Debrecen rondábbik arca

Tisztelt Szerkesztőség! A múltkor olvastam Varga László úr levelét, miszerint a Hotel Debrecen nevű hajdani szálloda reklámjai elképesztően kirívóan rontják a város utcaképét, és ha az adott időre nem szerelik le, akkor településképi eljárást indítanak, és/vagy leszerelik, aztán majd behajtják... – vagy nem. Ugyanis Varga úr a levelében ezt írja: Az épület felújítására vonatkozóan annyit lehet elmondani, hogy amennyiben közvetlen életveszély nem áll fenn, úgy az úgynevezett jó karbantartásra való kötelezés igen nehézkes és hosszadalmas (nem beszélve arról, hogy az épületnek van vagy 20 tulajdonosa). A jó karbantartásra való kötelezésre ezek szerint esély sincs és a reklámleszedést is mi fizethetjük... Az nem érdekes, hogy az épület rohad, a lényeg, hogy ne legyen rajta felirat. Magáért az épületért kevesen hullatnánk krokodilkönnyeket – mert gondolom, egy ilyen megközelítés után a lassú és hosszú agonizáció vár rá.

Erre jó példa a Debreceni belvárosban a Hunyadi utcán a látvány: a hajdani cívisházak évek óta ott állnak elhagyatva, hol befalazva, hol immár tető nélkül... Ahhoz ugye nem kell építésznek lenni, hogy tudjuk: ha a tető megbomlik, akkor az épület állaga kétszer gyorsabban romlik. Nos, itt a tető minden épületnél gondosan megbomlott. A világháború utáni Petőfi teret idéző állapot nem szúrja senkinek a szemét, senkinek eszébe sem jut településképi eljárásokkal bíbelődni, pedig a tulajdonosi kör jól ismert (vagy pont ezért?). A jó karbantartásra való kötelezésnek még csak a kísérletét sem érzékelhetjük – miközben a belvárosi látvány vérlázító, igénytelen, sokakban még mindig rossz emlékeket kavar.

Gondolom, hogy jövőre már be lehet jelenteni, hogy a plázastop miatt tönkrement épületeket az állaguk miatt le kell bontani, menthetetlenek, és majd építünk oda kocka-irodaházat vagy mifenét... Az építészeti örökségünk, a Péterfia hangulata meg elvész a távoli ködben – kézen-közön. Mindez persze így vádaskodásnak tűnne, csak hát (egy időközben megjelent cikk szerint) a Rózsakert vendéglő esetében már beérett a fenti taktika: annyira leromosodott, hogy le kellett bontani, pedig mi annyira akartuk stb.

Az külön érdekesség a cikkben, hogy hajléktalanok költöztek be – mivel a Rózsakert az állatkert kerítésén belül volt. Ha ez így van, akkor oda szabadon ki-be járkálhat bárki? Hogy őrzik az állatkertet? Senki nem vette észre, hogy ott hajléktalanok laknak? Őrzi valaki a területet vagy nyugodtan kisétálhatok egy zsiráffal például? És ki bontotta el az épületet? Mert szépen rendbe vannak szedve a téglák, tehát azt viszik valahova – remélem marad az állatkertnek... (mert még naiv vagyok). Hogy a millió berendezési tárgy, készlet hova lett, azt csak a Jóisten tudhatja!? A Rózsakert példáját látva még az utolsó másodpercben vagyunk a Péterfia utcai cívisházak megmentésére, és az irgum-burgum településképi eljárás elkerülésére.

Üdvözlettel: JLGY

Kováts Ákos főépítész válasza

JLGy monogramú olvasójuk kifogásolja, hogy a Debrecen Hotel kirívóan csúnya reklámjainak eltávolításán túl az épület homlokzatát is rendbe kellene szedni, mielőtt az teljesen tönkremenne. Azt kell, hogy mondjam, hogy az olvasó levelével tökéletesen egyetértek. A városkép rombolásának csak egyik módja a homlokzatok, növényzet reklámokkal történő említett eltakarása. Sajnos sok olyan épület van, amelyet nem gondoznak megfelelően. Ennek általában két oka lehet: vagy szándékosan hagyják lepusztulni, vagy egyszerűen csak nincs pénz a homlokzatok felújítására.

A hatóságnak egyszerűbb dolga a reklámok eltávolításával van, hiszen az nem kerül pénzbe az épület tulajdonosának, illetve a végrehajtás is viszonylag könnyen megy. (Az olvasó azt írja, hogy a reklámleszedést is mi fizetjük. Ez nem teljesen így van, mert először 50 ezer forint bírságot, majd egy esetleges végrehajtás előtt igen komoly – magánszemélyek esetében 500 ezer forintig, jogi személyiségek esetében pedig egymillió forintig terjedő végrehajtási bírságot lehet kiszabni, és magának a végrehajtásnak a költsége is a reklámozót terhelik.) A törvények január elsejétől változtak, ennek eredménye reményeim szerint az év második felétől lesz érzékelhető.

Nagyobb gond a lepusztult épületek felújításának kikényszerítése. A helyzet az, hogy nyilvánvalóan mindenki szeretné, hogy az általa birtokolt épület hibátlan állapotban legyen. Az esetek többségében az állagmegóvás hiánya egyszerűen pénzhiányra vezethető vissza. Emiatt aztán nagy a dilemma, hogy ha egy eleve szegény tulajdonost, vagy közösséget tovább sújtunk anyagi terhekkel, milyen eredményt lehet elérni. Különösen vonatkozik ez egy olyan gazdasági társaságra, amely a csőd szélén áll, vagy éppen felszámolás alatt van, vagyona sincs, sőt az adott ingatlant súlyos jelzálog terheli vagy éppen per alatt áll. Tehát minden eset különböző, így annak részletes megismerése nélkül nem célszerű sommás ítéletet alkotni.

Látszólag könnyű tehát kimondani, hogy „senkinek nem szúrja a szemét, nem intézkedik stb.”A legegyszerűbb (és nem a legnépszerűbb) ugyanis valószínűleg az lenne, hogy minden épületet, amelynek homlokzata rossz állapotban van, városképi kötelezési eljárás alá vonnánk. Sajnos az a helyzet azonban, hogy alig van a városban olyan homlokzat, amelyen ne lehetne műszaki, vagy esztétikai hibát találni. A hatósági intézkedéseket ezért általában meggyőzéses céllal személyes megkeresés előzi meg.

Azt írja az olvasó, hogy a Debrecen Hotelért nem hullajtanánk krokodilkönnyeket. Azt gondolom, ezzel sajnos sokan egyetértenek, ellentétben azokkal a hozzáértőkkel, akik tudják, hogy az épület egyike a ritka debreceni szocreál épületeknek. Ha fel lenne újítva, homlokzata és díszítése megmutatná a sokak által semmibe nézett és gyűlölt művészeti korszak értékeit. (Tudni kell, hogy a szocialista-realista építészet nem azonos a 60-as évek köztudatban „szocreálként” emlegetett modern építészetével.) Tehát megítélésem szerint az Erzsébet utca sarkán álló ház sokkal inkább védelemre, mint bontásra ítélt. Ugyanezt a stílust képviseli az Agrár főépülete, amelyet felújított állapotában senki nem gondolna lebontatni. (Érdekes, hogy a legfontosabb építészeti alkotások jelentős része valamilyen hatalmi rendeszerhez köthető, kezdve a piramisoktól a római birodalom fürdőin, palotáin át a napóleoni birodalom vagy a Szovjetunió és Kína monumentális épületeiig. Az utóbbiakból nőtte ki magát a szocialista realista építészet, amelynek szimmetrikus szervezése, díszítettsége látszik az irányzat debreceni épületein is. Az is különös, hogy a diktatúrában nem részesült amerikaiaknak is megtetszett a stílus, és az USA középületeinek tervzői is sokat merítettek a birodalmi építészet monumentalitásából.)

Az olvasó említi a Péterfia utca sarki beépítést is. Ebben az esetben én is úgy érzékelem, hogy a tulajdonosok az épületállomány teljes lepusztulására számítanak, és annak életveszélyessé nyilvánítása után megpróbálják majd kikényszeríteni a bontás lehetőségét. (Az más kérdés ugyan, hogy egy új beépítés esetén esetleg csak az utcai homlokzatok maradnának meg, hiszen a meglévő épületek szigeteletlen falai kérdésessé teszik a házak integrálását egy korszerű épületbe. Ennek megítélésére elsősorban az Örökségvédelmi Hivatal a hivatott).

Azok az állapotok, amik a Nagytemplom közvetlen szomszédságában, a Nagyerdő felé vezető főútvonal bejáratánál két villamosvonal kapcsolódásánál létrejöttek, valóban tűrhetetlenek, és felháborítóak. Az épületek állagának megóvása érdekében a hatóság már tett bizonyos intézkedéseket. A kiszabott végrehajtási bírság a fokozatosság elve alapján első lépcsőben valóban formális volt, azonban a tulajdonosok azt sem fizették be. Az ezzel kapcsolatos végrehajtási intézkedés zajlik. A közeljövőben újabb bírságolás várható, amely már súlyosabban fogja érinteni a tulajdonos céget. Az épület állagmegóvásán túl eljárás indul majd a terület karbantartására is. Megdöbbentő, hogy a többszöri felszólítást és egyeztetést figyelmen kívül hagyva, minden jóérzés nélkül törmeléklerakónak használják a városközpont legfrekventáltabb területét. Magam is amellett vagyok, hogy a hatóság tegyen meg minden szükséges intézkedést ezen állapotok megszüntetésére.

Végezetül el kell mondanom, hogy a probléma általánosságban történő megoldása nem kizárólag hatósági kérdés. A társadalom anyagi helyzetén túl az erkölcsi szemléletének is jelentősen változni kellene. Sajnos kevesen vannak, akik csupán jóérzésből figyelnek a város szépségére. Sőt sokan minden további nélkül önös érdekeiket előrébb helyezik környezetük szépségénél. Ezt a gondolkodásmódot a nálunk magasabb szinten álló társadalmakban maga a társadalom taszítja ki. Egyszerűbben fogalmazva, ha Ausztriában vagy Németországban valaki megengedi magának, hogy a háza lepusztuljon, azt előbb-utóbb a szűkebb társadalom kényszeríti a felújításra azzal, hogy az illetőt kinézi magából.

A végcél tehát az lenne, hogy a városkép megőrzése ne hatósági úton történjen (ez ráadásul minden esetben ellenállást is kivált), hanem az ingatlantulajdonosok saját erkölcsi felelősségéből adódna, és a társadalom önmagától követelné meg a rendet. A folyamat hosszú, meggyőzést, és szigort egyaránt igényel, és már vannak jelzések arra, hogy a társadalom elvárja a rendet. Ilyen például az olvasó által írt levél is, amely felhívja a figyelmet a városkép hibáira, és intézkedést is követel.

Kováts Ákos
főépítész