Hortobágy-Kónya: szomorúság a világ végétől egy lépésre

Van ennél rosszabb is, de tudom, hogy jobb is – mondta egy helyi férfi arra a megjegyzésünkre, hogy Hortobágy-Kónyán az az érzése támad az idegennek, hogy ez legfeljebb egy lépéssel van a világ vége előtt. Már odafelé, a 33-as útról letérve ott motoszkál ez az emberben, még ha akkor ezt így nem is tudja megfogalmazni. Lehet, hogy a szürke tél, a tájra fullasztóan rákönyöklő, szinte földig érő köd az oka ennek, de ahogy az évtizedekkel ezelőtt betonlapokból kialakított, mára sok helyen az autóst lassításra, olykor szinte megállásra késztető úttesten egyre beljebb haladunk a pusztába, ez az érzés csak erősödik. Lassan zötykölődünk, van idő szétnézni: az út szélén itt-ott lovak legelésznek, arrébb az autó zajára madarak szállnak a magasba, félbehagyva a frissen szerzett zsákmány cibálását, de ahogy elhaladunk mellettük, már repülnek is vissza, hogy vértől pirosló csőrük újra eltűnjön a dög húsában. 

Más egyéb nem nagyon zavarja a táj egyhangúságát, amely valahogy mégsem unalmas, bár egy hegyvidéken élő embernek erről biztosan egészen más véleménye lenne. Egy idő után aztán a nagy szürkeségben elbizonytalanodunk: vajon hortobágyi ismerősünk utasításait jól értettük-e, vagy valamit félrehallottunk, hiszen már legalább negyedórája megyünk, és még mindig csak mindenféle a pusztaság, sehol egy ház, sehol egy ember. – Először csak néhány lepusztult épületet látsz majd, de az még csak Öreg-Kónya, ott még menni kell majd tovább – emlékszünk vissza az útbaigazításra, amikor a távolban, a füstszerűen lebegő ködben kirajzolódik néhány ház. A leírás alapján ez lehet Öreg-Kónya – gondoljuk, hiszen pár valóban elhanyagolt épület szegélyezi az utat, az egyik mellett birkák hajolnak a földig, hátha találnak még egy kevés ehető füvet, odébb egy marcona külsejű ember a disznók között tesz-vesz, de mire ezt megfigyeljük, már magunk mögött is hagyjuk az egészet, és egy rövid egyenes után meg is érkezünk Kónyára. Látogatásunk oka eredetileg az volt, hogy a 20-30, talán 40 ember lakta, egykor kényszermunkatáborként is működő Kónyán jó ideje nincs ivóvíz. No, nem a lakásokban, ott vezetékes víz sosem volt, hanem az utcai kutakban, azok ugyanis valamikor a tavasszal elapadtak. Egyik pillanatról a másikra. És azóta ez így is van. Ott tartózkodásunk alatt azonban kiderült: a vízhiánynál sokkal nyomasztóbb problémákkal is szembesülnek a helyiek. A reménytelenség, a szegénység, a szomorúság szinte tapintható a világ végétől talán tényleg csak egy lépésre lévő majorban.

Hallani ezt is, azt is

Kónya nem szokványos település. Egyetlen utcájában a házak kifli alakban helyezkednek el, talán ha 20 van belőlük, közülük több már régóta lakatlan, gazdátlan. Lyukas, beomlott tetők, omladozó falak, hiányzó ablakok, ajtók jelzik az idő múlását, a visszafordíthatatlant. A teljes megsemmisülést egyik-másiknak, lehet, a következő nagyobb vihar hozza el. Az utca majdnem túlsó végéig gurulunk autónkkal, mire találunk valakit, akivel szóba állhatunk. 

Két férfi az udvaron dolgozik, éppen betonoznak, egyiküktől megtudtam, hogy az utcai kutakból már legalább fél éve nem folyik víz, de ennek az okát nem tudja pontosan. – Hallani ezt is, meg azt is – kezdi. – Állítólag a korábbi üzemeltetővel az önkormányzat nem kötötte meg időben a szerződést, ezért elzárták a vizet. Mások meg azt mondják, hogy tönkrement a kút, jelenleg használhatatlan, de már azt is hallottam, hogy az önkormányzat és a szolgáltató közötti szerződésről egyszerűen lemaradt Kónya. Ki tudja, mi az igazság? A lényeg, hogy nincs víz. Az egész nyarunk így telt el, azt hittük, legalább őszre találnak valami megoldást, most meg már a karácsonyra készülünk, és még mindig nem történt semmi. Nekünk van fúrt kutunk, amihez egy házi vízműtelepet csatlakoztattunk, nem volt olcsó, de így a fürdőszobában van víz, viszont azt meginni nem lehet. Ásványvizet veszünk, azt isszuk, azzal főzünk, de ez azért így nem olcsó mulatság.

Beszélgetőtársam, mielőtt még visszatért a betonozáshoz, elmondta, hogy 53 éve él Kónyán, szinte minden a településhez köti. – Hát hogyne szeretnék itt élni! – vágja rá kérdésünkre. – Munkalehetőség ugyan már régóta nincs, de elvagyunk, ezt szoktuk meg. Van, aki Debrecenbe jár dolgozni, mások Hortobágyra vagy Balmazújvárosba. De az az igazság, hogy Hortobágyon se nagyon lehet már elhelyezkedni, hiszen jószerivel mára a halgazdaság, a ménes és a keverőüzem maradt mint foglalkoztató.

Biciklitároló milliókért

Rövid séta után az egyik ház udvarán egy idősebb hölgy tereget. A jelenet a ködös, nyálkás időben meglehetősen furcsán hat, de nem firtatjuk ennek az okát, inkább arról kérdezzük, milyen az élet Kónyán. – Nyomor van – foglalja össze tömören. – Nincs bolt, akinek nincs autója, nehezen jut be Hortobágyra, pláne Balmazújvárosba. A vonat teljesen kiszámíthatatlan, vagy jön vagy nem. Nem szeretek itt élni, de nincs más lehetőségem, úgy tűnik, ezen már nem is tudok változtatni. Ráadásul egyre gyakoribbak a bűncselekmények, lopások, betörések. 

Ha azt kérdezi, hogy mi jut eszembe először Kónyáról, akkor a kilátástalanság az, ami leginkább leírja az itteniek lelkiállapotát.

Összefutunk egy középkorú férfival is, aki nosztalgiával a hangjában emlékszik vissza a régi szép időkre. 1973-ban került Kónyára, ami szerinte egykor csodálatos hely volt, ahol az emberek összetartottak, segítették egymás boldogulását. – Az állami gazdaságnak 2-3 ezer birkája volt itt, munkahelyet biztosítva a helyieknek. Ma meg arra sincs pénz, ahogy hallom, hogy ivóvizet adjon az önkormányzat a lakosságnak – mondja indulatosan. – Ott van szemben az a biciklitároló, azt mondták, azért van rá szükség, mert jön majd a kerékpárút. Tízmillió forintért építették meg, de abban még soha egyetlen biciklit sem látott senki, persze a kerékpárút azóta sem készült el. Azt a pénzt el lehetett volna költeni másra, például arra, hogy valamilyen módon vizet juttassanak az embereknek.

Elromlott, újra nincs pénz

A kónyai ivóvízhiánnyal kapcsolatban természetesen megkerestük Hortobágy polgármesterét, Jakab Ádámot is. Válaszában azt írja: a Kónya majorban található nyomókutas vízhálózat kútja, amely ellátta a rendszer működését, használhatatlanná vált. Az ivóvízellátást tavasz óta a tanyagondnoki szolgálat működésével biztosítják, ami azt jelenti, hogy munkanapokon igény esetén minden helyi lakosnak elvégzik a bevásárlást, a gyógyszerkiváltást, orvoshoz is elviszik, akinek arra van szüksége, és megadott napokon a település központjába is be lehet jutni a szolgálat segítségével.

A polgármester hangsúlyozza: ahhoz, hogy a mai kor elvárásainak megfelelő vízhálózat működjön a településrészen, amely adott esetben az ingatlanokba is bevezethető, nagyjából 80 és 100 millió forint körüli összegre lenne szükség, az önkormányzatnak viszont jelenleg nincs forrása egy ilyen mértékű fejlesztéshez. Természetesen a pályázati lehetőségeket folyamatosan figyeljük és ha lehet, pályázni fogunk egy új rendszer megvalósítására – olvasható Jakab Ádám válaszában. .

Iskola és színházterem is volt

Mielőtt hazafelé indulnánk, egy idősebb férfira leszünk figyelmesek, aki az udvarán álló fészerben hasogatja a tűzrevalót, de kérésemre abbahagyja a munkát, és már mondja is magától. – Hallgassa csak! – emeli fel a mutatóujját. – Csukja le a szemét, és figyeljen! Ilyet a városban sose tapasztal. Sok mindenünk nincs, de csendből nekünk rengeteg van. Rettenetesen csendes itt az élet, mondhatnám, sivár, de azért igyekszünk elfoglalni magunkat. Egy ideje már van köves utunk, tévét nézünk, az internet is működik, úgyhogy a világ dolgairól is értesülünk. 1962-ben költöztünk ide, akkor hároméves voltam. Mostanra lepusztult itt minden. Annak idején pezsgő élet volt Kónyán. A házakat rendben tartották az emberek, tisztességesen kimeszelték, ha megrongálódott a tető, megjavították. Képzelje, még iskola is működött, és amit biztos nem fog elhinni, színháztermünk is volt. Emlékszem, a gyerekkori előadásokra. Ugye nem hiszi, amit mondok? Én se hinném, ha csak úgy ismerném Kónyát, amilyen most.

Mi maradt abból a világból? Ha körülnézek, azt kell mondjam, hogy semmi. Az a ház ott, lehet, holnap összeomlik, az a másik se sokáig húzza már, annak meg már csak a falai vannak meg. Ott van az a romos, kicsit már dülöngélő épület, aminek a kéményéből száll fel a füst. Abban hat gyermeket nevelnek. Elképzelheti, milyen körülmények között. Már egy nyamvadt boltunk sincs, nemhogy kocsmánk. A rendszerváltozás után kezdődött a hanyatlás, hiszen a tehetősebbek elköltöztek, a szegények meg itt maradtak, és jöttek még újabb szegények is. Az, hogy jelenleg nincs víz az utcai kutakban, szerintem a legkisebb probléma, sokkal nagyobb gond, hogy ha itt sürgősen nem történik valami pozitív változás, Kónya egy-két évtizeden belül eltűnik a térképről.

Takács Tibor