Felesleges elolvasni. Azaz mégsem

Pinczés Mátét be kell mutatni, a családját azonban nem: édesapja a Csokonai Színház egykori direktora, édesanyja a Debreceni Református Hittudományi Egyetem (egykori TK) oktatója, bátyja, Dávid pedig a mozgókép világában brillíroz – a közelmúltban második kisfilmjével jelentkezett. Ebből a tiszteletreméltó alkotói sorból Máté sem lóg ki: Felesleges elolvasni című, a múlt év végén megjelent első könyve szép példája annak, hogy a pszichológiáról élvezetesen is lehet írni, irodalmi igénnyel. A kötet novellákba fűzi a körülöttünk fellelhető pszichológiai jelenségeket, és a végén meg is magyarázza azokat. Ha akarjuk. Ha nem akarjuk, nem lapozunk oda. Ha akarom, irodalom. Ha akarom, pszichológia. Ha közelebbről nézem, lehet, hogy rólad van szó. De az is lehet, hogy rólam. Ismerjék meg Pinczés Mátét, aki Debrecenben végzett pszichológia szakon, majd 24 évesen Budapestre költözött. Ott él, de rendszeresen hazajár a családhoz, a debreceni barátokhoz és a Loki meccseit is mindig megnézi.

Bár mindig a pszichés betegségek érdekelték, az egyetemen munka- és szervezetpszichológia szakirányt választott, és ezen a vonalon is kezdett dolgozni, egy ideje azonban visszatalált az „eredeti” útra: ma már (online) pszichológiai tanácsadást végez, emellett megmaradt a munkapszichológiai érdeklődés is. És ezt a felállást most nagyon élvezi. Mint mondja, nagy lökést adott neki, hogy az első könyve eljutott a könyvesboltokig.

A Felesleges elolvasni című novelláskötet a “csúnya” szakma és a szépirodalom mesteri keveredése, tele túlzásokkal, érzékletes karikatúrákkal. Akinek nincs humorérzéke, bajban lehet. Már a könyv címe is merő irónia. Lehet egyáltalán komolyan venni magunkat a mai világban?
Pinczés Máté: Itt is igaz, hogy érdemes kerülni a szélsőségeket. Gond, ha nem tudunk humorral fordulni magunkhoz és mások felé, de az sem jó, ha egyáltalán nem vesszük magunkat komolyan. Kell tudnunk a humort és a komolyságot helyzettől függően „alkalmazni”. Egy novella persze lehet más: én például gyakran vegyítem a komoly témákat, helyzeteket (halál, egyedüllét, szomorúság, betegségek) a humorral, ettől válik az egész groteszkké, amit kifejezetten szeretek. De ezt meghagyom a novelláimnak – nem kell, hogy az életünk is groteszkké váljon.

Az emberiség nagy részének van valamilyen defektje, bár a defekt ugyebár nem kimondottan szakkifejezés. Mit érthet alatta a köznyelv?
Pinczés Máté: Valami olyasmit, hogy valaki nem az „átlagosnak”, nem a „normálisnak” megfelelő módon viselkedik, viszonyul valamihez – bár hogy mit jelent a „normális”, valójában nézőpont kérdése. Mert nézzük meg, mi történik, ha egy autó belehajt egy rakás százas szögbe: igen, defektet kap. Szeretett volna defektet kapni? Nem valószínű. De ha egy autókerékbe szög nyomul, mi sem természetesebb, „normálisabb”, mint hogy leereszt, vagy – ne adj isten – kidurran. Abban a helyzetben tehát valójában a defekt a „normális”.

Hopp, ilyet én is ismerek! A történetek fő- vagy épp antihősei itt lélegeznek körülöttünk. Melyek manapság a leggyakoribb pszichés kórképek? És a legveszélyesebbek?
Pinczés Máté: A leggyakoribbak talán a hangulatzavarok és a függőségek. A legveszélyesebb pedig… – attól függ, hogyan értelmezzük a veszélyt. A legfélelmetesebbnek a pszichopátia tűnik, de erről talán más véleményen van a kisgyerek, aki össze van zárva az alkoholista vagy épp narcisztikus apjával. De hadd legyek teljesen őszinte: nem vagyok minden, a kötetben felmerülő betegség szakértője – eredetileg nem is klinikusnak tanultam, hanem munkapszichológusnak. Ahogy a kötet elején tisztázom is, a könyvet nem érdemes kvázi szakkönyvként kezelni, mert nem az. Vannak benne torzítások, csúsztatások, az irodalmi szabadság jegyében mindezt önkényesen megengedtem magamnak. Így fordulhat elő egy-egy novellában például az, hogy egy kis falucska minden lakója a pszichopátia jellemvonásait hordozza magában, vagy hogy egy olyan ártatlannak tűnő probléma, mint a diszgráfia, az egész emberiség sorsát negatívan befolyásolja. Az én „világomban” tehát távolról sem azok a leggyakoribb vagy épp legveszélyesebb betegségek, mint a valóságban.

Kívülről a pszichés betegségeket úgy látjuk, hogy valami miatt mintha a fejekben megbomlana a rend. Mi állhat e “rendetlenségek" hátterében?
Pinczés Máté: Ez teljesen helyzet- és betegségspecifikus. Röviden csak egy sztereotip választ tudok adni: a gyerekkor, és mellette a genetika. A gyerekkor kellően hosszú (sokszor évekig is eltarthat!) és szenzitív időszak ahhoz, hogy lehetetlen legyen valamilyen sérülés nélkül megúszni. Egész életünkben hordozzuk ezeket a sebeket, amiket bizonyos helyzetek, események triggerelhetnek: egy furcsa nézés, egy újabb elutasítás, egy hatalmas siker, bármi. A nagy kérdés, hogy felnőttként hogyan tudunk megküzdeni a sebbel, amit épp most hintettek be sóval. És persze vannak azok a betegségek, amik javarészt velünk születettek.

A fülszövegben azt írod, tünethordozó vagy. Tényleg? Vagy talán mindannyian azok vagyunk?
Pinczés Máté: Valójában csak jól hangzott a „pszichológus és tünethordozó” együtt, de ettől még igaz. De hát mi, pszichológusok már csak így tekintünk magunkra és mindenki másra is: teljesen egészséges ember nincs. Aki az, az nem az.

A bizniszpszichológia bizonyára a szakmai körökben is ismerős fogalom. A összeollózott tartalmak és lózung gyűjteménye gyakran mégis sikerkönyv. Nem hordoz ez magában veszélyt az olvasóra nézve?
Pinczés Máté: Én ebben a témában sosem voltam túl kritikus. Szeretném azt hinni, hogy van egyfajta természetes szelektálódás a könyvek között is: tehát ha egy mű semmilyen értéket nem képvisel, az előbb-utóbb a süllyesztőben fogja végezni. Aztán persze lehet, hogy nincs igazam. De ha egy könyv sikerkönyvvé válik, az azért lehet, mert sok mindenki rezonál az üzenetével. Amivel egészen addig Szókratész szerint sincs gond, amíg a) hasznos a mondandó b) jó szándék vezérli a szerzőt és c) igazat mond.

Ki mit hoz magával otthonról – mondjuk számos alkalommal. Téged mennyiben határoznak meg a családi minták?
Pinczés Máté: Nyilván hatott, hat rám. Bennem is mindig volt annyi fölös kreativitás, amivel nem csak magamat akartam szórakoztatni. De régóta ott van előttem az elrettentő példa, hogy mennyi munkával jár például a színházi (édesapám) vagy a filmrendezés (bátyám). Én ennél egész biztos lustább vagyok. Az íráshoz nem kell sok: csak kutyasétáltatás közben ki kell gondolni néhány érdekes történetet, aztán le kell ülni a gép elé, és pötyögni. Ez az, amit kisgyerekkorom óta szeretek – emlékszem, amikor még az írógépen (a Commodore64-et be se tudtam kapcsolni) gépeltem a saját kis újságomat Naplo(pók) néven. A színvonalát most hagyjuk, én mindenesetre jól szórakoztam közben. De nemcsak ezt, hanem a pszichológia iránti érdeklődést is otthonról hozom: édesanyám a tanítóképzőn évtizedek óta pszichológiát oktat.

A Bárányszámoló című novella a testvéredet annyira megihlette, hogy 2020-ban többszörös díjnyertes rövidfilm készült belőle Cserhalmi György és Dunai Tamás szereplésével. Azt és úgy mondta el képeken, amit te leírtál?
Pinczés Máté: Nagyrészt igen, bár sok apró, izgalmas motívummal megspékelte, és a végét átírta. Azt mondom, filmben az ő verziója működik jobban, leírva meg az enyém. De talán azt kellett volna mondanom, hogy ezt mindenki döntse el magának. Amiben viszont sokkal több változtatás van, az az Imposztor című rövidfilmje (Mácsai Pál és Alföldi Róbert főszereplésével), aminek az alapja egy kétoldalas monológ. Ebbe aztán Dávid valahogy belelátott egy történetet, amit én nem. De hosszú vajúdás után mégis megszületett egy forgatókönyv belőle, amely az eredeti novellát csak nyomokban tartalmazza – a fő üzenete és a stílusa azonban megmaradt.

Bereczki-Csák Helga

[Beillesztett cikk: Debrecentől Los Angelesig: Pinczés Dávid és a sors pimasz hívása]