Feltámadás után

Amikor a kilencvenes évek közepén Roland Emmerich megérkezett a Függetlenség napja című dolgozatával a hollywoodi főpályaudvarra, maga sem érezte talán, mekkora felfordulást hagy majd maga után. Nem mintha valami nagyot alkotott volna – ez még sohasem jött össze neki – de filmje a költségvetésének bő tízszeresét termelve minden idők legsikeresebb produkciója lett, elhozva karrierjének csúcspontját, és egy olyan sikerreceptet valósított meg az inváziós sci-fik és katasztrófafilmek látványosságát és drámai-patetikus erejét, valamint a könnyed humort vegyítve, amit azóta is próbálnak követni a nyári blockbusterek (legtöbbször hiába).

Természetesen azon a tájon még nem fordult elő, hogy egy rókáról le ne húzzák az összes szaruhártyát; mégis csak majd húsz évvel később bólintottak a pénzeszsákok a folytatásra, így aztán nem csak a műfaj kedvelői voltak kíváncsiak, vajon mit tudnak hozzátenni a készítők az eredetihez.

Nem sokat. Nagyon sem sokat. Persze visszatértek a régi karakterek; újra láthatjuk Jeff Goldblumot az idealista mérnök-tudós, (a felesége viszont „kiíródott”), Bill Pullmant, az (ex)elnök, Judd Hirsch-t a mogorva idős apuka és Brent Spinert a roswelli bázis őrült dokija szerepében, ami azért örvendetes, mert az előző epizódban elhalálozott. Will Smith viszont már nem szivarozik a finálé után; korábban bejelentették, hogy mostanára már sztárgázsival üzemel, és erre nem fut a konyhapénzből, így karakterét legyilkolták egy repülőgép-balesetben. Ezért tért vissza Vivica A. Fox is, aki itt már Will Smith özvegyét játssza, merthogy így oldották meg szegény vadászpilóta likvidálását.

De akkor ki teszi helyre az űrlényeket? – kérdezték sokan. A válaszra mostanáig várhattunk, ám aligha lesz kielégítő, amit kapunk. Nincs egyetlen vagy – mint az elsőnél – két hős, akik a vállukon viszik a produkciót azzal, hogy lazán és stílusosan mentik meg a világot. És hiányoznak az igazán emlékezetes kiegészítő héroszok is, akiknek egyetlen lényegük, hogy feláldozzák magukat az emberiségért.

Nem akarnánk az első részt feltupírozni, hiszen, mint említettük, Roland Emmerich messze áll attól, hogy jó filmet csináljon, de tény, hogy a Feltámadás a látványon kívül minden téren messze elmarad az elődjétől. Húsz éve győzték le az amerikaiak a Földre támadó idegen lényeket. Azóta beköszöntött a világbéke, az emberiség az ufók elleni harcban annyira összekovácsolódott, hogy már szépségversenyeket sem tartanak, hiszen a győztes már nem kívánhatja a világbékét, merthogy világbéke van, nincs több ellenségeskedés, mindent elborít a felebaráti szeretet.

Ráadásul egy olyan alternatív jelenben járunk, amelynek emberisége már túl van egy globális sokkon és tanult is belőle, felhasználta a tapasztalatokat és az ufótechnológiát, miközben tudja: bármikor megismétlődhet. És meg is ismétlődik, mert azok a göthös földönkívüliek itt hagytak néhány adóvevőt, ami sugároz némi iránymutatást a fajuk távol lévő egyedeinek – ők pedig megjelennek, a blockbuster-folytatások szabályai szerint sokkal nagyobb űrhajókkal és fegyverekkel. Ezek közül a leglátványosabb egy úgynevezett gravitációs harceszköz, aminek segítségével meg tudják változtatni a Föld tömegvonzását, ez pedig elég ütős, hiszen leszállás közben felszippantanak mindent Délkelet-Ázsiától a Közel-Keletig, majd az egészet Londonra pottyantják. (Szegény brit (?) főváros; alig egy hónapja rombolták porig a Támadás a Fehér Ház ellen 2-ben, erre már megint).

Mindenesetre nem mindennapi látvány, ahogy a Burdzs Kalifa becsapódik a London Eye-ba. Ahogy a rendező filmjeiben lenni szokott, gyorsan kiderül, mivel állunk szemben. Mire az emberiség feleszmél, már csak alig egy órája marad, hogy fölülkerekedjen, különben kipusztul. Szerencsére akad néhány bátor katona – persze csillagos-sávos klott gatyában – akik elég serényen irtják a nyálkás ellenséget, közben félmondatokkal kommunikálnak is, amin jókat lehet derülni, nem feltétlenül a forgatókönyvírók szándéka szerint. A küldetést letudjuk, ám senki sem alkot maradandót. Az unalmas keménykedés mellett a dialógusok laposak, néhol kifejezetten ízléstelenek.

Az egyetlen pozitív fejlemény, hogy kiderül, nem mi vagyunk az egyetlenek, akik az agresszív területfoglaló ufókkal küzdenek; az univerzum lényei hamar egymásra találnak a közös ellenség elleni harcban. A lehangoló konklúzió viszont, hogy ez a bimbózó kapcsolat csak a következő részben fog szárba szökkeni. Ezt pedig így a második után nem tudjuk nagy örömmel tudomásul venni.

SzN.