Egy debreceni, aki mások megmentésére tette fel az életét
Szilágyi Attila Balázs kis túlzással arra tette fel az életét, hogy a másokét megmentse. Nem emberekét, hanem kutyákét és macskákét, akik máskülönben mindenféle szeretet és gondoskodás nélkül az utcán végeznék. Elhivatott, a végsőkig elszánt állatvédő, aki saját állatorvosi rendelőt üzemeltet a városban, emellett egy alapítványt és egy jogvédő szervezetet is létrehozott, továbbá a megyében és azon kívül is több ivartalanító klinikát működtet. Kollégáival egy speciális program keretében ellenszolgáltatás nélkül végzik a házi kedvencek ivartalanítását. Két év alatt alapítványi forrásból 35 millió forintot költött erre. Cége, a Tara Csoport ezen kívül oktatással is foglalkozik, és a náluk végzett állatorvosi asszisztenseknek segít az elhelyezkedésben is.
Radikális állatvédő hírében áll. Miben nyilvánul ez meg?
Szilágyi Attila Balázs: Ha arra gondol, hogy szélsőséges állatvédő vagyok-e, akkor határozott nem a válaszom. Ha viszont a radikalizmusnak egy másik jelentésére, arra, hogy következetesen képviselem-e az állatok védelmét, akkor valóban radikális vagyok. Állatkínzó portája előtt megjelentem már, és vontam kérdőre az állataikat méltatlan körülmények között tartó gazdákat. Olyan előfordulhat, hogy felvonulást, demonstrációt tartunk, és ha valakinél egyszerre 10-15, marcona külsejű állatvédő megjelenik, annak bizony megvan a hatása. Persze jogkövetők vagyunk, soha nem teszünk olyat, ami a törvénybe ütközik, nem kell ahhoz például fizikai erőszakot alkalmazni, hogy valaki jobb belátására térjen. Megértik, nem jó senkinek egy-egy ilyen demonstráció. Az a tapasztalatom, hogy a legtöbb esetben elég a határozott fellépés, és persze nem árt, ha egy valamirevaló állatvédőnek az idevonatkozó törvények a kisujjában vannak, és egy gombnyomással értesíteni tudja az eljárásra jogosult hatóságokat is.
A fekete, lesötétített terepjárónak, amivel közlekedik, azért elrettentő ereje van…
Szilágyi Attila Balázs: Megvan a hatása, az biztos. És tényleg elrettentő, főleg a benzinkúton! Nyilván nem véletlen, hogy ilyen autót használok, de nem a luxus miatt, hanem mert a méreteinél fogva ez egy anyahajó az állatvédelemben. Rendkívül jól felszerelt, főleg a terepen való mentések tekintetében.
Az állatkínzóktól biztos gyakran megkapja válaszként, hogy „mi közöd hozzá?”
Szilágyi Attila Balázs: Hogyne! Előfordul, hogy ez az első reakció. Ilyenkor a hangnemet én is ennek megfelelően választom meg. Közlöm az illetővel, hogy nagyjából pár perce van, hogy eldöntse, egy lemondó nyilatkozattal átadja-e nekem az állatot, esetleg ígéretet tesz arra, hogy innentől kezdve jól bánik vele. Elmondom azt is, hogy ha az utóbbit választja, akkor záros határidőn belül ellenőrizni fogják, hogy betartotta-e a fogadalmát. Ha nem hajlandó az együttműködésre, akkor tájékoztatom, hogy a hatályos törvény értelmében milyen jogsértéseket követ el, és hívom a rendőrséget. Tudtára adom azt is, hogy ha nekem van igazam, és az állatkínzás ténye fennáll, akkor ő bilincsben, én pedig az állattal távozok a helyszínről. Ennek azért megvan a kellő hatása. Általában lakossági bejelentés alapján megyünk a helyszínre. Becsöngetünk, megkérdezzük, tudunk-e valamiben segíteni, átadja-e esetleg a kutyát, hogy a velünk lévő állatorvos megvizsgálja. Ha nem értünk szót egymással, mert a tulajdonos elzárkózik minden kérésünk elől, akkor hívjuk a hatósági állatorvost, és ha őt sem engedi be, akkor minden esetben értesítjük a rendőrséget. Nem nagyon szoktunk „lyukra futni”, az esetek szinte száz százalékában jogos a fellépésünk. Máskülönben ki sem megyünk. Sajnos már egy telefonhívás alapján is fel tudjuk mérni, hogy mennyi alapja van a bejelentésnek. Ha egy kutyát 25-30 centis láncon tartanak, és így se az élelemhez, se a vízhez nem fér hozzá, ott például azért nem nagyon van miről beszélni. Ha komolyabb ellenállásba ütközünk, annak hamar híre megy, gyorsan ott terem akár 50-60 állatvédő is, és ilyenkor meg szoktak lágyulni az addig hangoskodó gazdák is. Feltesszük ugyanazokat a kérdéseket, amiket a szomszéd is feltenne, de nem meri, mert ő jó esetben tényleg csak annyi választ kapna, hogy „mi közöd hozzá?”
Honnan az indíttatás?
Szilágyi Attila Balázs: Harmincéves koromig azt se tudtam, mit akarok kezdeni az életben, sőt, igazából azzal sem voltam tisztában, ki is vagyok valójában. Bár az állatok szeretetét cumisüvegből kaptam, hiszen édesanyámék kutyatenyésztéssel foglalkoztak, de az egész akkor még nem állt össze. Már elmúltam harminc, amikor budapesti munkahelyemet otthagyva visszajöttem Debrecenbe, hogy asszisztensként dolgozzak a város egyik legnagyobb állatorvosi rendelőjében. Oda egyébként kihalásos alapon lehetett bekerülni. Lehúztam pár évet, és abban az időszakban találkoztam dr. Szűcs Ágotával, aki ma a cégcsoportjainkban a cégtársam, és a családjával Szegeden él, a férje is állatorvos. Ágotával együtt határoztuk el, hogy állatok mentésével, védelmével szeretnénk foglalkozni. Innentől kezdve már nem volt kérdés, hogy pusztán kereskedelmi alapon működtessük a rendelőt, vagy célozzunk meg egy másik irányt is. Rá egy évre, 2013-ban megalapítottuk a Támogassuk a Rászoruló Állatokat Alapítványt. Sok nehéz év következett ezután, de a környezetem és az alapítvány támogatói biztosították, hogy kizárólag az állatok mentésével foglalkozhassak, így ma már önálló díjmentes ivartalanítási programmal is jelen vagyunk, aminél hatékonyabb védelmet hosszú távon nem tudok elképzelni.
Hogyan kapcsolódik egymáshoz az állatvédelem és az ivartalanítás?
Szilágyi Attila Balázs: Az állatvédelmi munka egyik legfontosabb részének az ivartalanítást tartom. Az állatkínzás súlyos probléma, de a legnagyobb gond, hogy ivartalanítás nélkül rengeteg kisállat születik, amelyek jó része aztán az utcán végzi. A kidobott, kóbor kutyák folyamatosan szaporodnak, nem beszélve a macskákról. Szükség lenne egy olyan szabályozásra, amely előírja, hogy minden kutyát és macskát, amely nem vesz részt tenyésztési programban, ivartalanítani kell. Ezzel pár éven belül radikálisan lehetne csökkenteni, vagy akár teljesen meg is lehetnek szüntetni Magyarországon a kóborállat-állomány. Mi ezt kicsiben már elindítottuk, tavaly több mint 10 millió forintot tudtunk erre a célra fordítani Debrecenben és a megyében élőknek. Ebből a pénzből 772 állaton végeztük el a beavatkozást. Idén már 25 milliót biztosítunk erre a célra alapítványi forrásból. Nem kérek érte cserébe semmit, se lájkot, se dicsérő posztot. Azaz, egy dolgot mégis: aki teheti, ivartalanítson! Ha módomban állna, akkor persze ezt törvénybe is iktatnám. Van előttünk jó példa: Svédországban 2020 óta kötelező a macskák ivartalanítása, Hollandiában pedig egyáltalán nincs kóbor állat, mert állami szintre emelték az ivartalanítást, és más országok is vannak, ahol ez kötelező, ha a tulajdonos nem tudja igazolni, hogy az állat szerepel a tenyésztési programban.
Lehet-e azt sejteni egyáltalán, hogy Debrecenben hány kóbor kutya és macska élhet?
Szilágyi Attila Balázs: Még csak hozzávetőlegesen sem, ráadásul a számuk napról napra változik. Azt kellene mindenkinek megértenie, hogy az állatkínzás az esetek döntő többségében azért létezik, mert megvan ehhez a szaporulat, az ellenőrzés nélküli lét. Hiába ültetnek a kutyákba, macskákba az azonosításukat szolgáló chipet, ha azt nem ellenőrzik, házhoz rendelve, tulajdonosi nyomon követéssel. Az „önsétáltató” kutya is komoly probléma, külön fejezete az állatvédelmi problémának. Sokan kérdezik, hogy miért végzünk ingyenes ivartalanítást annak is, akinek például Mercedes terepjárója van, és ki tudná fizetni a beavatkozás díját. Erre azt szoktam válaszolni, hogy azért, mert az ő kutyája, macskája is ugyanúgy elkóborol. Ha hozzám elhozza, mert ingyenes a beavatkozás, akkor nyertünk. Ha nincs ingyen, és nem viszi el sehova, de bármikor szabadon kószálhat a városban, akkor az nemzeni is fogja az almokat, mint a sicc, hogy idevágóan fogalmazzak. A macska negyvenszer szaporább az embernél, és ha a bagzási időszakban elkóborol otthonról, meg is csinálja a bajt. Három, vagy ha olyan a helyzet, akkor nyolc „bajt” is… Minden egyes, az utcán kóborló kutya vagy macska potenciális probléma, egészen addig, amíg nem ivartalanítjuk.
Költhetné ez a sok pénzt másra. Például saját magára…
Szilágyi Attila Balázs: Magamra költöm. Bár a pénz nem boldogít, de menthetek belőle cicákat, a cicák meg boldoggá tesznek, ez köztudomású.
Ismer valakit, aki koncentráltan ekkora összeget áldoz erre?
Szilágyi Attila Balázs: Egyes pletykák szerint nem ismerhetek ilyet, ugyanis, ebben a formában, ilyen hatékonyan, ekkor összeg felhasználásával a Tara Csoporton kívül senki nem ivartalanít Magyarországon. A mi erősségünk, hatékonyságunk abban áll, hogy nincs kereskedelmi árszorzó az ivartalanításon. Csak annyi pénzt emészt fel, amennyi az emberi erőforrás és amennyi az anyagfelhasználáshoz szükséges. Egyébként az, hogy idén több mint 1600 ivartalanítást végzünk el ingyen, szerintem rekord. Ezt a teljesítményt hivatalosan is szeretnénk hitelesíttetni, bekerülve ezzel Guinness-rekordok könyvébe is.
A felelős állattartáshoz az is hozzátartozik, hogy tisztában vagyunk vele: időnként sokba kerül.
Szilágyi Attila Balázs: Sok esetben ennek viszont nincsenek tudatában az emberek, mielőtt magukhoz vesznek egy kutyát vagy egy macskát. Az első évben az oltások legalább 80-100 ezer forintba kerülnek, gyakran már ez megoldhatatlan feladat elé állítja a háztartásokat. És akkor arról még nem is beszéltünk, ha valami baja van az állatnak, mondjuk, egy gyomor-bélrendszeri panasz miatt szorul orvosi ellátásra. Vérvétel, röntgen, ultrahang, gyógyszerek, kontrollvizsgálat, és máris akár 200-250 ezer forintnál is járhatunk. És itt a válasz arra, hogy miért kerülnek az állatok az utcára. Azért, mert rájönnek a tulajdonosok, hogy anyagilag nem bírják ezt a terhet, és kidobják őket. Nem feltétlenül a rosszindulat vezérli az állatkínzást, sok esetben ilyen prózai okai vannak, és a kis kedvenctől így megszabaduló gazda nem is tudja, hogy ezzel az állatkínzás esélyét teremti meg. Éppen egy viszonylag friss hír, hogy Hajdúhadházon azzal szórakoznak a gyerekek, hogy elkapják a kóbor állatokat, és ráteszik őket a vasúti sínre, amikor jön a vonat. Az ivartalanítás kiterjesztésével az ilyen esetek is megelőzhetők lennének, hiszen néhány éven belül eltűnnének az utcákról a gazdátlan állatok. Az állatkínzás egyébként nem etnikai kérdés, nem köthető a kisebbséghez. Rozika néni, Béla bácsi a falu közepén lévő háza udvarán minden gond nélkül tartja a láncra vert, csontsovány kutyát, aki már a pusztulás határán van. Az állatvédelemben, az állattartásban, az állatjólétben a döntés az igazi felelősség: tartok-e állatot vagy sem?
Rozika néni és Béla bácsi miért nem érzi ennek a felelősségét?
Szilágyi Attila Balázs: Azért, mert nem is érdekli őket. Még abban a világban szocializálódtak, amikor a nyárikonyha mögött a falhoz csapták az újszülött kismacskákat, vagy vízbe fojtották. De nem akarok általánosítani! Mindenesetre ma már nem csapkodunk állatokat a falhoz, helyette azt mondjuk, ivartalanítsunk, amennyit csak lehet!
Az alapítvány Facebook-oldalán láttam, hogy közismert, népszerű személyek is az ügy mellé álltak…
Szilágyi Attila Balázs: Bohos Kornélnál és Kathi Bélánál nagyobb, jobb állatvédő nem is kell. Viszot sokkal több ilyen emberre lenne szüksége ennek az ügynek! Pár éve, amikor először találkoztunk, ez hamar kiderült, onnantól kezdve nem volt kérdés, hogy bármikor segítenek, az arcukat, a népszerűségüket adják a munkánkhoz, és emellett, hasonlóan hozzám, hatalmas összegekkel járulnak hozzá az állatvédelemhez. Tóth Imre, azaz Bruti szintén nagyon szívén viseli az állatok sorsát, és miután megismerkedtünk, örömmel állt mellénk, mögénk, egy percig sem hezitál, ha a támogatására van szükségünk. Most éppen egy nagyszabású gyűjtőakción dolgoztunk, amiben a személyi jövedelemadó egy százalékának felajánlására buzdítottunk. Ebben a kampányban rajtuk kívül más, ugyancsak közismert, népszerű emberek is részt vettek.
Vannak saját állatai?
Szilágyi Attila Balázs: Tizenegy macskám van, mind mentett, örökbefogadott, de nem az otthonomban élnek velem, hanem a rendelőben, ahol kialakítottuk azokat a feltételeket, amelyek lehetővé teszik, hogy szabadon közlekedhessenek, ugyanakkor az udvart nem tudják elhagyni. Van még egy bolondozós kutyám, egy huskym is, de őt Ágota külföldön élő szülei „elcsenték” tőlem. Egymásba szerettek. Van láthatási időm mint apjának, de mostanában ritkábban találkozok vele. Az életemet egyébként arra tettem fel, hogy kialakítsak egy olyan életteret, ahol akár több ezer macska is elfér. Macs(ka)land a neve. Legalább 10 hektáros területet szánok erre. Speciális, szökésbiztos falakkal körbevéve, megfelelő biztonsági rendszerrel felszerelve, helyben, számukra üzemeltetett állatorvosi rendelővel, dolgozókkal, ápolókkal. Olyan mentőállomás lesz ez a cicáknak, ahol 24 órában tudjuk őket fogadni, és ahol az egész életüket leélhetik majd, és ahonnan lehet ugyan hazavinni is, de nem ez lesz az elsődleges cél. Azok a macskák kerülnek majd oda, akik egyébként pokoli körülmények között az utcán pusztulnának el. Ez nem egy álom, hanem egy reális terv, aminek a megvalósításán már egy éve dolgozom. Remélem, pár éven belül el is készül minden.
Takács Tibor
