Egy debreceni számára megvalósult az amerikai álom

A kansasi Colby Community College-ban kezdte meg a napokban tanulmányait a debreceni Pásti Regina, akinek beteljesült az amerikai álma – ezt jelenti egy magyar kosárlabdázó számára, ha a sportág őshazájából kap egyetemi ösztöndíjat. Ezért bizony sok áldozatot kell hozni, különösen Debrecenben, ahol nőként – élvonalbeli csapat híján – nem lehet magyar szinten a csúcsra jutni. Az alapokat, amire építeni lehetett, itt kapta meg.
„A kis Refiben sok sportág közül lehetett választani, de engem valamiért a kosárlabda fogott meg. Édesanyám sem tudta, hogy beiratkoztam, csak akkor szembesült vele, amikor pénteken egy órával korábban jött értem”
– kezdte Pásti Regina, amikor végre összejött a telefonos kapcsolat. Nem a technika ördöge szólt közbe, és nem is a hétórás időeltolódás, hanem a zsúfolt program: kollégiumi elhelyezkedés, tantárgyfelvétel, edzések, csapatfotózás. Most ennek jegyében telnek a napjai az ifjú debreceni hölgynek. No de vissza a kezdetekhez!
„A kis Refiben, iskolai keretek között, alsóban tanultam meg a labdavezetést, a cselezést, a ziccerdobást, szóval az alapokat. Negyedikben az edzőm, Tankó István javasolta, hogy lépjek magasabb szintre, vagyis próbálkozzam a Cívis Kosárlabda Klubnál, amely a DEAC Kosárlabda Akadémia elsődleges bázisa, és U9-től az U14-es korosztályig foglalkozik a kosaras palántákkal. Kecskeméti János tartotta ott az első edzést; megfeleltem, én pedig boldogan csatlakoztam
– idézi fel a kezdeteket Regina, aki nem genetikai alapon örökölte a kosárlabda iránti szenvedélyt – a családban más sportokat űztek a felmenők. Édesanyja például kézilabdázott, aki sokat mesélt a sérülések gyakoriságáról a sportágban, így inkább a kosarazás mellett döntöttek. A sors fintora, hogy évekkel később éppen egy súlyos kosaras sérülés kis híján kettétörte az ígéretes sportpályafutását.

Regina igazán kitartónak bizonyult, még akkor sem hagyott fel a kosárlabdával, amikor a következő szintlépésre kényszerült, vagyis a fejlődése érdekében az ország nyugati végébe kellett költöznie gimnazistaként, kiszakadva a családi körből. A sportág magyarországi női fellegvárában, Sopronban, az ottani kiemelt akadémián folytatta, iskolaváltással együtt.
„Életem első nehéz időszakát jelentette számomra az a nagy változás, különösen az elején. A nagy távolság és a hét végi mérkőzések miatt csak nagyon ritkán tudtam hazalátogatni. Addig legfeljebb egy nyári tábor idejére szakadtam ki az otthoni környezetből”
– mesélt a nagy megpróbáltatásról Pásti Regina, de aztán a soproni évek megszépültek számára. Azt mondja, a hűség városa eleinte túl kicsinek és unalmasnak tűnt Debrecenhez képest, de idővel nagyon megkedvelte a nyugalmat és a kisvárosi embereket. Egy ideig minden összhangban működött, ám tavaly decemberben következett a DVTK elleni bajnoki, ahol egy szerencsétlen mozdulat következtében súlyos sérülést szenvedett: elszakadt a keresztszalagja. Az első műtét nem sikerült, egy hónap után újra kés alá fektették. Magántanulóként folytatta a középiskolai tanulmányait, hogy ne ismételjen évet, és még érettségizni is tudjon – ehhez szerencsére rugalmasan állt hozzá a soproni gimnáziuma. Hosszú kálvária, kilenc hónapos rehabilitáció után lépett először ismét pályára, egyéni edzésekkel építette fel magát lelkileg és fizikailag. Júniusban érettségizett, majd az amerikai álom megvalósításába kezdett.
„A debreceni és a soproni mérkőzéseimről összevágott portfólióvideóval pályáztam, közben SAT- és Duolingo-vizsgákat tettem, amit elfogadnak Amerikában, sőt, követelmény, és még a jegyeimet is átkonvertálták. Több ajánlatot kaptam, végül a Colby Community College mellett döntöttem, mert ők kerestek meg először, jó benyomást tett rám az edző, aki éppen olyan típusú, mozgékony, több poszton bevethető játékost keresett a csapatába, mint én”
– mesélte Regina, aki mindezt WhatsApp-on keresztül bonyolította le, miközben itthon az érettségire készült.

Augusztusban, a Kansas állambeli Colby-ban egy nemzetközi csapat fogadta. Az egyik csapattársa, aki a kollégiumi szobatársa is, ausztrál, de van egy-egy új-zélandi, angol és svéd is a társaságban. „Mindenki segítőkész és kedves” – mondja Regina, aki most nagy lelkesedéssel készül az egyetemi bajnokság novemberi rajtjára, de nemcsak kosarazásból áll számára az élet, hanem tanulásból is, hiszen pszichológiát hallgat.
„Régóta foglalkoztatott a pszichológia mint továbbtanulási eshetőség. Édesanyám hatása is benne van, aki ugyan nem pszichológus, de szenvedélybetegekkel való terápiával foglalkozik Debrecenben”
– felelte arra a kérdésre, hogy miért éppen ezt a szakot választotta. Egyelőre két évre kapott ösztöndíjat, majd utána dönt arról, hogy kint marad, vagy itthon folytatja tovább a tanulmányait és a kosárlabdázást.
Azt is tudakoltuk, milyenek testközelből az amerikaiak. Azt mondja, rendkívül energikusak és nyitottak. Itthon azt hitte magáról, ő is az, de kint kiderült, hogy az amerikaiakhoz képest majdhogynem zárkózott természet.
„Itt senki nem foglalkozik azzal, hogy a másik mit gondol róla, és mindenki tisztában van azzal, hogy mit tehet meg, és mit nem, ami szerintem pozitívum. Az azonban európai szemmel furcsa, hogy nem mutatják ki az érzéseiket, azaz nem mindig tudni azt, hogy őszinte-e a mosoly”
– tapasztalta kéthónapos kint tartózkodása alatt. Más világ abban a tekintetben is, hogy a „magyar ember evés közben nem beszél” etikett ismeretlen – teszi hozzá, mert viccesnek találja, hogy amikor szótlanul falatozik az étkezőben, megkérdik, hogy mi a baj.

Egyelőre az egyetemi campus területén éli az életét, a várost még nem térképezte fel igazán, de azért egy kicsit otthon érzi magát, mert akárcsak Debrecent, Colby-t is hatalmas szántóföldek ölelik, traktorból és kombájnból ott sincs hiány. A parkosított campust nagyon szépnek találja, több épületben zajlik az oktatás, de gyalogszerrel mindegyik tanszék perceken belül elérhető. Séta közben pedig mókusok szórakoztatják.
„Amerika minden fiatal számára elérhető kitartással. Nem szabad feladni a legnehezebb időszakokban sem, és akkor megvalósulnak az álmok”
– üzeni a magyar fiataloknak Pásti Regina, aki azt sem rejti véka alá, hogy az első két hétben minden nap sírhatnékkal kelt és feküdt, annyira gyötörte a honvágy. Most már sokkal jobb a lelkiállapota, de továbbra is nagyon hiányzik a családja és Debrecen. Szerencsére az edzés és a tanulás segít a honvágy leküzdésében. Legfőbb vágya az, hogy sikeres szezont fusson a csapatával, és most mindent ennek rendel alá.
„Életerőt ad a tudat, hogy decemberben, az ünnepekre hazamehetek, ami nincs már nagyon messze”
– mondta végül elérzékenyülve, könnyek mögül, mert bár nem videóhívásban beszélgettük, érezni lehetett ezt a hangjában.
Itt egy példa, hogy az amerikai álomért súlyos áldozatot kell hozni.
Cs. Bereczki Attila










































