Ez egy mese
Valljuk be, azért az nem mindennapi, hogy vasárnap délután egy órakor zsúfolásig megteljen a mozi vetítőterme, egy magyar filmre rámozdulva, miközben a sötétség ötven árnyalata javában üli a tort. Pedig így történt; a Liza, a rókatündérre ennyien voltak kíváncsiak ebben a vállalhatatlan időpontban. Élünk a gyanúperrel, hogy a nézők nem böngészték végig a sajtóvetítések után megjelent szakkritikákat, melyekben szételemezték Ujj Mészáros Károly első nagyjátékfilmjét.
Nem hisszük, hogy a vegyes összetételű kíváncsiakat érdekelte volna, hogy Wes Anderson látványvilága mennyiben befolyásolta az alkotókat; hogy az Amélie csodálatos élete hogyan köszön vissza a vászonról, esetleg Aki Kaurismäki avagy Kim Ki-duk történetvezetéséhez hasonlítható a kész mű. Nem, ezek az emberek csak azt vették észre, hogy mióta Andy Vajna kezében van a filmes kasszakulcs, egyre nézhetőbb és minden tekintetben színvonalasabb magyar filmek kerülnek a mozikba; ha úgy tetszik az öreg filmmogul nem csak Palácsik, hanem Hajnal Tímeát és társait is ügyesen dresszírozza.
A történet egy képzeletbeli Csudapesten játszódik, visszarepülünk a hatvanas-hetvenes évek ál-Magyarországba, ahol nem épül a szocializmus; leginkább semmi sem épül, mégis a retrós hangulatot kiválóan hozza a film. Kicsit komótosan indul; az egyik szürke, régi bérházban éldegél Liza, a szürke kisegér, akinek egész addigi élete azzal telt, hogy gondozta a volt japán nagykövet özvegyét, aki hálából megtanította japánul. Ennek következtében Liza összes élettapasztalatát egy japán Oravecz Nóra rongyosra olvasott ponyváiból meríti, illetve talányos kapcsolatot ápol egy halott popsztár szellemével, aki szintén japán. Utóbbi féltékenységből megátkozza Lizát, aki rókatündérré változik; amelyik férfi udvarolni próbál, az elkerülhetetlenül elenyészik.
Kétségtelen, a tapasztalatlan, érzéki lány körül a hullák száma exponenciálisan növekszik, ami azért a dél-amerikai diktatúrák egyenruháiban pózoló rendőrök figyelmét is felkelti, és megfigyelés céljából beköltöztetik hozzá Zoltán zászlóst, aki szintén szerelmes lesz Lizába, és bár több balesetet is elszenved, egyetlen túlélőként a végén neki tapsolhatunk. Nagyjából ennyi a történet, és ezzel már mindent el is meséltünk, mert ennél többre senki sem vállalkozna.
Olyan képi és zenei világnak valamint a zsánerek elképesztő tempójú cserélgetésének lehetünk fül – és szemtanúi, amilyet filmen ritkán láthatunk. Az alkotók nem akarták telezsúfolni eszes mondanivalókkal, viszont teljesen alárendelték a humornak; gyakorlatilag mindent feláldoztak egy jó poén kedvéért. Reviczky Gábor rég nem érezte ilyen jól magát ezredesként, a filmvégi kávéfőzős jelenet pedig egyszerűen páratlan.
Hihetetlen báj, kedvesség és ártatlanság hatja át a légkört, miközben egyszerre láthatjuk a paródiáját sci-finek, kriminek, romantikus love storynak, meg ami még belefér. Persze olyan bombajó színészekkel nem is nehéz, mint Balsai Mónika, aki olyan, mint Eszenyi Enikő fiatal kiadásban, csak manírok nélkül; de a többiek is maradandót alkottak. Akik pedig az üzenetet keresik, annak idézzük fel Liza szavait: ez egy mese; sőt a narrátor még ezen is túltesz: ez egy hülyeség. Tényleg az. De imádnivaló.
SzN
