert számomra olyan, mint egy klub, amelynek tagja vagyok, mert egyszer oda bekerültem. Ráadásul a stáb nagy része ugyanaz, mint az én időmben. Ugyanígy a DVSC-t is magaménak érzem, még akkor is, ha most már alig van ott valaki, akit személyesen ismerek. A tulajdonosok és a játékosok jöhetnek-mehetnek, a DVSC ugyanaz marad a szívemben örökké.

Cívishír: Most szögre akasztottad a futballcipőt. Készítettél számvetést?
Korhut Mihály: Hiányérzet nincs bennem, hiszen amiről gyerekkoromban álmodtam, teljesült. Magyar bajnokságokat nyertem, a válogatottban szerepeltem, játszottam külföldön, Izraelben is bajnoki címet szereztem, a vitrinem majdnem leszakad a sok éremtől. Azért talán mégis van egy kis hiányérzet bennem: a Beer Shevával egy gólra voltunk a Bajnokok Ligája főtáblájától. A DVSC keretének ugyan tagja voltam 2009-ben, de egyik BL-találkozón sem sikerült pályára lépni. Szóval a BL kimaradt az életemből. Ezzel együtt összességében teljesnek érzem a pályafutásomat a profi futballban.

Cívishír: A váltás, a civil élet sok élsportolót súlyos depresszióba tol. Aggódnunk kell érted?
Korhut Mihály: Remélem, nem. Van egy jó társ mellettem, a feleségem, aki a foci alatt is mindenben támogatott, sok áldozatot hozott értem, és most is ezt teszi. A visszavonulás azért nem egyik napról a másikra történt – ketten, közösen készültünk már lélekben is az utóbbi években arra, hogy mi történik, ha abbahagyom. Idén januárban mondtam ki, hogy vége az életem ezen szakaszának, igaz, akkor egy kis letargia úrrá lett rajtam. Hiszen az elmúlt harminc évben minden napnak reggelén, amikor felkeltem, készültem az edzésre. Mit csinálok majd ezután? – gondolkoztam, de szerencsére nem sokáig kellett, mert ott a kislányom és a feleségem, van kikkel foglalkozni.

Cívishír: Megérte? Egy élsportolónak rengeteg áldozatot kell hozni.
Korhut Mihály: Így, hogy egy teljes pályafutás végére tehettem pontot 36 évesen, azt mondom, megérte. Szerencsésnek tartom magam. Más ugyanúgy feláldoz mindent a sport oltárán fiatalon, csak éppen nem jön össze neki semmi. Nekem összejött, és közben még egy gyönyörű család is összejött, igazán boldog és elégedett vagyok.

Cívishír: Az életed mennyiben változott meg az apák táborába lépve?
Korhut Mihály: Egyszerre lett fárasztóbb és sokkal jobb. A kislányom, Milla levette rólam a szemellenzőt, addig csak egy futballburokban éltem, általa azonban kitárult a világ számomra. Amióta megszületett, három éve, már nem a foci az első, hanem a család.

Cívishír: Debrecen végállomás?
Korhut Mihály: Tulajdonképpen 14 éves korom óta vagyok debreceni, a feleségem – aki püspökladányi – egyetemista korától. Szeretünk itt élni, a város nem kicsi, de nem is nagy, vagyis élhető, ahogy nevezni szokták. Már 2016-ban vásároltunk egy házat, ahol a kutyánkkal jól megvagyunk. Aztán ki tudja, mit hoz az élet? Edzőként bárhová szólíthat a sors.

Cívishír: Apropó! Mikor adtad erre a fejed?
Korhut Mihály: Régebben egyáltalán nem voltak edzői ambícióim, amit így utólag bánok, mert játékosként sokat tanulhattam volna az edzőimtől, ha másképp figyelek rájuk. A hazatérésemkor, a légiósélet után kattant be valami, és meg is csináltam gyorsan az alapfokú edzői licenszet. Most éppen a B és az A licenszért hajtok. Akik hét évet élvonalban játszottak, a két minősítést együtt megszerezhetik.

Aki 22-szeres válogatott, többszörös magyar és izraeli bajnok, mi újat kap egy edzői kurzuson?
Korhut Mihály: Azt hiszem, Thierry Henry fogalmazta meg találóan, hogy miért nem lett sikeres edző. Ami számára evidens, az a játékosok számára nem volt az, és ezt a helyzetet nem tudta kezelni. Egy edző számára elengedhetetlen a pedagógiai felkészültség, nem csak a szakmai - ebben a kurzuson előadó tanárok, edzők sok újat tudnak mondani.

Cívishír: Máris élesben gyakorolhatsz, hiszen a DEAC II. csapatát vezetheted a Megye I-ben.
Korhut Mihály: Nagy várakozásokkal tekintek a munka elé. Nemrég elkezdtük a felkészülést; a csapatot zömében egyetemisták alkotják, fiatal srácok, biztosan izgalmas időszak elé nézünk együtt.

Cívishír: A jó edző milyen? Azaz te milyen szeretnél lenni?
Korhut Mihály: Mondanám, olyan, akit minden játékosa szeret, de ilyen nincs, mert aki a kispadon ül, az biztosan nem szereti az edzőt. Inkább akkor sikeres szeretnék lenni.

Cívishír: A lelki szemeid előtt milyennek látod magad 10 év múlva?
Korhut Mihály: Azt kívánom, a családom ugyanolyan boldog legyen, mint most, ez a legfontosabb. Jó lenne tíz év múlva már az NB I-ben edzősködni. Vagy az NB II-ben.

Cs. Bereczki Attila