Egy debreceni, aki felfutott az Etnára

A nemzetközi sportszervezetek, a World Masters Athletics és a World Mountain Running Association, az utóbbi években, az idősebb futók számára is rendeznek világversenyeket terepfutás szakágban. A masters korcsoportba 35 éves korától, 5 éves bontásban sorolják be a sportolókat, akik hegyen-völgyön, izgalmas terepen küzdenek meg egymással. A debreceni Szentpáli Gavallér Mónika idén az Eb-n és a vb-n is képviselte a magyar színeket. Élményeiről kérdezte a Cívishír.

- Az Európa-bajnokságot Szicíliában, Nicolosiban rendezték, május 28. és 31. között. Találkoztam a pályán 75 éves futókkal is, ráadásul egészen sokan indultak abban a korcsoportban is, és egyáltalán nem voltak lassúak, mint ahogy azt esetleg gondolnánk – emlékezett vissza Mónika, aki több éve tervezte már, hogy részt vesz a versenyen, sőt tudatosan készült is rá. Évek óta indult a Magyar Atlétikai Szövetség és a Magyar Túrasport és Terepfutó Szövetség Országos Bajnokságain. Többször rajthoz állt külföldi magashegyi terepfutó versenyeken, Szlovéniában, Olaszországban, Romániában. Ezeknek egy része ITRA-pontot (International Trail Running Association) is ad a futóknak, valamint a verseny nehézségét is jelző kategóriákba (Endurance Points) sorolja azokat, és ez bizonyos versenyeken az indulás feltétele is.

Műtét helyett elindult az Európa-bajnokságon  

2025 februárjában aztán beadta a nevezését az idei Eb-re, pedig akkor már fél éve egyáltalán nem futott, 2024 augusztusától gondok voltak a térdével.

- Nem is erőltettem a futást, helyette bicikliztem jó időben kint a szabadban, rossz időben szobabiciklin – mesélte. – Jó néhány magashegyi túrán csiszoltam a felfele haladó-mászó technikámat, ami a versenyeken a gyengeségem. 2025 márciusában kezdtem el újra futni, de már februárban láttam, hogy érdemes lenne valamilyen motiváló célt kitűznöm, és lemondanom az április 14-re kiírt térdműtétet, hiszen a mentális ráhangolódás segíti a gyógyulást. Igazán jó a hosszabb, 50-80 kilométeres távokon vagyok, de ezt sajnos el kellett engednem. Túl sok idő esett ki a futásból, ezért úgy döntöttem „csak” felfutok majd az Etnára. Eljártam a Zemplénbe, a Bükkbe, majd elindultam Kékes Csúcsfutáson, ami egyben a vertical országos bajnokság is volt. Ahogy közeledett az Eb, éreztem, hogy nem lesz gond, meg tudom csinálni, hiszen kellőképpen megerősítettem az izomzatomat, például azzal, hogy havi 200 kilométereket bicikliztem, a magam által vezetett edzéseim mellett.

A 2025-ös Masters Trail Eb-t nem akármilyen helyszínen, a kontinens legmagasabb aktív vulkánján, a szicíliai Etnán rendezték meg. Mónika eddigi pályafutása legrövidebb távján, 4,7 kilométeren indult, ami a laikusok számára ugyan könnyűnek tűnhet, de ez így mégsem igaz, hiszen a versenyzőknek folyamatosan a hegynek felfelé kellett futniuk, és összesen ezer méter szintkülönbséget kellett leküzdeniük.

Kizárás az Eb-n, sártenger a vb-n

Abban biztos volt, hogy a legjobb húsz közé nem tud bekerülni, hiszen korosztálya, az 50 és 54 év közöttieké mindig a legnépesebb, ennek ellenére az 1 óra 22 perc 13 másodperces időeredménye alapján a 17. helyet szerezte meg. Azaz csak szerezte volna, mert hogy kizárták. Bottal indult a versenyen, de a rajtszámára nem került fel az a jelzés, ami a botos futást engedélyezte volna. – A szervezők szerint ez az én hibám volt, szerintem viszont a nem megfelelő tájékoztatás miatt történhetett meg. Sajnos ez az Európa-bajnokság minden szempontból elég kaotikus volt, jogtalannak tartom a kizárásom, óvást is nyújtottam be a helyszínen, de nem jártam eredménnyel. Nagyon bánt, hogy így történt, de az azért vigasztal, hogy a saját elvárásaimhoz képest jobb időt futottam, még ha végül ezt nem is tüntették fel az eredmények között, ami szabálytalan a szervezők részéről. Én a nehézségekből igyekszem erőt kovácsolni. Levontam a tapasztalatokat, és haladtam tovább.

Túl sok ideje nem is maradt a kesergésre, Mónika már a következő kihívásra koncentrált, hiszen fel kellett készülnie az augusztus végi világbajnokságra, amelynek az olaszországi Meduno adott otthont. - A szicíliai Eb-n szerintem azért bántak el velem olyan könnyedén, mert egyedül voltam. Indultak más magyar versenyzők is, de nem volt velük szoros kapcsolatom. Ebből okulva a vb-re szerveztem egy csapatot. Hálás vagyok a sorsnak, hogy többen együtt utazhattunk és együtt élhettük át a világversenyt. Leírhatatlan érzés olyan helyen rajthoz állni, ahol 36 országból, több mint 1000 futó vesz részt a megméretésen – emlékezett vissza. – Összesen heten mentünk ki a versenyre. Szörnyű időt jósoltak a vb idejére, ami sajnos be is jött, rengeteg eső esett, így már az első napon pocsék körülmények között, sárban, dagonyában zajlott a verseny. Az úgynevezett uphill-en (hegynek fel) 5 kilométer volt a táv, 800 méteres szintemelkedéssel, nagyon meg kellett szenvedni, hogy célba érjen az ember. Még egyetlen versenyen sem végeztem az utolsó helyen, itt ez is megtörtént, a korcsoportomban 1 óra 11 perc 9 másodperces idővel a 35. helyen zártam. De az 50-es korosztály erejét jól mutatja, hogy ugyanakkor több fiatalabb versenyzőt is megelőztem, némi vigaszt ez azért jelentett. Ráadásul bot nélkül indultam, mert az Eb-ről való kizárásom után nem szerettem volna, ha ez újra megtörténik velem. Második nap rendezték a hosszú távú futást: 34 kilométert kellett teljesíteni, 1933 méter szintemelkedéssel. Vérzett a szívem, hogy azon most nem tudtam elindulni. A harmadik napon viszont egy hosszabb, 15 kilométeres távon is rajthoz álltam, amelyben 800 méter szintemelkedés volt. Hegynek felfelé futottunk 6 kilométert, majd lefelé kilencet.

Előzetesen úgy gondolta, hogy itt gyengébben teljesít majd, de végül a vártnál sokkal jobban sikerült a futása, 2 óra 9 perces idővel a 37. helyet szerezte meg, szintén fiatalokat maga mögött hagyva.

Egy kilométerrel kezdődött

Mónika életébe a munkája révén is komoly helyet foglal el a sport. Immár tíz éve sportolókkal foglalkozik. – Saját magam sportrehabilitációs edzőként és egyetemet végzett coachként  szoktam bemutatni – mondta. – Komplex testi- lelki segítséget igyekszem adni azoknak, akik hozzám fordulnak. Az elmúlt 2 évben a Magyar Túrasport és Terepfutó Szövetségnél elnökségi tag voltam, amelyről idén tavasszal lemondtam, mert a Magyar Sport Coachok és Mentáltrénerek Társaságában lettem minősített szakmai tag, ami önmagában egy komoly szakmai elismerés. Ott jelenleg a nagyköveti program alapjain dolgozunk a társaimmal. Sokszor visszajönnek hozzám a sérülésből felépült futók, hogy megmutassák a versenyeken nyert trófeáikat. Ez adta nekem az első lökést. Azt éreztem, hogy szeretnék én is átélni hasonló élményeket. Eldöntöttem, hogy futni fogok. Már akkor, 20 éve edző voltam, végeztem kardióedzéseket is, de a futás az más. Ha jól emlékszem, november volt, és a lakásunktól a Bem térig kocogtam el, ami körülbelül egy kilométerre van. Teljesen „kinyúltam”, aztán karácsonyra már több kört is meg tudtam tenni a stadionnál, majd januárban indultam a nagyerdei Oxigén Kupán, öt kilométeren. De már a második forduló után, februárban éreztem, hogy ez nekem túl rövid táv. Nem sokkal később pedig már úgy voltam vele, ha ilyen könnyedén megy az Alföldön, akkor menni fog ez a hegyekben is. Budapest környéki, bükki versenyekre neveztem, 7-14 kilométeren. De nyárra már ezt is kevésnek tartottam. Jött az első félmaraton síkon a Balatonnál, igaz, akkor még két részletben, mert az ottani verseny szabályzata lehetővé teszi, hogy egy napon belül két etapban teljesítse valaki a távot. A hegyek nagyon közel állnak hozzám, és mivel az igazán szép helyekhez hosszabb távot kell megtenni, világossá vált számomra, hogy ehhez a feladathoz valahogy fel kell nőnöm. Kezembe került egy terepfutással foglalkozó újság, amiben a híres, UTMB (Ultra Trail du Mont-Blanc) versenyről írtak. A franciaországi Chamonix-t minden év augusztusában „ellepik” a terepfutók. Futókörökben a terepfutás olimpiájának is hívják ezt az egy hétig tartó rendezvényt. Mondtam a férjemnek, hogy ezen szívesen elindulnék, felkészülök rá, és az egyik távon, az 56 kilométeresen elindulok. Furcsán nézett rám, az biztos, hiszen addig a legtöbb, amit futottam, a balatoni 21 kilométer volt, ráadásul két részletben.

Irány Chamonix!

Mónika álma elszántságának és nem kis szerencséjének köszönhetően hamar valóra vált, hiszen két évvel ezelőtt el is jutott az ultrafutók egyik legnagyobb, leghíresebb versenyére, amihez kvalifikációs pontokat kellett gyűjtenie, hazai és külföldi megméretéseken. Majd ezután kerülhetett be a sorsolásba, ahol akkora mázlija volt, hogy rögtön kihúzták a nevét, miközben valaki 6-8 évet is vár erre a lehetőségre. Lehet, hogy elsőre a laikusnak furcsán hangzik, de a futóversenyek a kikapcsolódásnak egy addig ismeretlen, új dimenzióját hozták el számára. – Úgy relaxálok, hogy közben az összes sejtem maximálisan koncentrál. Ilyenkor annyira fókuszált állapotban vagyok, hogy egy ezredmásodpercre sem zökkenek ki, mert különben megcsúszok a terepen, vagy éppen a bokám fordul ki – magyarázta, hozzátéve, hogy a családja, a férje és két gyermeke, maximálisan támogatják a „hóbortját”. A férje gyakran elkíséri, segít neki a frissítésben, a megbeszélt pontokon találkoznak.

Jövőre újrázna a vb-n

Az idei szezon lassan véget ér, és ez egyben már a 2026-os versenyekre való felkészülés kezdete is. A világbajnokságon, amely Csehországban lesz, ismét szeretne elindulni, úgy tervezi, hogy szintén több távon rajthoz áll majd. – Mindenképpen elindulok március végén az I. Debrecen Maratonon is – mondta. – Hosszabb távot már teljesítettem aszfalton (50 kilométer az országos bajnokságon), de valahogy úgy alakult, hogy maratoni időm még nincs. Különleges lesz számomra, hogy ezt éppen hazai környezetben valósíthatom meg.  

Mónika a munkájában is hasonló elveket vall, mint a sportban. A folyamatos képzést elengedhetetlennek tartja ahhoz, hogy mindig magas színvonalon tudja szolgálni a mindenféle problémával hozzá forduló embereket. – Azt szoktam mondani, hogy a jobb testi és lelki állapothoz ötven százalékot tudok hozzáadni, a másik felét a panasszal megkeresőnek kell beleraknia a folyamatba – fogalmazott. – Ha valaki sportolni akar, akkor annak meg kell teremteni a feltételeit. Például a megfelelő táplálkozással, a folyadékbevitellel, a regenerációval, keresztedzésekkel. Fontos, hogy például egy idősebb futó tudatában legyen annak, hogy ha mondjuk már elmúlt negyvenéves, akkor a regenerálódásra több időt kell szentelnie. Aki ezeket nem tartja be, előbb vagy utóbb azt veszi észre, hogy itt is fáj, ott is fáj. Nem lehet elégszer hangsúlyozni, hogy a futás nem csak magából a futásból áll. Időhiány miatt sokan kihagyják a megfelelő bemelegítést és a végén a nyújtást is. Az autónkat elvisszük a szervizbe, hogy olajat cseréljenek, de a saját testünknek sokszor nem adjuk meg, amire szüksége van. A kulcs talán a szemléletváltásban van. A sport hatása legyen az egészség! Ezt nagyon fontosnak tartom.

Takács Tibor